Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


13 december
11komment

In team betétmentők – símaszk nélkül

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet… Tizenhárom éves rovatunk mai, e helyütt már száznegyvennyolcadik kiadásában ismét mentjük a bolygót és pár egyéb menthetőt, amikor is bárkit örömmel beavatok a legújabb amerikai őrületbe: az óriás utcai cirkálók honában új divat hódít, ez pedig az aprócska házak építésének/birtoklásának mozgalma. Az átlagos amerikai ház nagyjából 200-250 négyzetméteres – a tiny house tulajdonosai viszont beérik maximum harmincöttel: természetesen a világért sem állítanám, hogy ez a hatgyermekes családok optimális megoldása, ám a hodály házak jó részében is mindössze ketten-hárman laknak arrafelé… Hogy mik az apró házas módszer további előnyei/szépségei, azt megpróbálom apróra összeszedni, aztán elmesélem, miért is haladtam meg a koromat már megint. Hetek óta halogatom, most viszont szélesre tárom a panaszláda tetejét – a magánnyugdíjpénztárakról szólok a középrészben, minthogy kiderült, a kormányzat a maradék kétszázmilliárdot is “meg szeretné védeni”, ha szabad azt gondolnom, leginkább is a mostani tulajdonosoktól, azaz tőlünk, akik három évvel ezelőtt voltunk olyan arcátlanok, hogy négy órát álljunk sorba a megyeszékhelyi kirendeltségen, ahová saját pénzünkön utaztunk el, s ott egy formanyomtatványon kijelentsük, azt szeretnénk, ami a miénk, az maradjon is a miénk… Nem mondom, változatos szivattyúztatás vette kezdetét ezek után, a pénztárakat, amiket végül tényleg sikerült végképp ellehetetleníteni, egymás után záratták be, hogy aztán eljussunk a végjátszmába, a mosthoz, amikor simán csak ránk fogják a slukkert, és kirabolnak, még egy símaszkot se húznak a fejükre, igaz, minek is, úgy nem látnánk a félmosolyt. Végezetül pár szó arról, hogy szinte egyszerre olvastam a CCCXXVIII. városfejlesztési koncepcióról, meg arról, hogy meglehetősen drasztikus ütemben és mértékben néptelenedik el a város – úgy tűnik, a szépre sajnálatosan mérsékelten fogékony lakosságot sem a főtéri szökőkút, sem a műfüves pályák, sem a stadionvilágítás nem ragasztja ide igazán: a franc essen beléjük, ezek inkább élni akarnak, ahogy elnézem. Azt meg itt nem olyan könnyű. Pedig nekem továbbra is lenne pár egyszerű ötletem erre-arra – és mert nekem gondolnom kell azokra is, akik ezredszer is szeretnék elolvasni, mi is lenne Boda főcsővezető szerint itt a megoldás, hát legyen: Dújv. Logistics Center, ingyen gondolat, már azt se bánnám, ha valaki végre lenyúlná…

Hirdetés

* Új trend látszik kibontakozni az amerikai ingatlanpiacon.

Egy átlagos amerikai otthon, jellemzően ház alapterülete nagyjából 200-250 négyzetméter – mint tudjuk, odaát többnyire szeretik, ha valami tágas, és elég gyakran az se nagyon számít, mibe kerül. Egy ekkora házban ráadásul nem is ritkán ketten-hárman laknak mindössze, ami pedig a kényelem árát jelenti, nos, az meglehetős – egy 2007-es adat szerint egy harminc évnyi hitelre megvásárolt házért, természetesen a karbantartásokkal, felújításokkal, kamatokkal együtt, magyarán tokkal-vonóval összességében több mint egymillió dollárt présel ki magából a boldog (?) tulajdonos. Néhány éve megkezdődött Észak-Amerikában a lakáspiac átszerveződése: megjelentek az apró házak (tiny houses), amik jellemzően 10-35 négyzetméter alapterületűek csupán, viszont ehhez a kicsinységhez mért az áruk és a fenntartási költségeik is. Az apró házak közel hetven százalékán nincs jelzálog – a normál otthonoknak ez mindössze 29 százalékáról mondható el. Egy apró ház felépítésének költsége megáll átlagosan 23 000 dollárnál (az ár, természetesen az építéshez használt anyagok minőségétől, a saját munka/kalákázás mennyiségétől és még számos szegmenstől függően 15 000 és 80 000 között mozog) – de nem csak ez a közvetlen előny szól az ésszerű méretű kis házak mellett. Hanem például az is, hogy aki ezt az utat választja, az gyakorlatilag nem köti más, csak a fantáziája: a miniatűr falusi udvarháztól a tengeröbölben egy oszlopon álló kis üvegládán, az erdő közepébe szervített őslakon, a Vadnyugatot idéző luxus fa kalyibán át az art decós, egészen vad vagy épp minimalista megoldásokig tényleg mindenre van lehetőség. Az sem mellékes, hogy az apró házak tulajdonosai automatikusan csatlakoznak a fenntartható, gazdaságos/nem pazarló, környezetkímélő életmódot élők remélhetőleg egyre népesebb táborához: az ilyen épületeket választók gyakran legalább részben bontott építőanyagot használnak, nem csak a költségek csökkentése érdekében, de tudatosan és szándékosan; az egyszerűbb kivitelezésű, kevesebb alapanyagot, gépészetet és minden mást igénylő és tartalmazó épületek az évek során kevesebb karbantartásra és felújításra szorulnak, mint a hagyományos házak, nem is beszélve például a rezsiköltségekről, amik, aligha kell magyarázni, összehasonlíthatatlanul alacsonyabbak ezeknél az építményeknél. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy aki mondjuk húsz négyzetméteren él, annak jóval kevesebb esélye van annak a sok limlomnak és vacaknak a felhalmozására, aminek zöme a megvásárlás után pár héttel, hónappal vagy évvel civilizált otthonaink lomtárában, fáskamrájában avagy garázsában talál többnyire örök nyugalomra, vagy a bolygót elborító szeméttömeget gyarapítja… Rövid idő után – maguk az apróház-tulajdonosok is mesélik – könnyű hozzászokni (és a belméretek amúgy is rákényszerítik a makacsabbakat), hogy nem muszáj minden szart és szemetet összegyűjteni, amit a konzumvilág harsogva tukmál a boldogan fogyasztókra. És még valami, ha, őszintén mondom, nem is szeretném sok honfitársam sebeit feltépkedni – aki nem a házfenntartásra/hitelekre költi el bevételei túlnyomó részét, annak van lehetősége itt-ott egy kicsit élni is, ami azért ugye szintén nehezen dollárosítható/forintosítható érték… Nekem elhihetitek: lassan húsz éve nyomom a meghitt 27 négyzetméteren boldogan és elégedetten, amúgy ma szerelték le végleg a gázórámat, és még a régi, ütött-kopott, de kiválóan szellőző fa ablakkereteim vannak… na jó, limlomok és hasonlók tekintetében nem vagyok épp példakép, bár dolgozom az ügyön. Úgy húsz éve.

* “Megvédi” a maradék kétszázmilliárdnyi magánnyugdíj-vagyont az állam.

Nesztek, renitensek, lehet szűkölni, megjöttek a Pásztor-fivérek, és viszik az üveggolyókat két marokra, ha valakinek nem tetszik, térden rúgják, mert ők a nagyobbak. Hadd idézzem fel pár szóban a korábbi történéseket, már csak a totális személyes érintettségem okán is… Volt ugye először is az a szép vers, emlékszünk tán, még 2011-ben, amikor egyszer csak kiderült, a magánnyugdíjpénztárakban általunk összegyűjtögetett betétek kezelését a pénztárak nem megfelelően végzik, sajna, ezért nagyjából keddről szerdára az lett a megoldás, hogy az alapbeállítás innentől kezdve az, hogy a betéteket egy kicsit elkéri és átvizsgálja a gondos állam, tisztelettel, aki meg netán nem zeti kellőképp, az lesz kedves egy kiadós formanyomtatványon szépen nyilatkozni, hogy ő népének olyan árulója, aki azt szeretné, hogy ami az övé, az az is maradjon, lásd még magántulajdon szentsége és egyéb ódon baromságok. Röpke 3000 milliárd volt a tét, nem mondom, ezt a kis fáradozást megérte, mást ne mondjak, 1963 augusztusában Ronald Biggs és társai szaros 2 millió 631 ezer 684 fontért vitték a vásárra a bőrüket a nagy angol vonatrabláskor – hogy érzékeljük, milyen pitiáner summa volt az, nos, mai értéken számolva egy kicsikével többet felejtett el véletlenül bevallani a leghíresebb magyar gázszerelő, aki saját megfogalmazása szerint tehetsége és szorgalma, valamint Orbán Viktor barátsága révén pár év alatt sima senkiből kőgazdag senki lett, és ezért a kis feledékenységéért, csodálkozunk-e rajta, senki egy árvadurva szót nem szólt neki, meg ne bántódjon már. Szóval röpke 3000 milliárd forintot húztak ki az ágazatból a fiúk, megértem én, hogyne is érteném – hát legalább akkora lehetett akkortájt a beváltatlan váltókkal türelmetlenül a lábuk szárát csapkodó szponzorok és puszihaverok sora (nem csekély összegekkel vagy épp hasznos cselekedetekkel ők finanszírozták a “zelmútnyócév” során a háttérbe szorult napóleont és holdudvarát, abban az érdekmentes reményben, hogy eljön még az ő idejük, avagy a kifizetés napja, és lőn), mint az a kígyózó, amit viszonylag sokadmagammal én találtam a megyeszékhely tb-kirendeltségén. Felutaztam szépen, az ilyesfajta szopatásnál személyesen kell letérdelni, természetesen saját költségen, jól van na, erre mifelénk áldozni kell, ha jól emlékszem, a sorszámomon azt silabizáltam ki remegő szemmel, hogy tán ha kétszázvalahányan várakoznak előttem – á, sitty-sutty elröppent ám az a négy óra, már benn is voltam az asztalnál, ahol alá kellett vésni a papírt, hogy alázatosan folyamodom azért, hogy ami az enyém volt, hadd maradjon már nálam, lécci. Na meg is engedték ám, merő szívjóságból, úgy sejtem, csak azért, mert azt hitték, ekkora pénz örökre elég lesz – de nagyon hamar rájöttek, baromi kevés volt az a zsákmány, merthogy sok az éhes üvegzseb, így roppant nagyok a kiadások. Alig egy év után elkezdődött hát a hajtóvadászat: először tényleg ellehetetlenítették a kisebb pénztárak működését (valójában, mint azóta persze már következmények nélkül kiderült, a mumusnak kikiáltott pénztárak korántsem gazdálkodtak olyan rosszul a rájuk bízott vagyonnal, de ha netán még úgy lett volna se lophatták volna el ilyen simán az egészet), például kaptam egy papírt, hogy az x mnyp megszűnik, ha gondolom, az állam az én lóvémat is átveszi, vagy mehetek át az y, z, q mnyp-ba. Értsétek meg: nem bizniszelni akartam, nem is nagyon volt mivel, inkább csak azt, hogy nyoma legyen, hogy én nem adtam oda, slussz. Kis pénz, kis revolúcija. Oké, átmentem az y-ba, ha jól sejtem, máig ott vagyok – de persze már nem sokáig: kell az a szerény kétszázmilliárd is, amit mi, úgy hatvanezren még bitorolni merészelünk. Már színjáték sincs: akár éhes vaddisznócsürhe a kukoricáson, úgy csörtetnek át páros lábbal morálon, törvényeken, akár a sajátjaikon, alkotmánybírósági határozatokon, tűzön-vízen át. A cselekmény neve, csak jelzem, nyílt színi rablás, méghozzá fegyveresen, csoportosan, bűnszövetkezetben elkövetve – ahogyan Seres László szép egyenesen megfogalmazott dolgozatában olvasható. Mentenek az immár a kényelmetlen símaszkot is bátran sutba vágó mentők: mentik a vagyont, hazafelé, szakmányban, gátlástalanul, arcba röhögve – mi pedig csak bámuljuk tovább ezt az egyre iszonyúbb sci-fit… remélem, nem a félelemtől, inkább csak a döbbenettől dermedten.

* Elkészült a legújabb városfejlesztési koncepció – dermesztő ütemben néptelenedik el Dunaújváros.

Fogyunk. Nem csak az ország lakossága csökken riasztó ütemben, de Dunaújvárosé is: a castellum.do adta hírül a napokban, hogy tíz év alatt – 2001-2011 között – hétezerrel csökkent a város lakossága, pedig szerintem 2001-ben sem voltunk már nagyon sokan. Ráadásul ezzel a mutatóval az országos “élmezőnyben” tudhatjuk magunkat, csak Sátoraljaújhelyen és Salgótarjánban elkeserítőbb a helyzet. A népességfogyás fő oka egyébiránt az úgynevezett természetes népességfogyás, vagyis hogy egyre kevesebb gyerek születik – az okok boncolgatásába most hadd ne kezdjek bele, nem szeretnék a szokottnál is jobban visszaélni kedves böngészőim legendás türelmével. Itt szúrnám közbe azért azt is, bár előre tudom, lesznek majd, akik ezért a kitérőért megrónak kissé, szóval itt szúrnám közbe, hogy szerintem a természetellenes népességfogyás is szegmense ennek a képletnek – én ugyanis engedelmetekkel természetellenesnek tartom, hogy óvatos becslések szerint is sok százezres a tartósabban külföldön tevékenykedők tábora, s én továbbra is úgy gondolom, igen jelentős részüket sajnos nem a kaland- vagy tapasztalatszerzési vágy hajtja határon vagy épp tengerentúlra, mindegy, ezt a szálat is elvarratlanul hagyom. A castellum.do dolgozata rámutat ugyanakkor, hogy a városból igen sokan, úgy kétezren költöztek ki az ominózus időszakban a környékbeli településekre, leginkább is Kulcsra, Rácalmásra és Kisapostagra. Persze akkor is itt van még vagy ötezer ember, akiket nyilván nem a kiköltözés miatt veszítettünk el, hanem valami egészen más okból, de ennek taglalásától szintén eltekintünk ma, ez már csak egy ilyen felszínes nap lesz, úgy nézem. Mivel lehetne itt tartani, mi több, ide vonzani az embereket? Hát elsősorban is azzal, ha virágoznánk, mint a japán cseresznye májusban. Munkahelyek és -lehetőségek, ebből fakadóan fizetőképes középréteg, pezsgés, kultúra, élet – hipp-hopp, András Csodaországban, tudom… maradjunk a valóság talaján, nézzük, mit kínál a legfrissebb városfejlesztési koncepció, ami szintén a napokban került a szemem elé. Nem untatnék a részletekkel senkit, de szó esik akciótervről, elkövetkezendő hét-nyolc évről, átdolgozott integrált településfejlesztési stratégiáról, hálózatos projektekről, tizenkét akcióterületről, a Vidám Parkról, stadionról, jégcsarnokról, iparterületről, ezredszer is a Szalki-szigetről… nem is sorolom… Biztos, hogy hozzáértők álmodják meg a terveket, nagy műgonddal ötlik ki, mi hogyan is legyen – én azért akkor századszor is elmondom az én fixa ideámat, kérném nem szólni az ápolóknak, van még pár elintézendő dolgom, remélem. Szóval: megkérdezhetem halkan, miért is nem vagyunk mi legalább úgy húsz vagy huszonöt éve az ország legjelentősebb logisztikai központja, tranzitállomása, raktár-nagyhatalma, ilyesmi? És ha már huszonöt éve nem vagyunk az, most miért nem gondolkodunk benne? Hadd mondjam el csak címszavakban, ne tartson soká: ha jól vagyok informálva, az ország mértani közepén fekszünk, Budapest immár egy órán belül (teherautóval), a déli részek két-három órányira, autópályával súlyosbítva; egy másik autópálya, jelesül az M8 húsz éve épül, talán meg kéne végre csinálni, akkor teljes nyugati irányú bekötés; híd kelet felé; vasút, dunai kikötő, darukkal, a közelben elvileg akármivé is fejleszthető repülőtér. Mi az oka, hogy nem épít(tet)ünk ide mondjuk nyolcmilliárd köbméternyi raktárépületet, s nem alakítjuk ki az ország legkomolyabb logisztikai központját? Ami természetesen automatikusan maga után vonná egyéb cégek letelepedését is, talán még a legmagasabb szintű stratégiai megállapodásoktól is hajlandóak lennének eltekinteni. Szóval miért nem ez az irány, amibe most minden létezhető energiát beleölünk, természetesen abban a biztos tudatban, hogy viszonylag minimális idő elteltével gazdagon learathatjuk a befektetés gyümölcseit… Ezekben a vészterhes időkben nem szívesen példálózom Amerikával, de ha jól emlékszem, a mi városunkénál lényegesen kedvezőtlenebb adottságú porfészkekből is kialakultak elképesztő megapoliszok… Tudom, más idők voltak, tudom, ez itt nem Vadnyugat, max Vadkelet – mégis azt gondolom, megkísérelhetnénk belefogni valami ilyesmibe. Legalább: is. Nyilván sokkal kockázatmentesebb és kényelmesebb is pár tízmillióért századszor is lerajzolni, hová képzeljük az űrsikló indítóállványát a szigeten – de nekem egy (vagy épp ötszáz) modern raktárépület kézzelfoghatóbbnak tűnik… Bocsánat a belekotyogásért, és nyugodtan mondjátok csak el, hol tévedek…

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (20 lövet, átlagosan: 6.70 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

11 komment

  1. Dani szerint:

    Kapitany!

    A logisztikai kozponthoz: ha valaki (ertsd magantoke) latna ebben fantaziat, mar megcsinalta volna. Szerintem sokkal jobbak a lehetosegek az M0-s korul, ahova ezek a raktarak jelenleg telepulnek.
    Ha az allam akarna ezt megcsinalni, ahhoz meg 1-2 “Pasztor-fiverek” akcio kellene. Utobbit nem eroltetnem.

    • Boda Kapitány szerint:

      A végével abszolút egyetértek – hogy bárhol jobbak lennének a lehetőségek, azzal, a leírtak szerint, természetesen nem igazán. Sok minden települt az M0 környékére, ez kétségtelen (hogy most a fizetőssé tétel milyen következményeket hoz, azt is meglátjuk majd, mi biztosan kifizetjük a többletköltségeket, azt hiszem), ettől még mi ott vagyunk, ahol, azokkal az adottságokkal, amikkel – nem?

      • l70c szerint:

        Véleményem szerint, egy oka van annak hogy a magántőke miért nem kezdett itt még ilyen projektbe.: A mindenkori hatalom “megbízhatósága” lehet az oka, és nem az adottságok hiánya/nem megfelelősége. Hiába látsz bármiben is fantáziát, hiába van rengeteg pénzed. Idióta ország/helyi vezetés esetén, nem fogod megkockáztatni hogy mindent elbukj, csak mert ma A-t mondanak a nagyok, holnap meg B-t. Azt már meg sem említem hogy ezeknek(sem) érdekük az ország fejlesztése, rendbetétele, stb.. A jelennél maradva, amíg kitart a rizsacsökkentés, meg építsünk stadionokat(fő az egészség) meg a nagy szabadságharc az EU-val, addig nem is változik itt semmi.. A szomorú az, amíg várjuk hogy leeresszen a nagy narancsszínű, rózsaszín ködbevesző lufi, és ezzel együtt véget érjen a felesleges,esztelen pénzszórás, az agyatlan filléres ötletelés, addig továbbra is tengődünk, lavírozva a vegetálás, és a “majdnem élek” állapotok között..

  2. Tüske Hajnalka szerint:

    Andriska, megnevettettél, bár sírva röhögök az írásodon.Keresem a jegyzeteimet. No: A Logistics Center azzal kezdhetné, hogy az utolsó tégláig lebontja az Élményfürdőt, hogy az Uszi visszakapja a régi területét. A Vidám Parkról már elmondtam a magamét: az a helyi népé, nem pár kiváltságosoké. Mi maradt le? Ja, a nyugdíjvalóság. Én 13 év után 10 e Ft- ot kaptam. A középkor jut egyre gyakrabban eszembe…

  3. Hatlövet szerint:

    Nem kell aggódni mindenki sorra kerül, mert a következő lenyúlásuk az önkéntes magán nyugdíj és egészségpénztárak lesznek, majd ezt követően meg jöhetnek a lakossági bankbetétek ami mintegy 8.500 mrd Ft.
    Birka egy nép vagyunk, mert ennél sokkal kisebb dolgokért törtek már ki forradalmak.
    Remek dolgozatot írtál ezúttal is András!

    • Boda Kapitány szerint:

      Valahol pár évvel korábban már bátorkodtam vészmadárkodni, miszerint a 3000 milliárdos csak a főpróbája volt a lakossági betétekre tenyerelésnek… ma is tartom.

  4. Szaniszló József szerint:

    Üdvözletem minden tisztelt olvasónak!
    Szóval logisztikai központ….. ennek a gondolatnak valóban jó hangzása van és nem alaptalanul. De egy olyan városvezetéssel, amelyik egy “Zöld SZTK” jellegű problémán sem találja a fogást, – és nem csak a jelenlegiről beszélek – annak ez olyan feladat, mintha azt mondanám, hogy létrán menjünk a holdra. A politikai vezetésünkkel, – nem csak helyi szinten – mely gyakorlatilag egy sor jó elméletinek sem mondható emberekből áll, nehéz dió. Sajnos évtizedek múlnak el úgy hogy megveregetik egymás vállát, közben kézenfekvő dolgokat sem oldanak meg, a szerény javadalmazásuk mellett. Egy mai jó “ötlet” a közéletből: csapatostól látok az utcán óvatosan lépkedő “Rendezett Dunaújvárosért” feliratú ruhát viselő embereket, zsebre dugott kézzel. Szerintem, az adminisztrációjuk költségét sem termelik ki. A lehetőségek megvannak, a képességekkel van gond. Én is és sok ismerősöm is szívesen segítene,a lehetőségeket és a megoldásokat felvillantani. No nem a pártharcokban, hanem a lokálpatrióta szemléletével, a város fejlődését SZOLGÁLNI akár ingyé. Köszönettel: Szaniszló József

  5. eszté szerint:

    Minden, amit leírtál nagyon igaz…sajnos.A mostani vezetésnek nem célja, hogy jól működjön a város, egy jó kampányt kellett összehozni és négy és fél évig hátradőlhetnek a helyi fiúk és lányok,mert csak az utolsó néhány hónapra emlékszik a póóógár. Ha ilyen ütemben fejlődünk akkor nem biztos, hogy várni kell addig.Szerintem is sokan lennének akik tennének önzetlenül is a városért,kellene hozzá egy logisztikai központ. Kapitány…?

  6. K.Ferdy szerint:

    Kedves Kapitány!

    A város előrelépéséhez és a konkrét fejlődéséhez valóban hozzáértő emberek kellenek,kellenének.
    A Szaniszló úr hozzászólása nagyon igaz és teljes mértékben fedi a valóságot,akivel ugye Te is virtuálisan kezet ráztál.
    De!Teszem fel,lennének valóban olyan lokálpatrióták akik tényleg ingyé tennének és segítenének,nos kihez kellene az ötlettel oda menni?Nyilván egy helyi illetékes oda kinevezett és/vagy megválasztott főmuftihoz.Majd ő eldönti,hogy jó-e az ötlet vagy nem,és ha esetleg jó is lenne véletlenül,akkor azt már úgy állítaná be,hogy azt ő találta ki.A lokálpatrióta meg mehet a …..oda.Nos talán ezért is van az,hogy a normálisnak nevezhető jó,jobb képességű ember nem fog a középszer szintjén mozogni.
    Tudod,gondolom ismered Te is az idézetet,miszerint;
    “Soha ne vitatkozz idiótákkal,mert lesüllyedsz a szintjükre és legyőznek a rutinjukkal”.

    • Hum János szerint:

      Ez így van. A minap is találkoztam egy városi gombnyomóval s kérdeztem hogy elzavarjátok -e Pomázit végre vagy benyaltok neki? Válasz:benyalunk neki.
      Amíg ez van addig nem csoda ha az aki tehetne is valamit s tenne is az is menekül mert a szellemi sötétség akkora itt mint a néger szénbányász feneke éjfélkor.

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


× 4 = nyolc

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz