Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


14 március
5komment

Észtországban nem kell, Angolában igen: mi az?

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet… Tizennégy éves rovatunk mai, e helyütt már százhatvanadik kiadásában elkövetjük azt a ritka bravúrt, hogy úgy megyünk külföldre, hogy egyúttal itthon is maradunk – nem tudom, hallottatok-e már a Déli Nyitásról… nem, nem a Déli Pályaudvarról van szó, azt várhatóan sokkal inkább bezárják valamilyen titokzatos okból, ami persze annyira azért nem titokzatos, mindegy… de amúgy se kell ide pályaudvar meg tidzsivi, minek annyit kujtorogni az országban, ha egyszer odaszülettél valahová, szépen nyomd a robit, fizesd be, amit be kell, aztán főzd a pálinkát és egészségedre, megjöttek a parlamenti huszárok… Na, tehát a Déli Nyitás arról szól, hogy a külügy, Mr. Szidzsártu most már nem csak Keletre irányítja okos tekintetét, hanem Dél-Amerika és Afrika is beszüremkedik érdeklődésünk homlokterébe. Egyebek mellett nyitunk egy követséget Angolában: mint falat kenyér, egyetérthetünk. És gombokba kerül az egész: ez az egy cucc nagyjából, a 444 meglehetősen alulkalkulált számításai szerint, olyan hatszázmillióba évente… Szépen visszakúszott a benzin, nem tudom, figyeltétek-e, vagy két hétig egészen ígéretes szinten voltak az üzemanyagárak, az embernek, ha semmi mást nem nézett, szinte már olyan érzése volt, mint ha valami többé-kevésbé normális országban turistáskodna, de aztán szerencsére visszaállt a rend, és azóta ismét az van, ha esik az olaj ára, ha erősödik a forint, mindenképpen, hetente, menetrendszerűen jön egy ötös az árraDéli Nyi. Új hungarikum-elem azért van benne: a kötelező biztosítások díja azért emelkedett öt perc alatt, mert az alacsony benzinár miatt sokan vették elő az autójukat. Találós kérdés: most, hogy újra elrakták, csökkent-e a biztosítási díj… Végül, figyelem, termékmegjelenítés következik, azaz egy kis reklám legújabb kedvenc helyemnek, a dunaföldvári termálfürdőnek: örömmel értesítem minden kedves szurkolómat, hogy kilábaltam a betegségből, azaz nyoma sincs már a nyaki gerincsérvnek és egyéb, igen csúnyán hangzó nyavalyáknak, a jobb kezemmel újra úgy fogok, mint a piros festék – javarészt persze annak köszönhetem az egészet, hogy jól dolgoztak a szervezetemben kedvenc manócskáim, plusz elmúlt az elmúlt hónapjaimat beárnyékoló stresszhelyzet, plusz találtam egy fantasztikus masszőrt/csontkovácsot, plusz Földvár, termál. Minderről élőben is hallhattok majd bőven, mert ne feledjétek, Livelövet, március 26., 17 óra, József Attila Könyvtár, odafent. Gyertek. Oda is, meg most is.

Hirdetés

* Angolában is nyitunk egy nagykövetséget, mert… mert… csak.

A “keményen dolgozó kisember”: ez most a vadiúj jelszó, rövidítve KDK, Habony kitalálta, a Kedves Vezetőnek tetszett, a legutóbbi szelfkaser alkalmával, hopp, behozta a köztudatba, ízlelgessük, Rogán “Szajkó” Antal és népi zenekara pedig már sokszorosítja is. Keményen dolgozó kisember: érezni benne az elismerést. Ezt is el- és megértük: ilyen nagyra értékelik a teljesítményünket, barátaim. Az erőfeszítést – mindent, amit csak megteszünk a Nemyeti Együttszűkölés és Vágta Rendszerének olajozott működéséért. Kellenek az ilyen elismerő mondatok, hogy legyen még legalább pár napsugaras év, amíg zavartalanul el lehet lopni tényleg mindent, közben kiszivattyúzni a lehetséges mennyiség tízszeresét a KDK-ektől – no, közben, mint látjuk, azért akadnak kisebb zöttyenők, amikor is a tolvajok egymás folyton zsákmányt kutató kezébe marnak a sötétben, és feljajdulnak meg kurvanyáznak, ám ezek apróságok, egy kis cirkusz a pénzünkért, örömteli, hogy az első sorból nézhetjük, viszont az elefánt negyedóránként megborotvál. Pár ember eltűnik a süllyesztőben, a karaván már nem is lassít, pár kutya még ugat, de alig hallani az új ostobák boldog ordítozásától. No hát ezért kell keményen, egyre keményebben, egyre tovább dolgozni, kisembereim, és ne feledjétek el kedves kötelességeteket – ha netán azon kevesek közé tartoznátok, akik megérik a nyugdíjkorhatárt, nos, az adott napon, de legkésőbb az első hónapban, ha tudtok, és nem nagy kérés, haljatok már meg szépen önként, ez az igazi nemzeti érdek, a valódi, tudatosan és keményen magától meghaló hazafi az új példa. Aki nem veszi fel, nagyszerű államára hagyja, amit pár évtizednyi munkaiszony alatt összekapartattak vele. Az amúgy minden megdolgozott forintot felesben lerabló és lényegében magára költő úgynevezett állam. Iszonyatosan elkalandoztam, bocsánat, a buszon nem lehet, biztosan így élem ki magam… Szóval a KDK mellett a Déli Nyitás is új szólam, a külügy ötlötte ki, azaz nem a Déli Pályaudvarról van szó, azt a jelek szerint a Déli Zárás érinti majd – ez a DNY azt jelenti, hogy Szijjártó úr és csapata úgy gondolta, jobban kell figyelni a rohamosan fejlődő Dél-Amerikára és Afrikára. Így aztán nagykövetséget nyitunk Ecuadorban, Ghánában, Etiópiában és Angolában, továbbá kereskedőházat hat országban. Oké, Etiópiát még csak értem: nyilván tapasztalatot cserélünk majd az éhezés témakörében, a mosolygós megbeszélésekre felkészül Balogh keresztény humánerős. No de Ghánát vagy pláne Angolát… hm… kicsit már nehezebben tudom képbe hozni… oké, Angolát mondjuk összekeverték Angliával. Az általános szaktudás szerintem simán lehetővé tesz ilyen apró malőröket… Mindegy, Angola: a 444 összefoglalójából kiderül, a főváros, Luanda, a világ legdrágább városa. Nem vicc: egy kétszobás, bútorozatlan lakás havi bére 1.9 millió forint; éves edzőtermi bérlet 2.2 millió; éttermi kaja alsó hangon 20 ezer, és így tovább. Ilyen helyre nekünk (nekik) menni kell, nem is kérdés: a 444 roppant óvatos becslése szerint minimum hatszázmillió forint lesz a bázis éves fenntartása, programok, beszerzések, egyéb költségek nélkül… Talán van még, aki emlékszik: az észtországi külképviseletet egy pompás húzással, mondvacsinált, leginkább is anyagi természetű indokokkal, tavaly zárta be a külügy, válaszul persze az észtek is végeztek Budapesten, oda se neki, kis komcsik. Mondjuk anyagi természetű indok lehet épp az is, hogy kevesebb közpénznek az x százaléka is kevesebb… így, azt hiszem, már sokkal érthetőbb, miért Luandára vetik vigyázó szemeiket nagyjaink…

* Az olcsó üzemanyag miatt emelték a kötelező biztosítás díjait a biztosítók. 

Nem tudom, ébren/itthon volt-e mindenki, ezért kezdésképpen elmondom: volt egy időszak, nekem nem tűnt túl hosszúnak, amikor megbolondulni látszott a világ – elkezdett zuhanni az üzemanyag ára. Hogy mennyire példátlan módon, azt talán az mutatja a legjobban, hogy még Magyarországon is csökkent. Ha emlékeim nem csalnak, kis híján elértük a 300 forintos álomhatárt, nem akarok a szokottnál is nagyobb hülyeséget mondani, ez talán a 2010-es árakhoz közelített. Mi több: akkoriban olvastam, hogy egy neves olajsejk vagy valami hasonló arc azt jósolta, az olaj hordónkénti ára már soha többet nem fogja meghaladni a 100 dolláros határt – pillanatnyilag egyébként 60 dollár környékén mozog, és egyes elemzők még mindig számítanak rá, hogy akár 30 dollár alá is eshet. Szóval a magam részéről tankolgattam buzgón, amennyit csak bírtam, és reménykedtem a nem is tudom, miben – aztán, bár az olajpiacon semmi különös mozgás nem volt tapasztalható, és kivételesen gigászainknak se sikerült semmi olyat mondaniuk, amitől haladéktalanul berogyott volna a forint, a MOL, gondos gazda módjára szépen lassan elkezdte visszadolgozni a magyar üzemanyagárakat a szokott színvonalra. Tudod, el van szépen magyarázva: mit van mit tenni, az európai árak (ha épp magasak) begyűrűznek – a gond csak az, hogy továbbra is a nívós, nagyjából, mondjuk jóindulatúan, egyhatodnyi magyar bérekből fizetjük őket, ha egyáltalán. Az utóbbi mintegy egy hónapban egyébként úgy 30 forinttal korrigálta az árakat a MOL. Lehetünk persze hálásak is: 2012 áprilisában 451 forint volt a benzin. 2013-as adatom van, a 430 forintos benzin idejéből: akkor az üzemanyag árának nagyjából háromnegyede volt adó és egyéb költség – vagyis egy liter, orosz olajból itthon lepárolt benzin árából nagyjából száz forint gazdagította az orosz költségvetést, kétszázat pedig itthon vont magához az állam, az alapanyag, vagyis a kőolaj értéke nagyjából negyven forint. Az arányok túl sokat nem változtak – mellesleg ez az adóterhelés európai viszonylatban átlagosnak mondható: nekem inkább a felhasználás mikéntjével vannak kisebb gondjaim, de mindegy, ne keseregjünk tovább. Lássunk inkább egy valódi, szép, ivarérett hungarikumot a témához kapcsolódóan. Jelesül azt, hogy február közepén (vagyis abban a hat percben, amikor valóban viszonylag alacsony volt a benzinár) tizenöt biztosító negyven év közi tarifamódosítást hirdetett meg, az okot pedig abban jelölték meg, hogy “…az alacsony üzemanyagár miatt többen és többet használják az autójukat, így a károkkal kapcsolatos költségek is emelkednek.” Oké. Mondjuk azért ez a gondolkodás az én ízlésem szerint picit elébe megy az eseményeknek, mondjuk talán így: azaz még mielőtt a károk száma és a velük kapcsolatos költségek megugranának, a biztosító már beszedi a magasabb díjat, de ám legyen, ilyen neki a természete, ne kaffogjunk. Azt viszont meg szabad-e kérdezni, hogy – szigorúan ugyanezen logika szerint – most, amikor azok, akik az alacsony benzinár miatt szedték le a gyertyaviasz-burkot az autójukról, s aztán pár hét és huszonhét kilométer után ismét visszaálltak vele a fészerbe, vajon csökkenni fog-e a biztosítások díja? Merthogy a károkkal kapcsolatos költségek most nyilván apadni fognak, ha jól veszem ki. Szóval az itt a nagy baj, srácok, hogy ez az emelés (is) már baromira így marad, s ha jövőre megint lesz nyolc perc, amikor ártunk és ormányunk úgy gondolja, szusszanásnyi levegőhöz juttatja imádott népét, megint lehet majd egyet húzni a szíjunkon – meg persze ha máshogy alakul, akkor is. Magyarázat ugyanis itt mindig és mindenre volt, van és lesz. Legalább ebben biztosan világelsők vagyunk.

* Meggyógyultam.

Úgy másfél hónapja történt, hogy egy nagyon szimpatikus idegsebésszel beszélgettem a kórházban: megnézte a leleteimet, azt mondta, elég szarul néz ki a gerincem, ami alatt azt értette, hogy van pár gond – egy kicsit görbül, ahol egyenesnek kéne lennie és fordítva, itt-ott meszes kissé, és hát… igen, ott a nyaki sérv, hetes csigolya, ez van. Mondta, ami őt illeti, nem szeretne műtétet – próbáltam a lehető leghevesebben egyetérteni, és értésére adtam, hogy e tekintetben egy gyékényen árulunk. Barátságból azért elmondta, hogy ha mégis úgy alakulna a helyzet, a torkomnál lenne a műtéti bemenet, aztán szét kéne fűrészelni a kulcscsontomat, és már mehetne is a dolog, igaz, további komoly kockázati tényezőkkel. Szétfűrészelni a kulcscsontomat… hogy mondjam… ezt azért úgy ízlelgettem magamban egy darabig, nekem kissé olybá tűnt, mint ha mondjuk a mandulaműtét úgy kezdődne, hogy a két szemembe beszúrnak egy-egy kötőtűt, és azokra kötik majd a damilt, amivel kihúzzák a mandulámat. Teszem azt. S mondta a derék sebész mindezt nekem, aki szíve szerint a fodrásznál is altatást kérne, mert belevágnak a hajába… Elmeséltem aztán a doktor úrnak, hogy velem történtek már elég érdekes dolgok, teljesen valószerűtlen módon egyszer például a nagy semmiből visszanőtt a dobhártyám, noha lényegében darabokra foszlott, felrobbant, ha úgy tetszik, és esély se volt rá, hogy még egyszer legyen. Mégis lett. A manócskák csinálják – nálam mindent ők rendeznek odabent. Kis szerszámkészletük van, egy raktárban csákánykák, lapátok, fúrók, fűrészek, kalapácsok, mindenfajta cucc, ami csak kellhet. Amikor érzem, hogy valami baj van, este, leginkább elalvás előtt szépen kiosztom nekik a feladatokat, oda küldöm őket az epicentrumba, ők meg ügyesen nekiállnak, és teszik, amit kell. Nagy ritkán, egyelőre, kopp-kopp-kopp: például szépen csatasorba állnak, kis kosárkákban adagonként leviszik és kidobják a lázam; ha fáj valamim, odasietnek, kopácsolnak, fúrnak-faragnak, amit kell, úgy segítenek, hogy elmúljon; határozottan jól fenékbe rugdossák az összes bacilust; és ha netán rossz a kedvem, összefogják a kis szakállukat, azzal csiklandoznak meg odabent – tényleg mindent tudnak, ha hiszitek, ha nem. Most kellett pár hét, hogy a porckorongomnál elcsiszicsuszizzák azt a csúnya kitüremkedést, ami miatt zsibbadt a kezem, de látták, mennyire szenvedek, hát vállaltak néhány extra műszakot, és hopp – a múlt héten egyszerre csak azt vettem észre, hogy volt-nincs bajom, elmúlt minden, nem fáj, nem zsibog, nem sugárzik át, kész. Persze azért tettem mást is: például eljártam (és járok) a környék kétségkívül legkitűnőbb termálfürdőjébe, a dunaföldváriba, ahol gombokért adják a gyógyulást – olyan a víz, mint az álom, egyszerűen érzed, ahogyan beszivárog a bőröd alá, oda megy, ahová kell, és rendet rak. És persze az ott dolgozók is nagyon kedvesek, nagyon barátságosak – a családias hangulathoz pedig az is hozzájárul, hogy húsz fürdőzőnél többet egyszerre talán csak hétvégente látni… Aztán az sem elhanyagolandó, hogy jártam a kórházba két teljes hétig, ahol egy régi iskolatársam, Sanyi gyúrogatta nagy hozzáértéssel a fájós részeket; és közben, egy másik barátom ajánlására megtaláltam Ferit, a csontkovács-masszőrt, aki nem csak a hátamat kezelte, de minden alkalommal gondoskodott a szellemi felüdülésemről is – hamarosan újra meglátogatom… És persze talán a legfontosabb: megszűnt a góc, a stressz forrása – Boda sr., így a 89. előtt pár héttel minden jel szerint újra a régi, két hónapja kutya baja, visszaállt a kapitányi hídra, és hamarosan, ha beköszönt a tavasz, megkezdjük az utcai rendbontást is. Minden pazar tehát – a manócskáimat most szabadságoltam: őszintén remélem, jó darabig nem is lesz rájuk szükségem…

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (16 lövet, átlagosan: 7.00 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

5 komment

  1. Hatlövet szerint:

    Nagyon örülök, hogy édesapád meggyógyult és annak is, hogy jó fiú módjára te is követted. :D

    Azért én nehezen tudom értelmezni az üzemanyagár változást hiszen az ÁFA kivételével minden adó fix tétel benne, azaz ha 0 USD lenne egy hordó Brent olaj akkor is fizetnénk Magyarországon ~220 Ft-ot az üzemanyag literjéért.

  2. Tóth Gábor szerint:

    “Ártunk és ormányunk” – ezen még sokáig röhögni fogok.
    Örülök,hogy meggyógyultatok!
    :)

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


négy × 3 =

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz