Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


04 október
2komment

Ha megy az origami, klassz a hoteled

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet… Tizenhárom éves rovatunk mai, e helyütt már százharmincnyolcadik kiadásában egy iráni fotóssal teremtünk alaphangulatot, aki ötvenezer eurót és egy rangos díjat nyert egy – egyébként, legalábbis szerintem – nagyszerű sorozattal. Newsha Tavakolian már fel is vette a nem csekély összeget, amikor szépen kiderült, az anyag szerkesztői pár dolgot szeretnének megváltoztatni az anyagában: például más címet adnának a sorozatnak, meg kihagynának néhány képet, ami nem illik bele az általuk megálmodott koncepcióba. A fotós erre szépen visszaadta a díjat a pénzzel együtt, ami azért, mondjuk ki, nem piskóta húzás – az már csak a ráadás, hogy az alapítvány elnöke ezek után egy közleményben kürtölt szét pár apróbb hazugságot: ezeket a művész szépen, kézből megkontrázta, majd az egész levelezésüket közzétette… Bizony, így is lehet, kedves mindnyájan – pedig ötvenezer euró azért… no… hát itt nem volt rés a moralitás bástyáján, mondjuk ki… Lépjünk tovább: ebbe a szekcióba ugyan eredetileg mást gondoltam írni, de aztán jött L. Simon László, és néhány meghökkentő tudományos axiómája köztudatba hajintásával keresztülhúzta minden számításomat. LSL Paks mellett kívánt érvelni, amikor azt találta mondani, hogy azért nem lehet a megújuló energiákra alapozni az ország energiaellátását, mert “áramra éjszaka is szükség van, valamint akkor is, amikor nem fúj a szél”. Hagynék most egy kis időt, megértem, amit éreztek, szerintem igyatok valamit, vagy csak csendesen nézzetek ki az ablakon, ha meg egyedül vagytok a környéken, nyissátok ki, és kiabáljátok a légtérbe, amit gondoltok, valamennyire az is segít. Egyre inkább érzem, itt nem elég hülyének lenni, annak is kell látszani. Ez legalább szépen sikerül is. Végül bizonyos szállodai fortélyokról szólok pár keresetlent: az most a legnagyobb kedvencem, hogy láthatóan hotelmanagementi trend, ha visszaorigamizzuk a vécépapír végét ilyen kis nyíl alakú izébe, az baromi elegáns, továbbá közmegegyezéses alapon azt jelenti, hogy a tekercs új, bármekkora legyen is. Hát köszi a négy tekerést nyolcszáz koronáért… További lepelrángatás odabent, tessék.  

Hirdetés

* Visszaadta ötvenezer eurós díját egy iráni fotós.

Newsha Tavakolian iráni fotós egy remek sorozattal nyerte el a francia Carmignac befektetési bankcsoport fődíját, s a vele járó ötvenezer eurót. Az Üres lapok egy iráni fotóalbumból című anyaga az iráni hétköznapokból merít – természetesen nem értek a fotókhoz (sem), de nekem épp ez a fajta egyszerűség tetszik a fiatal hölgy képeiben. Meglehet, a Carmignac zsűrije is valami hasonló miatt adta még júniusban Newshának a fődíjat – ő pedig természetesen nagyon örült neki, noha már korábban is a magáénak tudhatott jó néhány elismerést, mert hát komoly szakmai elismerés, ha valakinek olyan magazinokban jelennek meg a képei, mint a Time, a Newsweek, a Stern, a Le Figaro, a New York Times vagy a Le Monde. No, meglett tehát a fődíj, de hamarosan kezdődtek a gondok. A Carmignac érintett alapítványának feje, Edouard Carmignac személyesen kezdett foglalkozni az anyaggal. Meg akarta változtatni Tavakolian sorozatának címét, a fotókhoz fűzött szövegeit, továbbá úgy gondolta, néhány fotót – amik nem illettek bele a (pre)koncepciójába – egyszerűen kihagy az anyagból. Akár meg is érthetnénk a derék befektetési bankárt: kicsit szenzációsabbra, ha tetszik, jobban eladhatóra farigcsálta volna a sorozatot – tegyük a szívünkre a kezünket, ötvenezer euróval a számlánkon hagytuk volna? Naná… felőlem aztán akár piros filctollal is rajzolgathatott volna a képekre. Hát… nem vagyunk egyformák, Newsha ugyan nem hagyta: különösebb gondolkodás nélkül szépen visszaadta a díjat meg a pénzt is. “Művészi szabadságomat és becsületemet nem lehet megvásárolni.” – olvashatjuk tömör mondatát az eset facebook-on közzétett részletes leírásában. Amit ugyanis mi, kívülállók semmiségnek gondolunk, amiket Monsieur Carmignac (akit, engedjük meg, jó szándék vezérelt) apró változtatásoknak vélt, azok a fotós oldaláról nézve elfogadhatatlanok voltak, mert alapjaiban változtatták volna meg a sorozatot – ezt pedig magára valamit is adó alkotó soha nem hagyhatja. Sem öt forintért, sem ötvenezer euróért – más kérdés, hogy szerintem sokkal könnyebb acélos művészi öntudattal élni, ha az öt forint a tét… Igaz, annak is megvan a furán bizsergető izgalma, ha az ember olyasmit utasít vissza, amin egyébként sok, adott esetben akár minden múlna… És azt sem árt észben tartani, ha az ember (hadd játsszam végig a példát a saját szakmámmal, nem, kivételesen nem az autóbuszvezetésre gondolok…) ma simán hagyja, hogy valaki csak pár betű vagy egy szó megváltoztatására vegye rá vagy így vagy úgy, könnyen lehet, holnapután már egy egész bekezdés lesz az alku tárgya – a következő hónapban pedig érkezik egy kék boríték a megírandó ügyekkel, néhány direktívával, meg egy piros, melyben viszont azoknak a témáknak a listája lesz, amiket ugye nem erőltetünk… És hopp, mire észbe kapnánk, már szépen el is keltünk, aprópénzért – azt ugye már mindenki, a megrendelő és a közönségünk is pontosan tudja rólunk, mi is a hivatásunk, a kérdés csak az, tényleg elvállalunk-e mindent. Persze gumi nélkül, ha már. (Csak egy közbevetett mondat, mert kezdem úgy érezni magam, mint Móricka, akinek mindenről az jut eszébe, de akkor is: szerintetek nem ugyanígy kurvulnak el a politikusok is???) Newsha Tavakolian tehát példát mutat: esete az ötvenezer euróval épp arra világít rá ragyogóan, hogy bármi csábító is sokszor, mégsem szabad aprópénzért (s igazából nagyobbért sem) odadobni magunkat, az elveinket, a tartásunkat, a gerincünket. Pénzszerzésre ugyanis még adhat módot a sors – ellenben a tisztesség, legyen bár szakmai vagy emberi, tök mindegy, mindösszesen egyszer lyukasztható, akár a buszjegy…

* A paksi atomberuházás mellett szólalt fel a Parlamentben L. Simon László, a Miniszterelnökség államtitkára.

Ahogyan az már lenni szokott, elhangzott jó néhány bölcsesség – most csak egyet idéznék, amelyből jól látható, milyen szinten látja a költő L. Simon a világ jelentősebb összefüggéseit: az IMF kontra oroszok tartalmú axiómáját, őszintén remélem, még sokszor lesz módunk újra meg újra felidézni: “Nagyon jól tudjuk, hogy mit várt el az IMF, mindig be akartak avatkozni a belpolitikába, politikai elvárásaik voltak, szemben az orosz hitelkonstrukcióval…” Szemben, valóban. Putyin tényleg az az önzetlen fajta, többnyire mindent két szép szemért tesz, az meg van nálunk bőven, nem lesz semmi gond, kifizetjük majd azt a kis pénzt, és ütközhetnek a neutronok, amíg világ a világ és még két nap. No de azt is megtudhattuk, miért is vannak nagyon nagy bajban mondjuk a belgák, a dánok, a németek, az osztrákok, vagy épp a csehek – vagyis hogy miért nem megfelelő alternatíva az ország energiaellátásának legalább egy részére a megújuló energia. Figyeljetek jól, ha javasolhatom, a mondat előtt készítsetek ki egy erősebb italt, szerintem jól jöhet… megvan? Akkor indulunk, én szóltam: “…azért nem lehet nap- és szélerőművekre alapozni, mert áramra éjszaka is szükség van, valamint akkor is, amikor nem fúj a szél.” Ennyi lett volna. Éjszaka ugye nem süt a nap, norvég legyen a talpán, aki ebbe bele tud kötni… továbbá ha nem fúj a szél, nemcsak a paraszt nem zörög, de azok a nagy ventilátorok se forognak, aki nem hiszi, menjen át Ausztriába és nézze csak meg nyugodtan. Szóval… nem pont mai keletű a meggyőződésem, de valamiért ismét eszembe jutott: itt tényleg nem elég hülyének lenni, de időről időre tenni kell róla, hogy annak is nézz ki. Talán emlékszünk még, nem volt olyan rég, amikor a Czomba Sándor-sejtésnek elnevezett agyfutamot tűztük irónunk hegyére, mi több, az ütemesen lélegző agyhalottak között kiosztott Arany Tulok díjat is a kiváló államtitkárnak ítéltük, vita nélkül, méghozzá ezért az alapvetésért:  “Ha összeadjuk az idei reálbércsökkenést a jövő évi várható reálbércsökkenéssel, reálbérnövekedést kapunk.” Vagyis hát… izé… mínusz meg mínusz az végeredményben plusz. Oké… összeadás és szorzás között nem olyan nagy a differencia, és persze az is lehet, én maradtam le valamiről, akkor ez úton is, még egyszer elnézést kérek nem csak ettől a kettőtől, de az összes államtitkártól, ami pedig azért nem kevés. És akkor még szót se ejtettünk Széles Gáborról, és az ő antigravitációs kézikészülékéről, amivel majd pont akkor áll elő a jeles feltaláló, amikor szükséges, nem előbb, nem később, most még tárgyal, de már majdnem. És akkor majd az UP gomb megnyomásával (ez egy zöld gomb lesz, kísértetiesen emlékeztet a régi Ikarusok ajtónyitó gombjára), hopp, felemeli az egész békamenetet, az önzetlen civilek tömegeit, egy lendülettel, s az alsó kis kurzornyilak ördöngös nyomkodásával átpattintja a súlytalanul lebegő menetet mondjuk Amerikába, ahol aztán térdre kényszeríthetik mind a két Clintont meg Obamát egyszerre. És ha lesz náluk is ilyen kis zsebkészülék, hát elég rendesen megadhatják az judeoimperiálbolsevikliberalistáknak, ami dukál. És persze ahogy a civileket oda lehet majd repíteni, a nem megfelelően viselkedőket bárhová el – és akkor végre nem lesz semmilyen akadályozó tényező erős nemzetünk végső felvirágoztatása előtt. Ja… és azért ne feledjük azt se, hogy már húsz-huszonöt készülékkel visszaszerezhetjük végre az elcsatolt területeinket, tokkal-vonóval, s ezek attól fogva mint valami emeletráépítés avagy galéria lebeghetnek majd felettünk… Ja, és olvasom még, hogy Semjén Zsolt a ciklus végére egymillió új magyar állampolgárt ígér, egyelőre csak a címet néztem, remélem, mindet ő gyártja majd le személyesen, az lenne az igazi, menni fog, ha jól tudom, gyermeknemzési céllal nincs szexlimit; Orbán Viktor pedig végre kimondta a megatutit, miszerint a liberálisok nem is tudnának ilyen faszán rezsit csökkenteni. Holnap legyenek a ti vendégeitek.

* Eltöltöttem egy éjszakát a legszarrágóbb svéd szállodában.

Éspedig nem is a legolcsóbbikban ám: egy reptéri hotelről beszélünk, ahol nem gombokért adják a szobát… Phííí… jókora ám az arcom – pláne ahhoz viszonyítva, hogy csak az elmúlt hetekben-hónapokban lettem ilyen fene nagy szakértője a szállodáknak: korábbi negyvennyolc évemet tekintve szerintem egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor aludtam máshol, mint hálózsákban, sátorban, füvön, kempingben… nagy esemény volt, ha néha, általában Boda jr-ral, bevettük magunkat mondjuk egy-egy youth hostelba… Sajnáltam ilyesmire a pénzt, mit színezzem – amikor már elalszom, vagyis az éjszaka mindenféleképpen nagyobb részében, nekem szerintem lényegében tök mindegy, hol álmodom szépeket: és ha már lehet válogatni, egy közepes hoteléjszaka árából inkább tankolok négyet a motorba. Azt is megfigyeltem, mennyivel szórakoztatóbb és barátságosabb a közönség mondjuk egy jó kis bosnyák kemping hangulatos büféjében, mint a Hotel Pullman éttermében, ahol szúrós tekintetek tucatjai figyelik, tudod-e, melyik két ujjad közé kell fogni a kiskanalat, amikor feltörni készülsz a lágytojás héját… Na mindegy: a sors úgy hozta, hogy a munkám mostanság elég sok hotelezéssel jár – bevallom persze, nem visel meg különösebben, hogy normális vagy a fölötti minőségű helyeken pihenhetem ki magam egy-egy komolyabb napom végén, ráadásul a skandináv szállodák többségét tényleg nehéz lenne komoly kritikával illetni, azt hiszem. Azt viszont megfigyeltem, hogy a mai szállodai marketing egyik legkomolyabb alappillére, hogy a fürdőben lévő toalettpapír-tekercs végén mindenképpen lennie kell egy míves kis origaminak – egy amolyan kis nyílszerűséget készít a végére a szakember, ez a jelzés pedig a közmegegyezés alapján annyit jelent, hogy a tekercs ettől fogva újnak számít. Ne értsétek félre, nincs fóbiám, nem zavar, ha valaki tépett már a tekercsből, tényleg, ne pusztítsuk az esőerdőt annyira – inkább csak pont hogy nem értem, mivégre ez a hamiskás rítus, hogy miért kell úgy tenni, mintha… Vagy adj egy újat, fogadós, vagy ne hajtogass a végére kis nyilat – szerintem… Ha mondjuk megvan a tekercs háromnegyede, istenes, rendben, legyen nyilacska, oké, nyilván így szép – az ember ilyet lát, és valósággal kedvet kap, gondolom, kimutatták. De van persze, ahol negyed guriga alatt is simán ráhajtogatnak – a csúcsot kétségkívül a már említett svéd reptéri szálloda, a Hotel Sarrago tartja, ahol most épp öt csavarást találtam… Érted… én voltam mondjuk a hatodik, akinek visszarakták, még az öt csavit is, ne csodálkozz, 0.37865 öre, ha egymillió ilyen tekerccsel számolunk, nem is gyenge summa, igaz-e… Ugyanitt egyébként fizetni kellett (volna) a wifiért, nem is épp keveset; a tévén kiírták, melyik programcsomagért mit kéne utalni; volt egy kis terasz, ahová ki lehet húzódni, ha netán fázós vagy, persze, ki volt írva, de szívesen adunk takarót – te meg odatolsz pár színes papírt, ugye megérted, a pokróc azért nem ingyé’ van… Tyű, de kínos… És persze ezek után kit lepett volna meg: úgy spóroltak a reggelivel, hogy egy balatoni SZOT-szálló direktora tapsolt volna örömében, ha látja… legszarabb szalámi meg sajt, legolcsóbb pöttyös porzsemle, persze ebből a sok ínyencségből is épp csak… na jó, a juice meglepetésre jó volt, de az nyilván valami fatális tévedés lehetett, és aki beszerezte, már nem dolgozik ott… Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de az ilyesmitől éppúgy felmegy bennem a pumpa, mint amikor az étteremben a kétezer forintos kaja után a számlán odaírja a főúr, hogy harminc volt a két kenyerem… Férjen már bele valahogy, aranyoskáim… a kenyér is, meg 900 koronáért a wifi. Vagy legyen a másik véglet: fizettessetek a törülközőért is, meg a vízért, fűtésért meg áramért, a lépcső meg a kilincs használatáért, vagy… jobbat tudok… adjátok el egy üres telken a téglákat meg a maltert, aztán majd én felépítem a szobámat gyorsan. Amíg elkészülök, ti meghajtogatjátok a kis nyilat a tekercsem végére – és már mehet is szépen minden tovább, a maga jól bejáratott útján.                             

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (24 lövet, átlagosan: 7.00 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

2 komment

  1. Hatlövet szerint:

    Nekem tényleg mindenről az jut eszembe, tehát szerintem a tisztesség olyan mint a szűzhártya. Egyszer lyukasztható. Utólagos plasztikai műtét nem játszik. :D

    Csak azt nem értem, hogy az ilyen L. Simon meg Széles féle zsenik miért nem Londonba teszik át a székhelyüket. Biztos tárt karokkal fogadnák őket. :D

  2. Eni szerint:

    Tisztességről egy tegnapi tudósítás jutott eszembe: x csatorna híradója tudósít az okt. 6-i megemlékezésről, Erdélyből. “A segítőkész szervezők előre kiválasztottak néhány fiatalt, aki válaszolhat tudósítónk kérdéseire”. Egy tisztességes csatorna, gondolom, kicsit másképp kommentálta volna eme nemes segítőkészséget.
    LSL-ről pedig annyit: aki olyan [email protected] bort képes készíteni mint Ő, attól ne várjunk sokat.

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


három + 7 =

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz