Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


27 december
12komment

Ezer szó semmi

Csak ez számít. Az egyszerű. Ahogy a levegőt veszed most, szépen, egyenletesen, nyugodtan. Ülsz és nézel. Kint és bent egyszerre látod, ami lényeges. Pedig nem történik semmi: nagy jelenetek nélkül mennek a felhők, átszűrődik rajtuk a fény, a kövön ücsörögsz, a folyót látod, ezen a szakaszon, valahonnan bevillan, minden másodpercben kétezerötszáz köbméter víz úszik el előtted, az épp aktuális adagot, hinnéd, soha nem látod többet, aztán egyszer, talán pár hónap múlva, a pont a kezed fejére pöttyenő egyetlen cseppet vizsgálod – hülyeség, te is tudod, mégis olyan ismerősnek tűnik. Hát ezért tán. Üzenet. A madár cikázó röpte, hat-nyolc villámgyors verdesés után a másodpercnyi szünettel: ötször is megfigyelheted a tökéletesen pontos ritmust, mintha csak szándékosan neked mutatná – elröppen a kőgát végéig, ott visszafordul, újra végigszántja a levegőt, egészen a kikötődarukig, mint a permetező repülő, egyre közelebb hozzád. Aztán felül egy fa ágára a túlsó parton, és vár. Ennyit tudunk biztosan, a többihez nincsen közünk. Nem is baj talán. A fához lépsz, finoman megsimítod a puha mohát a kérgén – ettől mindig muszáj elmosolyodni. Hangya kandikál elő a kéreglabirintus egyik fordulójából: talán a mindent összezavaró december végi napsütés szólította ki a boly melegéből, talán csak kiküldték felderíteni – ha közelebb hajolsz, láthatod, szabályosan pofákat vág, miközben kettőt balra, egyet jobbra fordul a kéregutcácskákban. Megingathatatlan céltudatossággal halad, aztán rábukkan valamire, ha jól látod, egy kéregmorzsára – izgalomtól remegő potrohhal ragadja meg, végre van valamije, amit vihet magával, gondolom én, vissza a bolyba, ha netán megkérdeznék, merre járt, mire jutott, mit végzett, csak eléjük gurítja a morzsát, nem szól semmit, csak áll ott, hangyás félmosollyal, nesztek, van még valami? Aprócska, alig látható résben tűnik el a kéreg alá, az alagútban, úgy képzelem, felpattintja a fejére a kis piros sisakot és meggyújtja az acetilénlámpát, míg le nem ér a gyökerek alá. A morzsát begurítja a raktárba, és bebújik a többi mellé, megpihenni. Mert tél van. Amúgy. Még ha nem is látszik.

Hirdetés

Akkor is ébressz fel, ha csak egy percre jössz – az alig hallható suttogás tán ki is hussanna a kórházi szoba résre nyitott ablakán, de egy reflexmozdulattal utána nyúlsz, elkapod a grabancát, nonono, ilyen szép kis mondatot nem engedünk ám csak úgy a semmibe oszlani, hékám… “Ez jó… még használni fogom valahol…” – a zseniális All That Jazz-ben mondja a zseniális Roy Scheider, ez jut eszedbe, pedig ennek sem kéne… de hát a szöveg, a szent szöveg, micsoda baromság, hogy akkor is az kattan be az agyadba, milyen szépen szólal meg egy mondat, micsoda elképesztő ritmus és dráma és tudom is én még mi minden van benne, amikor… amikor talán nem ennek kéne beugrania. Mert mondjuk pont életről-halálról van szó amúgy. Vagy ki tudja: talán épp azért dobja fel az agy ezt a – látszólag, fűzöm hozzá azért gyorsan, látszólag – merőben szakügyi megközelítést, hogy kellőképp hűvös és higgadt maradhass. Arra is nagy szükség van olykor. Nem játék az ilyesmi: ahogy azt az ismerős kezet fogod, ahogy morzézod bele a megfelelő mantrát, ahogy egyszer csak visszakoppint két rövidet meg egy hosszút – a semmi üzen, de a fontos semmi. Valamit. Ami persze nincs, hiszen nem értem és nem érthetem, és ami persze nagyon is van, hiszen tudom az egészet, jobban, mint bármit. Két rövid, egy hosszú. Hosszú, na, érted, egy tartósabb nyomás, úgy. Ti-ti-tá. U, a Morse szerint. U. Aha. Ugrás. Ugrás. Ugorj. Utazz, utazzunk. Gyere vissza, ne menj messzebbre, kérlek. És ébressz fel te is, ha egy percre is csak: bár nem álmodom, én aztán nagyon nem.

A bácsi mosolyát látod most – egykedvű, fura kis mosolyka, de kétségtelenül az, akkor is. Mindig. A bácsi piros kis négykerekű kocsiban utazik, soha nem tolja senki, fogalmad sincs, miért, mindegy is. Két-három naponta látod itt, az utcában, üldögél a kis kocsiban, apró, gyors mozdulatokkal lökdösi magát, lazán, lábfejjel. Hátrafelé hajt, és soha nem fordul meg: hajszálpontosan gurul a járda közepén, soha nem téved, egy centit sem, és azt is pontosan tudja, ha valaki netán szembe jön, úgyis kikerüli. Mi mást tenne? Lassan megy a bácsi, szépen, nyugodtan, és mosolyog, hátrafelé mentében. Neki így megy a világ. Mindig megnézed. Már százszor gondoltál rá, hogy szó nélkül beállsz elé, határozottan megfogod a két fogantyút, és elkezded húzni, hátrafelé, és persze te se sandítgatsz hátra, úgyse tévesztesz, hát nem mennél neki semminek, húzhatnád akár behunyt szemmel is, nem lenne semmi baj úgy se. Vagy csak a bácsi fejbúbját néznéd, ő meg vagányan felvetné a fejét, és a képedbe mosolyogna csibészesen – jó lenne mindenkinek. Persze az is lehet, inkább úgy mondom, sanszos, hogy nem kérne az egészből, hogy meg is haragudna, mert mondjuk azt hinné, szánalomból kezded huzigálni… á, jobb a békesség, hadd csinálja csak, ahogy neki jólesik. Amíg mosolyog, így is lesz – ha egyszer majd nem, megpróbálod. Talán.

Parizert vinni a cicának, a kis kóbornak, az ideiglenesen elárvultnak, ott, a parkban – ez is feladat: megengedem, egyszerű dolog, de nem kevésbé egyszerű elfelejteni. Akkor pedig oda a szavahihetőség. A bizalom. A hit, a belém plántált. Megvesszük tehát a parizert, a helyszínre hajtatunk, kinyitjuk a csomagolást, majd kihelyezzük az élelmet a pontosan megadott koordinátára, a Liszt Ferenc kert felé eső pad ülőkéje alá, végül dokumentáljuk az eseményt: két plasztikus fényképfelvételt készítünk a sóderágyra fektetett párizsiról, hogy megmutathassuk, pontosan elvégeztük a küldetést. Kevés fontosabb dolog van, mint ilyen kényes helyzetekben megteremteni és megtartani a feltétlen bizalmat. Hogy aztán minden, de minden áramoljon, szünet nélkül, gát nélkül, ahogy kell. Kétezerötszáz köbméter fluidum, belőle belém, és belőlem belé, másodpercenként. Árada.

A nagy semmi. Üldögélsz a padon, egy doboz gyufát pörgetsz az ujjaid között, előre megfontolt szándékkal nem gondolsz semmit, persze karácsony van, na nem mintha ez most nagyon számítana. Valahogy jól is van így. Valahogy mindig jól van – ahogy a láthatatlan mester suttogta egyszer ott, a hajnali, párálló kínai ligetben: ha arra vágysz, ami lesz, soha nem érhet komoly csalódás. Fúj egy kicsit a szél, a decemberi tavaszi, és egyszer csak a térdedre hullik egy fonnyadt, barnás levél. Ott marad. Neked jött. Elolvasod. Nem őrültem meg: persze hogy semmi nincs rajta. De azért ti-ti-tá: mégis ezt üti a szíved most, kicsit zavarosan. Ti-ti-tá. U. Utazol. A semmiből a semmibe, szépen, megfontoltan, hülyén. Nem tudod, mi vár a következő sarkon, a hangyalabirintusban, de tudod, hogy rendben lesz minden, viszed a morzsát. Jó utat: ezt súgod a fülébe, és kilépsz a szobából. Ne nézz vissza – ez volt a kérése. Betartod, naná: mert tudod, hogy néz, és nem akarod eljátszani a bizalmát. Mély az álmod – és jó sokáig nem dörzsölöd ki a szemedből, amikor ébredsz.

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (20 lövet, átlagosan: 7.00 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

12 komment

  1. fehéri tamás szerint:

    jó. ennyi.

  2. Gerbera Álmos Ébren szerint:

    A héten többször gondoltam rá mit szeretnék olvasni az e heti Hétlövetben, és arra gondoltam hogy valami szépet. Köszönöm, óhajom teljesült! Minden rendben lesz.

  3. K Ferdy szerint:

    Kösz Kapitány,és az az igazság,hogy mindazonáltal túl,hogy igaz amit írtál,át is tudtam élni.KÖSZÖNÖM!

  4. Tóth Gábor szerint:

    Szép .

  5. t_a_m_a_s szerint:

    Hú a mindenségit… Többször elolvastam, mindannyiszor megkönnyeztem a végét.

  6. Boda Kapitány szerint:

    Kösz, srácok, mindenkinek… :-)

  7. t0s0 szerint:

    amikor egy értő ember ír…

    • Boda Kapitány szerint:

      Pont Suszternek mondtam, hogy ez megint csak egy olyan szöveg, ami szépen megírta magát… nem akarok persze elméletezni, de tényleg így működik… ha működik… :-)

  8. Landor szerint:

    Köszi, jól esett ez így!

  9. eszti szerint:

    Plasztikus, szép és elmerengető… Köszönöm

  10. Hatlövet szerint:

    “Akkor is ébressz fel, ha csak egy percre jössz”…..ennél szebben és tömörebben megfogalmazni lehetetlen.
    Elérzékenyültem.
    Gondoltam, gondolok rátok….

  11. Tüske Hajnalka szerint:

    Egyszer csak jött egy madár, amelyik a csőrébe kapta, és átvitte a túlsó partra. Szomorú mese, és csak ennyire emlékszem belőle…

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


× 6 = harminc hat

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz