Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


03 január
25komment

Kérnék egy (néma) petárdát: ma vagyok ötven…

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet… Tizenhárom (lassan tizennégy) éves rovatunk mai, e helyütt már százötvenedik kiadásában kezdésképpen ismét csak Svédországba látogatunk – tudom, beszélgettünk már párszor ugyanerről a témáról, ismét előrebocsátom, egyáltalán nem gondolom valami szakértőnek magam a témában (ebben sem), de valahogy továbbra is fontosnak gondolom, hogy szóba hozzam, miben is mesterkednek a svédek – évtizedek óta az a céljuk, hogy közúti balesetben egészen egyszerűen ne haljon meg senki. Könnyű lenne rábökni, hogy hagymázas utópia, ám az eredmények mindenképpen azt mutatják, a pragmatikus skandinávok törekvései nagyon is célravezetőek – százezer lakosra vetítve már most is mindössze (ha ugyan ebben az összefüggésben helytálló ez a kifejezés, mármint a mindössze: ha ugye abban a háromban én is benne vagyok…) három áldozatról ad számot a statisztika, az eu-s átlag 5.5, az amerikai 11.4… Az okokat is átvesszük, egy kis ismétléssel, megengedem… Aktuálisak leszünk, elszántak és kőkemények, amikor belevetjük magunkat a szilveszteri petárdázás szép szokásának megfejtésébe – tudom, sokak megvetését kivívom majd, amikor kifejtem, miért is tartom nettó baromságnak a különféle pirotechnikai eszközök robbantgatását: sajnálom, én akkor is a kutyákkal/makkákkal/teknősökkel vagyok és leszek, mellesleg, ha minden jól megy, kitérek pár szóban azokra a hősies időkre is, amikor, ha visszaemlékeztek, olyan békésen aludtatok, bár nem tudtátok, miért – nos, a haza védelme akkortájt, azaz 1987 magasságában rendben zajlott, Boda honvéd, későbben őrvezető Mezőfalván teljesített military szolgálatot, parádésan. És ha már magamról esett szó, mint rendesen, hadd dicsekedjek, mint rendesen – no hát épp a mai napon szép kerek számhoz értem az élet rögös boulevard-ján, azaz ötvenéves lettem és vagyok, köszikösziköszi, aki ezt elolvasta, azt ez úton felmentem az alól, hogy a facebook-on felköszöntsön, persze ez csak vicc, hadd áramoljanak csak az üdvözlések… és komolyan mondom, egyelőre tökéletesen elégedett vagyok az eddigiekkel, persze szeretném még a másik ötvenet legalább ilyen szép simán letudni… mindenesetre eddig nem rossz, srácok, nem rossz… Torta, gyertyák, meglepik odabent – induljon hát az ákos!

Hirdetés

* Svédország útjai a legbiztonságosabbak a világon.

Tudom, kérlek, ne figyelmeztessetek: gőgösködtem már vele, mekkora szakértője lettem a skandináv forgalmi viszonyoknak csak azért, mert nyáron tettem fent pár rövidke túrát egy viszonylag jelentősebb méretű járművel, melynek fedélzetén a baráti Kína érdeklődő polgárait szállítottam ipari mennyiségben, hogy kedvükre telefotózhassák a terrabájtos memóriakártyáikat – most viszont egyszerűen nem tudom megállni, hogy ne fogjak bele még egyszer a svéd (skandináv) közlekedés dicséretébe. Olvasom ugyanis, hogy Svédországban vannak a legnagyobb biztonságban a közutakon haladók: 2013-ban 264-en vesztették életüket balesetben, ez 100 ezer főre vetítve 3 áldozatot jelent – a megfelelő értékeléshez hasznos tudni, hogy az eu-s átlag 5.5, az amerikai pedig (számomra legalábbis meglepő módon) 11.4. Sokan elégedettek lehetnének ezzel az adattal (mások mellett mi is, hiszen nálunk 9.1 áldozat jut százezer emberre) – és gyorsan hozzáteszem még, 1970 óta Svédországban megduplázódott a forgalomban részt vevő autók száma. Hogy minek is köszönhető a svéd sikertörténet? Én úgy gondolom, elég sok szegmens járul hozzá: egyfelől a meglehetősen alacsony kötelező sebességhatárok – autópályán 110 kilométer a megengedett óránként, de sok helyen még ezt is csökkenteni kell a kihelyezett tábláknak megfelelően; lakott területen kívül és autóúton 90 kilométeres sebességgel ballagnak a svédek, de erről is elég gyakran kell lassítani. A lényeg persze az, hogy a közlekedők 99.9 százaléka hajszálra be is tart minden áldott limitet: nem kétszer láttam, ahogyan elég komoly sportkocsikkal is ott cammogtak a konvojban a menők, hallhatóan hármasban – egyébként, ha igaz a városi legenda, közülük sokan járnak át hétvégente Németországba csapatni egyet az Autobahn-on, aztán hét közben szépen ott brümmögnek újra a többiekkel egy sorban. És talán azt is említettem, amikor két motoros kétszáz kilométert jött mögöttem, szépen betartva a kilencvenet, meg a közbeeső hetveneket, ötveneket, és a követési távolságot is persze – az érdekes csak az volt, hogy én nem motorral voltam, hanem busszal… Kőkeményen büntetnek is Skandináviában: rengeteg a fixen kihelyezett kamera, tapasztalatból mondhatom, működnek is, éjjel-nappal, szépen, igaz, táblával előjelzik, szóval nagyon nem lehet anyázni senkit, ha figyelmetlenségből belerongyolunk – de ott amúgy is már mindenki beletörődött, hogy ez a helyzet, Jörg Jörgenssen már kisbaba korában azt látja a kombi Volvo hátsó ülésére szerelt biztonsági gyerekülésből, hogy apa szépen nyugodtan nyomja végig a Stockholm-Göteborg 470 kilométeres távot, négy óra harmincöt percet számol ki rá reggel, nem ötöt, nem is négyet, és 99 százalék, hogy ott is lesz, pontosan. Például mert nincs baleset. És még ha van is, a legtöbbnél utána kiszállnak a Volvóból meg a Saab-ból, és csak azért nem pofozkodnak vagy ordítoznak egy jót, mert hűvös svédek. Ja, és még valami, amit most olvastam: az 1997-es Vision Zero terv lényege, hogy nem a tiltó táblákra és az autósok regulázására helyezik a hangsúlyt, hanem a mérnöki tervezésre – vagyis egyrészt elég széles utakat építenek, a meglévőket pedig legalább háromsávosra szélesítik, másfelől az íveket is igyekeznek úgy megrajzolni, hogy minél kevesebb éles kanyar, beláthatatlan, veszélyes szakasz növelje a rizikót. Továbbá biztonságosabbá tettek, még jobban kivilágítottak több mint 12 ezer gyalogátkelőhelyet, a kerékpárosok sávjait korlátokkal választják el az autókétól, s a terv indítása óta fokozott mértékben szondáztatják a járművezetőket. Mindezzel pedig nem más a cél, mint hogy, minél hamarabb, lehetőleg senki ne veszítse életét az utakon. Hogy az lehetetlen? A svédeknek, úgy tűnik, senki nem szólt: tehát inkább megcsinálják…

* Hét petárdabalesethez riasztották a tűzoltókat-mentőket az idén szilveszter éjjelén.

A hét balesetből egy végződött csonkolással – az a gyanúm, az elmúlt húsz évből egyet se úsztunk meg hasonló szörnyűségek nélkül: mindig akad valaki, aki mérsékelten szerencsés, amikor belenéz a csőbe, miért is nem sült el az a fránya rakéta; van, aki még a zsebében gyújtja be, akár véletlenül, a kis robbanószerkezetet; és persze a röppálya se mindig teljesen kiszámítható, ha jól emlékszem, Boda jr. arca mellett süvített el egyszer valami borzalom, én nem voltam jelen, talán jobb is, gyanúm szerint vér folyt volna. Talán ennyiből is kiderült, sok-sok életveszélyes és megmagyarázhatatlan/ostoba szenvedélyem között nem szerepel a robbanószerkezetek újévi elsütögetése: továbbmegyek, nem csak hogy én nem csinálom, de annak se vagyok híve, hogy más petárdázzon – ha jó Pintér Sándor egyszer majd úgy dönt, eleget fáradozott már a köz javára, s a fennmaradó időben megpróbálja biztonságos környezetben elkölteni annak az összegnek az egymilliárdod részét, amit a becsület és tisztesség útján járva ügyesen megspórolt, mondjuk épp senki mást nem találnak a helyére, és ekkor, terveimmel ellentétben mégis belügyminiszter leszek, higgyétek el, meg fogom találni a módját, hogy még augusztus 20-án is legfeljebb hangtompítós csillagszórókat lehessen meggyújtani a Dunán állomásozó uszályokon. Akinél mondjuk petárdát találnak a rendőreim, azt kiköttetem egy hónap fizetés nélkülire a Hősök terére, hogy még a kínai turistacsoportok is lefotózhassák, egy ezer wattos fejhallgatót rögzíttetek a fejére, amiben a solferinói csata teljes hanganyagát hallhatja majd végtelenítve, különös tekintettel a francia mozsárágyúkra. Na. Lesz itt rend. De tényleg: idén otthon voltam, egyéb okokból a családi fészekben, gyerekkorom fényességes színhelyén, lényegében egymagamban, két szépen szuszogó szülővel a másik szobákban, így hát meghallgattam az ádáz belvárosi csatát – és idén se sikerült megértenem, mi ebben a poén… Leszámítva persze, hogy amikor a harmincnyolcadik ezer decibeles röppentyűt is kidobtad a negyedikről tíz percen belül, elönthet az a biztos tudat, hogy jó páran vannak már, akik szentül meg vannak győződve róla, mivel foglalkozik édesanyád, mi több, fennhangon el is mondják azt a környezetükben élőknek. Azok például egészen biztosan mantráznak, akik valamilyen házi kedvencet tartanak – kutyát, macskát, sivatagi törperókát, avagy fenneket, hörcsögöt, guppit vagy ruhamolyt. Ezek ugyanis – igen, tudományos megfigyelések igazolják, még a ruhamoly is – rendkívüli kínokat állnak ki minden szilveszterkor. Tudom, ki nem szarja le, hát persze, így is van: ha én szórakozok, szórakozzon mindenki, egy évben egyszer igazán ki lehet bírni ezt-azt – no, igyekeznek is szegény gazdik elmagyarázni Burkusnak, hogy nincs semmi gáz, csak van, aki így örül annak, hogy az épp aktuális január 1. jön, ötvennyolc, ötvenkilenc, és… de valahogy nem olyan egyszerű megértetni ezekkel a tudatlan állatokkal, mi is zajlik az utcákon. Amúgy is az ember a legerősebb, slussz. Na jó, nem köntörfalazok tovább, bevallom, mimóza lelkű, pipogya, szarházi pacifista vagyok – annak idején, amikor Mezőfalván töltöttem másfél hősies évet a haza szolgálatában, a kiképzésemet lezáró éles lövészeten kiválót lőttem ugyan, de hogy miképpen, azt a mai napig sem tudom, a szovjet lőtéren ugyanis, ahol ez a magasztos aktus zajlott, akkora volt a gaz, hogy az állítólagos célpontokat a földön fekve egyszerűen nem is láthatta senki. Mindegy, én ügyesen sorozatra állítottam az AK-t, és csukott szemmel kaszáltam vele egy nagyot, hat másodperc alatt végeztem – mit mondjak, nem lettem volna az ellenség helyében, mert, mondom, állítólag, lényegében vittem mindent, mint a piros hetes. A hadi tudományokban azóta se léptem sokat előre: de mondom, ha egyszer úgy alakul, átalakítom a szilvesztert – az állatok kedvenc belügyminisztere leszek, aki tényleg nem akar több robbantást. Mert mondjon bárki bármit, nem attól lesz boldogabb az új év…

* Ötvenéves vagyok, igen, pontosan ma, szombaton, köszönöm, kedvesek vagytok.

1965. január 3. vasárnapra esett. Engem is meglep, higgyétek el, de hajszálpontosan emlékszem az egészre: dél körül bújtam elő, kicsit fázósan húztam össze magamon a méhlepény maradékát, megmondom azt is, elég rossz hangulatban voltam, még odabent ugyanis eszemben volt valami fontos, de aztán a köldökzsinórral kellett bíbelődnöm, valami hülyeség miatt rám tekeredett, és halálra idegesített, alig tudtam letépni magamról, a nagy küzdelem hevében persze elfelejtettem, mi járt a fejemben, hogy őszinte legyek, azóta is sokat gondolkodom rajta, remélem, meglesz végre. Kinyitottam a szemem, és egy fehér ruhás, szemüveges, kopasz, idősebb bácsi arcát pillantottam meg, közvetlen közelről bámult rám nagy gülü szemekkel, mit ne mondjak, rendesen berezeltem, aztán meg piszkosul felment a pumpám ettől az idegentől, higgyétek el, legszívesebben az arcába vágtam volna, hogy így rám ijesztett, de moccanni is alig tudtam, úgy szorított. Nem tudtam mást tenni, ráüvöltöttem, hogy mit bámulsz, majom, engedj már el, mit képzelsz, mindjárt szólok valamelyik nagytesómnak vagy apukámnak, rendesen letegeztem, pedig biztos hogy idősebb volt nálam – na, mindenesetre ez megtette a magáét, látta, kivel áll szemben, egy kicsit még azért matatott a hasamnál valamit, de aztán lerakott, én meg elegánsan oldalt fordultam, kinéztem az ablakon, mit mondjak, elég görény idő volt odakint, na, mondom magamban, ma se megyek sehova, ha nem muszáj… Gyorsan kajáltam valamit, fú, iszonyú éhség mardosott, persze, eszembe is jutott, előző nap kicsit ideges voltam, tisztára mintha megéreztem volna, hogy kijövök, nem esett valami jól a kaja, pedig hónapokon át nem volt ilyen gondom, mindegy, szóval gyorsan betoltam pár falatot, aztán el is aludtam. Azt álmodtam, hogy megszülettem, és kisbaba vagyok – mondom magamban, tiszta beszarás… Aztán még elég sokáig így ment. Ma meg ötven vagyok. Basszus. Kemény ám: ötven. Kerek szám: épp a száz fele. Csak jelzem, de teljesen komolyan mondom, 2065-ig van foglalva a kis ház Mörtschach fölött, Ausztriában, az Obere Roner Kasa, ahol minden év júniusának utolsó hetét töltjük, motorokkal – 2065 júniusáig tehát rendben van a buli, addig nem jöhet közbe semmilyen komolyabb gond, semmiképpen se szeretnék szerződést szegni, drága mulatság lenne nekem az ilyesmi. Hogy milyen volt ez az első rész? Először is baromi gyors. Mintha csak ma lett volna, hogy lent nyomjuk a bicajt meg a focit egész nap egy fecskében a Mező Imre utcában, vagy hogy először felveszem a kockás ingemet és elindulok a Móriczba, délutánra; vagy utána a dr. Münnich, ahol, ha nem is okosodtam sokat, legalább rendesen megedződtem a lobonc hajam meg a piros nadrágom miatti ellenállási mozgalomban; aztán a munkahelyeim, egy darabig egyik a másik után, a csodás Katona József Színház, a kalandos gyors- és gépkocsikísérések a Magyar Hirdetőnél, a 28. számú műszaki bolt gumiosztálya a pincében, a Bartók téren, a Főtaxi, a MÉH-telep, az iváncsai klubkönyvtár, a Vörösmarty Nyomda – aztán onnan, egy nagy véletlennek, meg persze a felejthetetlen Kemény Dezső bácsinak, Jakab Klárinak, Eördögh Bercinek és D. Kiss Csabának köszönhetően a Hírlap. Ami nagyon sokáig a legjobb hely volt úgy mindenestől: a hangsúly a nagyon sokáig-on van, és akkor itt kiteszem a mondat végére a pontosvesszőt, de nem szólok többet, hogy ne legyen rossz. Inkább azt mondom még el, milyen hálás kis ötvenes vagyok: mert tényleg roppant jókedvűvé tesz, hogy sikerült ennyit lehúznom úgy, hogy leszámítva egy legendás visszérgyulladást, orvosokkal lényegében csak különféle bulikon kellett beszélgetnem kedves semmiségekről. Hogy – kop-kop-kop, és persze, tudom, egyelőre – nincsen semmilyen, napi ellátást igénylő bajom, semmilyen gyógyszerre nem szorulok, továbbá, mivel egy aprócska gyártási hiba folytán kimaradt belőlem az idegrendszer, hitem szerint minden baj legfőbb okozóját, a stresszt is sikerül szinte teljesen, messzire elkerülnöm… És persze, nagyon fontos: élek, nagyon nem is rosszul – ami persze, mint esetem is példásan mutatja, nem kizárólag pénzkérdés. Vagy inkább nagyon nem az – de nem akarok senkit bölcsködéssel untatni ezen a szép és egyszerű ünnepen, a magamén. Annyit azért mégis elmondok, hogy az életre (is) nagyon igaz, hogy nem csak a hossza, de a vastagsága is számít – hát igyekszem is mindent elkövetni, hogy ne kelljen szemrehányást tennem majd magamnak, ha egyszer eljön a számvetés ideje is. Mondjuk, reményeim szerint úgy 2065 júniusában – mit szóltok, ha akkor majd elővesszük ezt a kis dolgozatot, és ti megdicsértek érte, milyen tehetséges jós vagyok, oké? Már ha eljöttök persze, de miért ne jönnétek: nagy bulit tervezek, írjátok be a naptárba, hogy ne csússzon közbe semmi. Mörtschach, a kis benzinkút után, ha Winklern felől jöttök, balra a kis fahídon át, aztán szépen felkanyarogni a hegyre, és még az erdőn is túl. Megtaláljátok, nem lehet eltéveszteni. Várok majd mindenkit, lesz egy kis sütögetés, fröccs meg minden, sátrat hozzatok. És valaki másnap elvisz motoron St. Jakob im Defreggental felé, az osztrák-olasz határra, a kis keskeny szerpentinre. A többit megdumáljuk ott, utána. Písz.

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (26 lövet, átlagosan: 6.77 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

25 komment

  1. Kutya. szerint:

    A minden egyes nyárelőn trágyaszagban úszó Iselsberg és a fatornyos Winklern után balra, 2065 június. Beírtam, de aztán ott lenni!
    Még ötvenet, boldogat!

  2. gyorgyemamma szerint:

    Nagyon sok örömöt,hosszú egészséges életet kívánok!2065-öt lehet nem érem meg,de 2064.január 27-ig élnem kell,mert addig érvényes aszemélyi lapocskám,így még feltudom köszönteni újra.Remélem,ugyanis 116 éves leszek 2064 januárjában.Optimista lélek vagyok.

  3. Öreg barátnéd szerint:

    Hát, kívánom, hogy még nagyon sokszor látogathass oda 2065-ig! :)

  4. pannianyu szerint:

    Kívánom, hogy teljesüljenek a terveid, és vágyaid! Anyukám bejegyzését olvasva fent, nekem sem lehetnek kisebb óhajtásaim, hiszen valakinek el kell vinni majd őt és a sátrat is a buliba!
    :)
    Boldogságos szülinapot Bandi!

  5. KEndre szerint:

    Meglásd, jó lesz a következő felvonás is. Isten éltessen kapitányom, jó szeleket a hátralévő hosszú útra! :)

  6. K Ferdy szerint:

    Remek volt minden Kapitány,nagyon köszönöm ezt az élményt is.
    Isten éltessen 2065-ig,ilyen nagyon jó erőben és egészségben!

  7. t_a_m_a_s szerint:

    Erre a bulira beneveznék én is, majd viszünk Jánoskával valami csapágyat, vagy generátort…

  8. dirtydog77 szerint:

    Ha tartalmas akkor csak jó lehet,be irtam a naptárba én is ott leszek,szép volt barátom.

  9. Csathó Gábor szerint:

    Na,de ki írja a HL-t 2065-től?!Valamint ne csak a szülinapod legyen boldog,mert az csak egy nap,hanem az összes 2065 január 3-ig!Még egy szolgálati közlemény:1980-81-ig én is a 28-as műszakiban dolgoztam.Kolléga!

  10. Dani szerint:

    Füled érjen bokáig, Kapitány!

  11. Palcsi szerint:

    Boldogat! Nem is tudtam, Tolkiennel egy napon. A cikk meg a szokásos magas szinvonal!

  12. Tóth Gábor szerint:

    Boldog Szülinapot és még legalább egy ötvenest, már csak a kaland kedvéért is… :)

  13. Tüske Hajnalka szerint:

    A petárdás részt kétszer is elolvastam, na nem azért, mert elsőre nem értettem. Nekem két macskám van, akik hajnali négyig még nyávogni is elfelejtettek, annyira féltek. Csak jöttek- mentek, lopakodva. Ami az 50 évet illeti: ezután jön az 51. és az 52… ;) Még nagyon sok boldogat! :)

  14. Orgovány Zoltán szerint:

    Kedves Boda Kapitány !
    Isten éltessen sokáig !
    Egyébként meg milyen így száz felé…?:-))

    Az 50-ről jut eszembe:
    a svédek ahol 50 van kiírva nem is mennek többel ötvennél…egy ok, hogy miért halnak meg kevesebben az útjaikon.

  15. Lajos szerint:

    Meglepődtem. Azt gondoltam én vagyok kettőnk közül az idősebb, de lehet hogy csak én élek szürkébben és öregesebben.

    Folyamatossan irigykedve, boldog születésnapot, sok szép kilométert és kellemes blogolást kívánok!

    Pb

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


+ egy = 10

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz