Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


28 március
5komment

Tarsoly or not Tarsoly: that is the Quaestor!

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet… Tizennégy éves rovatunk mai, e helyütt már százhatvankettedik kiadásának első darabja napsugaras vidékre, nevezetesen Nápolyba repíti nyájas olvasóimat. A dél-olasz nagyváros leginkább talán az ott immár évszázadok óta működő bűnszervezetéről, a camorráról híresült el – kedden az olasz csendőrség tizenkét maffiózót vett őrizetbe, miután két klán fényes nappal, egy heves tűzpárbaj során igyekezett újraírni az erőviszonyokat… Jó pár éve, hogy néhány napot a környéken töltöttem – pár emlékfoszlány a helyről, ahol a szeméthegyek árnyékában megtanulhattam, hogy tízéves gyerekektől is elég rendesen be lehet rezelni… Tovább gyűrűzik a Quaestor-ügy: kiderült például, hogy Tarsoly Csaba, a bedőlt brókercég vezetője helyett pár napja meglehetős gyorsasággal egy tápiósági atyafit, bizonyos Orgován Bélát tették meg halljakendnek – az természetesen nem lehetett gátja a dolognak, hogy nevezettnek még középiskolai végezettsége sincs, közepesen börtönviselt, többek szerint életében nem dolgozott, mások, épp ellenkezőleg, úgy tudják, közmunkás volt. Nos, páran kissé felhördültek, ha egyszer itt élnek, én tényleg nem értem, miért, de ha ez nem lett volna elég szép, két nappal később Tarsoly bejelentette, “hibát követett el”, amikor hallgatott tanácsadójára, hogy alkalmazzanak új tisztségviselőt az “átmenetre”, és, nehogy az a (merőben hamis) vád érje, hogy ki akar bújni az esetleges felelősség alól, visszavette tisztségét. Ááá, Csaba, senki nem hitt ilyesmit, nem kell mindjárt úgy felszívni magad… Van még pár szép vonulata az ügynek, egy részbe bele se fogunk férni, szerintem folytköv. Március 26. volt a dátuma, emlékezzünk egy kicsit, legalább mi, legalább itt: kereken kilencven éve született Kemény Dezső író, újságíró, kritikus, esztéta, bölcselő, polihisztor, életművész, a nyelv és a kultúra örök szerelmese – nem mellékesen, hihetetlen szerencsémre, éveken át mentorom, munkatársam és (nem utólag és nem én találtam ki: ő maga dedikálta így egy pompás kötetét) “ősi” barátom. Valódi szégyen, hogy az a város, amely életében sem becsülte semmire, még emlékezni se hajlandó rá: pedig minimum tanítani kéne, monográfiát készíteni róla, díjat alapítani a nevével, felnézni és büszkének lenni rá… Ő persze “hörögne” miatta – mindegy, azért is ide idézem. Gondoljunk rá együtt egy kicsit – bent.

Hirdetés

* Tizenkét maffiózót tartóztattak le Nápolyban kedden.

A camorra a XIX. század eleje óta virágzik Dél-Olaszországban, legjelentősebb székhelye Nápoly. A kisebb-nagyobb megszakításokkal lényegében azóta változatlan intenzitással működő bűnszövetkezet a kezdetekben leginkább kalózkodással foglalkozott, napjainkban a “szokásos” maffiatevékenységeket űzik. A camorrán belül számos klán küzd a különféle piacok megszerzéséért és megtartásáért, Nápolyban ezért igen gyakoriak a véres leszámolások, amiknek nagyon gyakran civil áldozatai is vannak, mivel a klánok többnyire autós lövöldözések útján rendezik a nézeteltéréseket, nemritkán fényes nappal. Kedden is ez történt: két szomszédos kerület bandái estek egymásnak, a tűzpárbaj során játszadozó gyerekek, menekülő, fedezéket kereső járókelők között süvítettek a lövedékek – a rendőrség rejtett kamerái rögzítették az eseményeket. Talán ennek is köszönhető, hogy a csendőrök nem sokkal később tizenkét embert vettek őrizetbe. A camorrának jelenleg mintegy 4500 aktív tagja van, a bűnözők 114 klánba tömörültek. Ferenc pápa egyébként épp egy hete járt Nápolyban, s megtérésre szólította fel a camorra tagjait – nos, miközben minden tiszteletem a katolikus egyház mostani fejéé, őszinte elismeréssel figyelem a ténykedését, és számos remek gondolatával tudok tökéletesen azonosulni, azért azt gondolom, korai lenne még megrendelni a pót-gyóntatószékeket a templomokba… Nápolyban egyszer jártam, az viszont elég emlékezetesre sikeredett: vagy tizenöt éve vitorláztunk a fantasztikus Amalfi-öbölben meg a szintén elképesztően szép Capri szigetén, s onnan mentünk át Nápolyba, tán két napot töltöttünk ott. A hajón valami kis gond adódott az anyagcserémmel – mondjuk úgy, hogy bár az input a normális mederben folyt, vagyis szokásomhoz híven csipegettem, mint egy kanalas Weimar-markoló, az outputtal khm… adódtak némi gondok. Kikötöttünk Nápolyban, ahol őszinte csalódottságomra nem a szokásos körülmények fogadtak: nyoma sem volt patika tisztaságú marinának, a kikötőmester faarccal rámutatott a móló melletti egyik kávézóra, és közölte, az lesz a vizesblokk. Sietősen átügettem a hajópallón, és két perc múlva megállapítottam, a mellékhelyiség átlagember számára is használhatatlan – márpedig magamat e tekintetben nem sorolnám a középszerhez, mondjuk úgy, elég sok feltételnek kell klappolni, hogy valahol lecsüccsenjek. Elindultam hát nápolyi anabázisomra, lényegében vakon, engedelmetekkel az egész kálváriát most nem idézném fel, lényeg, hogy a mintegy nyolc kilométeres magányos séta nagy részét pingvinjárásban tettem meg. A legkínosabb az a momentum volt, amikor egy utca végén megláttam egy McDonald’s táblát: kis híján engedtem a szorításon, de szerencsére nem – az állt rajta, hogy három kilométerre vár a Meki és az akkor már igen áhított saválló csésze. Na, sebaj, kisebb bonyodalmakkal meglett, aminek meg kellett – elindultam vissza, a kikötőbe, de egy másik úton, a városon keresztül. Fordultam erre, fordultam arra a zegzugos utcákban, amelyek egyre szűkebbek és egyre sötétebbek lettek – szabályosan éreztem, ahogy belekeveredek abba a visszaútba, mint macska a házi cérnába. Már alaposan lepusztult sikátorokban haladtam, amikor az egyik sarkon egy tíz-tizenkét éves utcagyerekekből álló galeribe botlottam. Igyekeztem rezzenéstelen arccal elmenni mellettük, de azt hiszem, azért megrezzent kissé. Nagyon rosszul néztek ki – látszott, hogy túl vannak már pár apróbb-nagyobb történésen. Hosszú hajam volt: csak úgy záporoztak rám a megjegyzések, de igazából akkor fagytam le, amikor hallottam, hogy elindulnak utánam… Nem színezem: úgy hat-nyolc percig jöttek mellettem-mögöttem, pont úgy, ahogy a hiénák méregetik a kafferbivalyt, elég nyugtalanító volt. Szerencsére egyikben sem volt meg a kellő bátorság, hogy mondjuk belém rúgjon vagy megüssön – ha nem így van, ma aligha mesélek az esetről vagy bármiről is… Elszántan lépkedtem hát tovább, s a szerencse velem volt: két sarokkal odébb előbukkantam a főtér egyik koszos kis zugából. Másnap kihagytam a városnézést: bár senki nem értette szokatlan passzivitásomat, én pontosan tudtam, hogy egyelőre épp eleget kaptam Nápoly látványosságaiból…

* Tarsoly Csaba, a Quaestor brókerház vezérigazgatója előbb lemondott tisztségéről, majd mégis visszavette.

Már csak így megy ez, ha az általad vezetett pénzintézetből eltűnik könnyed 150-200 milliárd: nem kell izgulni kellemetlen kérdések, rendőri vegzatúra, pláne kihallgatás, őrizetbe vétel (a megírást követő napon, ha jól tudom, épp megtörtént az őrizetbe vétel, de így hagyom, ki tudja, mi lesz holnap a helyzet) ilyesmik miatt, egy ilyen piti ügyben még gyanúsított sincs – bukta után, ha úgy tartja kedved, megbeszéled a tanácsadóddal, ha már egyszer így alakult, talán mindenkinek jobb lenne, ha valaki más vezetné át a vállalat sajkáját a vadul háborgó vizű, alattomos sziklaszirtekkel tarkított szoroson, ez, azt hiszem, tökéletesen érthető. Megrázza az embert az ilyesmi, jó ilyenkor, ha van ereje lemondani, és átadni a kormányt másnak. Mondjuk egy tápiósági férfiúnak, Orgován Bélának, akinek ugyan középfokú végzettsége sincs, tán még az általánost se járta ki – nem gond, a józan paraszti ésszel is igen messzire lehet jutni, sőt, évtizedek óta naponta látjuk, van szektor, amelyben agy nélkül is korlátlanok a lehetőségek. Tarsoly mester tehát nem akar a fejlődés kerékkötője lenni, átadja a terepet: neki nyilván nem feltűnő, ha egy analfabéta követ a brókerház vezérigazgatói bőrfoteljében, parolázott ő már nagyobb taplókkal is, oké, elhiszem. Alig pár nappal később aztán Tarsoly Csaba újra magához inti az MTI ügyeletes hírfelvevőjét, és elmondja, hibát követett el, amikor hallgatott a tanácsadójára, s felvették Bélát, amúgy nem is tudta, hogy őt, szóval bakizott, mert félreállt, most figyelj, “ezzel azt a hamis látszatot keltve, hogy mentesülni kíván a felelősség alól”. Hát nem, ő aztán nem: aki férfi, beleáll. Ugyebár. Nem mellékesen a vezérigazgató úrnak így marad pár újabb szép hete, hogy eltüntessen minden bizonyítékot és nyomot, ami esetleg megvilágíthatná, ki(k)nél is landolt a kézen-közön elszivárgott szerény 150-200 milliárd… Van azért még itt pár érdekes “mellékes” körülmény. Például az, hogy a külügyminisztérium március 9-én, a bedőlés napján vette ki a brókerháznál tartott “pénzét” (ami természetesen az utolsó fillérig a tőlünk, belőlünk kisajtolt pénz, egy lényegében használaton kívüli szóval élve közvagyon, amit a legmagasabb kockázatú, úgynevezett bóvlirészvényekbe fektettek be – csak mellesleg: a 3000 milliárdos magánnyugdíjvagyon elrablásának legfőbb okaként anno azt hazudták el, hogy a pénztárak úgyis csak eltőzsdéznék azt a pénzt…), a döntés viszont négy nappal korábban megszületett. Vagyis a srácok már rég tudták, hogy kurva nagy a baj, de egy szót nem szóltak új kedvenceiknek, a keményen dolgozó kisembereknek – leszámítva a kiterjedt csókos nagycsaládot… Hadd vésődjön be: ha jó helyen vagy fogaskerék a Nemzeti Együttizélés Rendszerében, pénzednél vagy. Akkor mindig pénzednél vagy. Amíg van. És ha nincs, akkor is lesz: mert a fiktív Quaestor-kötvények tulajdonosait is kártalanítják. Vagy csak őket. Vagy mindenkit úgy megsegítenek, mint a devizahiteleseket. Ja, és el ne felejtsem, a miniszterelnök egy cseppet sem tartja ám furcsának, hogy a külügy kikapta azt a pár tízmilliárdot a Quaestorból – mi több, mintha csipetnyi büszkeség is lenne benne, amikor kijelenti, hát hiszen éppen ő maga volt az, aki elrendelte a minisztériumok számára, ellenőrizzék, van-e pénzük brókercégeknél, és ha igen, azonnal vegyék ki. Vagyis bennfentes információk birtokában nyugodtan kikaparta a neki(k) fontos lóvékat, s ásítva hagyott csődbe menni mindenki mást. Azzal meg végképp az égvilágon semmi gond nincs, hogy itt közpénzzel pilótajátékozhatnak a spanok, az ebben az úgynevezett országban teljességgel normális. Amíg leadják a sápot belőle. Capisci? Az se gond, ha a mindenhez értő mini szterelnök és a fél Párt előre tudja, jön az újabb bukta, sőt, ez államérdek – és azt is megértem, hogy a kdk-knak (a keményen dolgozó kisembereknek) ezt már, legnagyobb sajnálatukra, nincs idő elmondani: elvégre valamikor csak el kellett intézni a papírmunkát is. Rogán Antal, Magyarország egyik legfeddhetetlenebb állampolgára egyébként kezdeményezi a brókercégek csaló vezetőinek teljes vagyonelkobzását, erről törvény is születhet hamarosan. Teljes mellszélességgel támogatom ezt a becsületes, derék magyar embert, ezt a fáradhatatlan közszolgát: azzal a kitétellel, hogy ne csak brókercégek vezetőire, hanem minden szemét csalóra vonatkozzon. Visszamenőleg is. Egy szép napon ez még nagyon-nagyon jól jöhet majd.

* Kilencven éve, 1925. március 26-án született Kemény Dezső.

Hosszú lenne most végig szépen átvenni, hogyan kerültem 1988 táján a dunaújvárosi nyomdába – az mindenesetre tény, hogy a Csuhaj Tibinek oroszlánrésze volt a dologban, a lényeg pedig az, hogy korrektornak vettek fel, mivel az volt a véleményem magamról, hogy meglehetősen jól elboldogulok a helyesírás útvesztőiben, és ezt a gőgös nézetet ráadásul el is tudtam hitetni azokkal, akik a sorsomról döntöttek. Így lett hát belőlem hasábkorrektor, Dezső bácsiból pedig egycsapásra a kollégám, merthogy ő akkor már hosszabb ideje tevékenykedett ugyanott, oldalkorrektorként. A nyomda folyosójának végén volt egy kis szobácskánk, a “lukunk”, ahogy Dezső hívta, épp hogy elfértünk benne, de szerettük, mert elég távol esett a főnökség tartózkodási helyétől, és egyébként is kimondottan alkalmas volt munkahelyi italozás és egyéb illegális cselekmények véghezvitelére. Nagy élet zajlott benne, elárulom. Dezső mellett egyébként sem lehetett unatkozni, egyetlen másodpercre sem. Bármiről esett is szó, neki mindig volt kapcsolódó anekdotája, nem egy, de száz, jobbnál jobb mind, s ahogyan előadta őket, azt sem felejtem el, míg csak élek. Első találkozásunk első percétől lenyűgözött a tudása, a műveltsége, a higgadt bölcsessége és a mindent bearanyozó embersége – lenyűgözött, de nem taglózott le, mert soha nem hivalkodott semmivel: csak úgy felsejlett, szinte minden mondatában ott volt, a mögöttes, a mély, a minden. Imádtam az egészet. Vadul szívtam magamba mindent, amit csak mondott: már akkor tudtam, kivételezett helyzetben vagyok, hogy vele lehetek, hogy őt hallgathatom… fantasztikus kaland volt az a pár év, és szerencsére nagyon sok minden megmaradt belőle. Egyszer egy két kolumnás kisnovellát adott a Hírlapnak, valamelyik ünnepi számba, és valamiért nem akarta a saját nevén megjelentetni. “Te, Gyoszi…” – fordította félre a fejét, s szívott bele a cigarettájába azzal az utánozhatatlan spleen-nel – “Nincs valami ötleted, valami álnév vagy ilyesmi?” Nekem? Már hogyne lett volna: tíz percen belül szállítottam is a nevéből frissen készített anagrammát – így jelent meg aztán a Piacnap című írása Mezőy K. Dénes néven, eleget röhögtünk rajta, mint a neveletlen kamaszok, és én jó darabig csak Dénesnek hívtam… Két kézzel szórta a kincseit maga körül, soha nem sajnált senkitől semmit: azt sem, hogy a legtöbben fel sem fogták, miken taposnak, miket nem vesznek észre. Talán soha nem beszéltünk az élet nagy dolgairól, és persze mégis minden pillanatban, minden mondatban azokról volt szó – és persze, ahová illett/kellett, oda Shakespeare-t, Arany Jánost, Adyt, Kosztolányit, Senecát, vagy épp Lőwy Árpádot idézett, strófákat, egész verseket, prózát, bármit: elképesztő, ragyogó, folyton szikrát hányó elme volt. Ha jól emlékszem, hetvenöt éves korában csináltam vele interjút az Art teraszán – nem volt egyszerű feladat, törvénytelenül végigröhögtük az egészet, aztán nagyon jó kis anyag lett belőle, természetesen miatta, én csak firkálgattam. Aztán 2002. szeptember 24-én elment: s bár a könyvtárban halálának tizedik évfordulóján rendeztek egy szép és méltó megemlékezést, szégyenteljes, hogy a város éppúgy nem törődik az emlékével, ahogy nem törődött vele magával akkor sem, amikor még köztünk volt. Pedig Kemény Dezsőt tanítani kéne, díjakat meg utcát elnevezni róla, rendszerezni, kutatni meg kiadni a műveit… na jó, ébresztő, faszikám… meg amúgy is… ugyan már, mit is kérek itt számon, miről makogok, hiszen mindössze egy konok, fel- és megtörhetetlen zseni volt, itt, közöttünk, itt, velünk: igazán szóra sem érdemes. Most, tegnapelőtt lett volna 90 éves. Olvassatok el egy verset itt és most a Sírkerti strófák című kötetéből – és emlékezzünk rá egy percre: ő persze emiatt is “hörög” most… de én tudom, azért jólesik neki… Szia, Dezső…

Aki számon kívül maradt

Üdvözlöm a városi társaságot,

üdvözlöm innen. Ez is társaság:

a napfény és a rög, gyökér s az ág,

s innét tán nem lop senki sem virágot.

 

Hogy nem voltam szívós, most már ki bánja?

Szimat, tiprás és jó hegyes könyök,

a mocskot híven rejtő függönyök:

más lett a város győztes Szolimánja.

 

Mikor a part szakadt és én megírtam…

No semmi… Hagyjuk… Nyugodjunk a sírban.

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (22 lövet, átlagosan: 6.91 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

5 komment

  1. Andrew szerint:

    Úhh, eszembe jutott egy gyermekkori titkon lopott olvasmányom tőle, édesanyám dugdosta előlünk, úgy kézről-kézre szállt a felnőttek között, amolyan átkos korabeli szerelmeskedésekről írt benne, persze nem kevés gúnnyal és kritikával, de végig tartotta magát a dokumentumszerű leíró jelleghez. Azt hiszem hivatalosan soha nem jelent meg, csak valami “házinyomdában” készülhetett és sokszorosították :)

  2. Hatlövet szerint:

    “…..amit a legmagasabb kockázatú, úgynevezett bóvlirészvényekbe fektettek be…”

    A Questor papírok kötvények voltak. Egy részük bóvlikötvény (ennek kibocsátására adott engedélyt az MNB és Matolcsy, de nem volt mögötte tényleges vagyoni fedezet), másik részük meg fiktív kötvény ami soha nem is létezett csak azt hazudták hogy létezik.

    A részvény és kötvény közötti alapvető különbség, hogy amíg a részvény tulajdonviszonyt megtestesítő értékpapír addig a kötvény nem.

  3. Juhász Maxim szerint:

    Kemèny Dezső

    EGY KISKAMASZ

    Tíz èvet èltem.Kedd nègy óra tájban
    a nagyfőnök Ladája elkapott.
    Egy villanás: mèg látom a Napot
    halványuló foltkènt az őszi tájban.

    Reggel egy sráccal bèlyeget cserèltem
    ebèdre bableves, pogácsa volt.
    A bringámban hèt küllő meghajolt,
    ès kèsz.De vègül is: tíz èvet èltem.

    Anyám az elmeosztályon kering ma,
    ès bizományiba került a bringa.

  4. Tüske Hajnalka szerint:

    A hétlövetről inkább egy szót se! ;) Itt szeretném megköszönni, Andriska a remek könyvtári estét; hoztad a kötelezőt és a sok “értékes” vacakot, aelyekre bármikor szükség lehet… :D

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


× nyolc = 48

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz