Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


27 szeptember
5komment

Leszegett fejjel, engedelmesen

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet… Tizenhárom éves rovatunk mai, e helyütt már százharminchetedik kiadásában ismét egy kis alkohollal indítjuk a mondókát – minden érintettet megnyugtathatok, a közhiedelemmel ellentétben az alkohol nem öli meg az agysejteket, még ha vannak is másnapok, amikor úgy érezzük, az utolsót is kivégeztük. A sejtek tehát nem pusztulnak, csupán az egymás közötti kommunikációjukat akadályozza meg, ha jelentősebb mennyiségű alkoholt juttatunk a szervezetünkbe. Ha már ennyi szó esik a piáról, muszáj lesz megemlékeznem arról a brigádról, amely úgy hat éve költözött be az alattam lévő lakásba, és vagy egy éven át édesítette meg a mindennapokat… mígnem a történet elég bizarr, de szerencsés véget ért… Botcsinálta hős lett belőlem – elmondom, hogyan. Jó hazafiként kutya kötelességemnek érzem, hogy új posztján az elsők között üdvözöljem azt a fiatal kora ellenére is kiváló államférfiút, nagyszerű diplomáciai érzékkel megáldott professzionális politikust, aki mostantól hazánkat képviseli a világban – Szijjártó Péter külügyminiszter lett végre, s ez alkalomból azt is megemlítem, legyen e hivatás mellett gazdasági miniszter is: SzP a nagyjából egymilliós havi jövedelméből (ja, meg a befektetései hozamából, el ne felejtsem) sikeresen megspórolt 82 milliót, három meglévő ingatlanja mellé pedig nemrégiben vett egy 167 millió forintos házat, jó, tegyem hozzá gyorsan, ebbe beszállt ám a család is, a szülők mellett apósék is – na, így már minden érthető. Csak az nem (azaz dehogynem), miért nem indul kék lámpával, csikorogva az adóhivatal valamelyik házikójához… Épül-szépül városunk – mire mindenki lelép innen, szemet gyönyörködtető lesz minden: bár nem árt picit hunyorítani, hogy a részletek ne zavarják meg az áhítatot. Kicsit nagyon nem értem ugyanakkor azokat a forgalomszervezési elveket, amik mentén átalakítottak ezt-azt szülővárosomban – elmagyarázhatná valaki példának okáért, miért is jó egy meglévő sáv helyett úgy négyszáz méteren át gondosan besraffozni és fél sávnyira szűkíteni az utat – de azzal is elbeszélgetnék kissé, aki, vélelmezem, egy mámoros hajnalon, a Corso felújított parkolójának bejárójához megrajzolta a járdaszegély ívét… Most már mindenki nyomot akar hagyni a világban, az az érzésem – pedig csak tisztességesen dolgozni, az is elég szép lehetne… Én például igyekszem: győződjetek meg róla odabent.

Hirdetés

* Az alkohol nem pusztítja az agysejteket.

Az ősrégi közhiedelemmel ellentétben nem öli meg az agysejteket az alkohol: egy kutatás során például konkrétan leöntötték alkohollal az agysejteket, de még ez sem tett bennük kárt – egy normál italozás esetén azért erre a szintre talán még én se jutok el, pedig köztudomásúlag rendszeres nagyivó vagyok, lásd még Vörös kapitány. Mi több, azt is kimutatták, hogy a mérsékelt alkoholfogyasztás csökkenti az idős kori agyi leépülés esélyét. Az alkohol csupán a sejtek egymás közötti kommunikációjában okoz zavarokat – ezért van az, hogy egy-egy komolyabb másnapon nem igazán emlékszünk az előző este minden apró részletére, hogy nagyon visszafogottan fogalmazzak. A már emlegetett közhiedelem kialakulásában sokkal inkább annak lehet szerepe, hogy szinte mindenki látott már, netán ismer is idült alkoholistákat, akik bizony tényleg nem mindig a legfrissebbek fejben – ezt viszont nem közvetlenül az alkohol okozza, hanem az úgynevezett Wernicke-Korsakoff szindróma, jellemzően a B1 vitamin kóros hiánya és a rossz táplálkozás, melyek ennek az életformának a velejárói. Néhány éve sajnos elég közeli élményeket szereztem e tárgykörben – a közvetlenül alattam lévő kis lakásba ugyanis beköltözött egy érdekes kis brigád. A főember, aki, ismét csak sajnos, haszonélvezeti joggal rendelkezett a lakás fölött, ily módon bombabiztosan bebetonozta magát a lakásba, már azon a mondhatni művészi magasságon járt, hogy ha elfogyasztott egy kupica sört, öt percen belül csatakrészeg lett. Nem szerette a magányt: hamarosan úgy tizenöt, hasonlóan költséghatékony cimboretto költözött be az utcáról a huszonhét négyzetméterre boldogan, és éjjel-nappali szolgálatot adtak, ami azt jelentette, hogy a nap minden szakában rendelkezésre állt legalább öt fő, aki nem volt álmos, és szívesen beszélgetett erről-arról. Alighanem mindenki halláskárosult is volt, vagyis elég nehéz lett volna bárkit azzal vádolni, hogy sutyorog, egy átlagos beszélgetést bármikor becseréltem volna ütvefúrásra vagy intenzív légkalapácsra a kompresszorral együtt – mármost mindez a mi házunk falvastagságát figyelembe véve (ahol is a harmadikon leejtett papír zsebkendő robaját a földszinten is jól hallani) annyit jelentett, hogy a gyors közkedveltségre szert tett társulat életének elég kevés szegmense maradt rejtve előttem, pedig nem is vagyok igazán kíváncsi természetű. A harmadik héten, amelyen fogcsikorgatva sikerült összesítve másfél órát szunnyadnom, úgy éreztem, ha életben akarok maradni, lépnem kell. Egy este felöltöttem a leggyilkosabb jellegű arcomat, és bekopogtam: a főalkesz nyitott ajtót, akinek kendőzetlen nyíltsággal elmondtam, hamarosan rossz világ jön rájuk, bemondtam pár rettenetes fenyegetést, gondoltam, hatni fog – emberemen úgy is láttam, kellőképpen megilletődött, elégedetten caplattam hát vissza a lakásomba. Már a nagyszobában hallottam, ahogy csitítja a barátokat – apró szépséghibaként olyan hangerővel sisteregte a sssssssss-t, hogy nálam például megállt a falióra. Két perc csönd jött ezután, ám az aranyhal-memóriákból ekkorra eltűnt minden friss információ, és ment tovább az üvöltőkonferencia, 0-24. Három hét múlva valamelyik kiderítette rólam, hogy nyomozó vagyok – először megörültem, mikor hallottam, hogy erről ordítoznak, de túlzott reményeket tápláltam, semmi se lett jobb. A teljes reménytelenség hónapjai jöttek: hivatalosan egyáltalán semmit nem lehetett tenni a csapattal; a rendőrök megmondták, ők csak vérre jönnek; ha netán önbíráskodok, nyilván én leszek, akit elvisznek, ráadásul meg se mertem volna lökni őket, jó, ha tizenöten nyomtak két mázsát, érted, felborul, kopp, vége. Hónapok mentek el így, leginkább a munkahelyemen aludtam, rendesen kész voltam. Aztán jött egy sima keddi nap, tikkadtan tántorogtam hazafelé, amikor a ház előtt falfehér arccal, riadtan hajlongva megállított az egyik segédlelkész: “Főnök, főnök… Oké… Megyünk, azonnal… Délután már nem lesz itt senki… Bocsánat… Főnök… Ne haragudjon… Kérem…” Nem nagyon értettem, de csak szikáran bólintottam – és aznap este embertelenül hosszú idő óta először aludtam egy normálisat otthon. Másnap kiderült, a főalkesz valahol a mozi környékén tántorgott, talán beszólt valamit egy csapatnak, talán azt sem – mindenesetre kegyetlenül, csúnyán, alávaló módon összeverték, lényegében nem maradt ép csontja. Az intenzívről üzent a többieknek: haladéktalanul meneküljenek a haragom elől, mert őket is összezúzatom… A rákövetkező napokban a felszabadulást ünneplő boldog lakók is kacsingatva köszönték meg, hogy ilyen szép egyszerűen, informálisan elintézte(tte)m a dolgot – én meg nem magyarázkodtam: végül is ki tudja, mikor jön még jól, ha tudják rólam, hogy nem sokáig tűröm a packázást…

* 167 milliós ingatlant vásárolt az újsütetű külügyminiszter.

Szijjártó Péter alig néhány héten belül harmadszor a vendégünk – aki óhajtja, megvádolhat azzal, hogy kipécéztem magamnak, nos, mi tagadás, mozgott már számomra szimpatikusabb figura is a honi közéletben, de azért a teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ő is tesz érte rendesen, hogy ne engedjem ki a célkeresztből… Előbb néhány skandináv politikust osztott le enyhén áfészmögötti stílusban, a napokban aztán Barack Obamának üzent le valami egyszerűt – tegnapelőtt meg elolvastam ezt-azt a megtakarítgatásairól, azóta nem nagyon sikerül rájönnöm, mégis hogyan lehetséges ennyire tehetségesen foghoz verni a garast. Szijjártó Péter életében egy percet sem dolg világéletében politikus volt. Az elmúlt néhány év során viszont olyan ügyesen osztotta be nagyjából, átlagolva mondjuk egymilliós fizetését, hogy sikerült belőle három, meglehetősen szép ingatlanra, két lakásra és egy balatoni nyaralóra szert tennie, s emellett még 82 millió froncsit el is tudott rakosgatni. A produkció fényét emeli, hogy gazdasági társaságnak nem tagja, egyéb bevétele nincs, csak a fizetése. Mármost ugye ha Szijjártóék nem esznek, nem isznak, nem laknak, nem utaznak, nem vásárolnak semmit mindösszesen röpke hét éven keresztül, havi egymillió bejövőből meg is van az a 82, kétmilliót még be is lehet fizetni mondjuk a Lázár János Még Nívósabb Fácánvadászatáért elnevezésű szigorúan civil non-norvég egyesület számlájára, vagy valami hasonló karitatív célra. Nos, a napokban kiderült, a miniszterék ugyan tényleg nem esznek, nem isznak – ellenben vásárolni azért vásárolnak, persze csak olyasmit, ami múlhatatlanul kell: ilyesmi például a 126 négyzetméteres győri meg a 140-es dunakeszi lakás mellé egy harmadik ház, ezúttal 400 kvadrát alapterülettel, csak szerényen, mint a képességeink. A vagyonnyilatkozatba ugyan az alig 167 milliós kis viskó tavaszi ügylete sajnos pont nem fért be, mit hoz a véletlen, pont három nappal a nyilatkozatok leadása után lett vége a hosszas alkufolyamatnak, hiába, no, van ez így… ja, valaki netán azt kérdezné, honnan lett hirtelen 167 milla? Gyerekek, hát mire való egy igazi család, ha nem ilyen emberpróbáló helyzetek megoldására? Nyolcvan ugyanis ment a saját malacperselyből, tízmilliót szerencsére még Mrs. Szijjártó is tudott dobni bele, hiába, minden jel szerint családi vonás, hogy ilyen jól bánnak a pénzzel, 33 milliót adtak a szülők, ajándékba, 10 milliót az apósék, szintén ajiba, a maradék 34 milliót pedig szintén a szülők adták, de ezt már nem puszira ám, hanem kőkeményen kölcsönbe. Az összesen egyébként 67 millió idősebb Szijjártóéknak, azért remélem, nem kellett tán érte hazaugrani, amikor kiderült, szükség van rá, ennyit ugyanis jobb helyeken farzsebből kipenget, aki ad magára. Most akkor még elmondom a rossz híreket: Péterék cihájában ily módon már csak 11 milliónyi megtakarítás maradt (80 meg 11 az 82, ugyebár), mi több, úgy néz ki, a másik dunakeszi házat is el kell adni, hogy a családi kölcsönt mihamarabb vissza lehessen pengetni. Pedig már hogy a szívükhöz nőtt… Olyan baromi életszerű ez az egész, nem? Icipicit kíváncsi lennék, ha mondjuk a hatóság szúrópróbaszerűen elkezdené vizsgálgatni, munkanélküliként miből is tankoltam félig a múlt héten a Kék Villámot, és én lányos zavaromban, összeroppanva a keresztkérdések súlya alatt azt mondanám, kaptam tízezer forintot ajándékba anyáméktól, elhinnék-e… Igaz, én nem tartozom azon emberek, sőt, Emberek kasztjába, Akik Még Soha Nem Hazudtak, ezért kérdezni is sértés tőlük – úgyhogy jobb is, ha befogom pörös számat… Egyvalamit azért még megkérdeznék tőletek: mi a bájos lópikuláért nem indulnak egy ilyen, bárhol elolvasható kis hír után azonnal a NAV kommandós csapatai néhány vadonatúj, fényes bilinccsel a megadott címekre megkérdezni ezt-azt? A választ persze én is tudom: szegényeknek egyszerűen nincs idejük ilyen csip-csup semmiségekkel foglalkozni – muszáj rátörni az ajtót a két havi tb-járulékkal, három-ötezer forintokkal simliskedő gigászi nagy halakra…

* Alaposan átalakult Dunaújváros közlekedése.

Látszólag kicsit messzebbről szaladok neki a témának: pár hónapja készült el a Corso előtti, Derkovits utcai parkoló felújítása. Icipicit ráfért, nyugodt szívvel mondhatom, szép lett, sima, alig vártam, hogy lekerüljenek a ki- és bejárat elől a kordonok, mígnem egy szép napon végre befordulhattam jobbra, kis ívben a csodaparkolóba. És még ugyanabban a pillanatban, arcomon a letörölhetetlennek hitt mosollyal, csodásan, elég rendesen odavágtam a járdaszegélyhez a Villám jobb hátsó kerekét… Szerencsére nem gyakran történik meg velem ilyesmi: kicsit összerándult a gyomrom kedvencem fájdalmát átérezve – gyorsan beálltam a parkolóba, és elkönyveltem, hogy simán csak figyelmetlen voltam… Aztán egy pár nap múlva kicsit alaposabban is megvizsgáltam a járdaszegély új ívét, és rájöttem, nem (csak) az én készülékemben van a hiba – vagy a tervező, vagy a kivitelező nyeste el a dolgot, amennyiben az a bizonyos kőkanyarulat bizony nem a megfelelő hajlattal fordul: ezért van, hogy bizony elég sokan nekidörzsölik a jobb hátsót a kőnek, még egy átlagos méretű személyautóval is célszerű úgy kanyarodni, mint valami busszal. Oké, apróság, mára már meg is szoktam – akár szó nélkül is hagyhatnám persze. Csak hát pont ezekből áll össze az egész életünk, s a sok-sok említés nélkül hagyott semmiségből előbb-utóbb összegyurmázódik egy látszólag ok és értelem nélküli ordítozás vagy valami másfajta kitörés – időnként tényleg az az érzésem, az elmebetegek országa lettünk, és most kivételesen nem csak azokra gondolok, akik (ezünknél-azunknál fogva) vezetnek bennünket. De… bocsánat… hiszen nem is erről, hanem a dunaújvárosi új közlekedési rendről szeretnék még dörmögni ezt-azt. Oké, én is tudom, minden újdonság fura, meg kell szokni, bele kell jönni, meg kell érezni az ízét… de mindezzel együtt mondja már meg valaki, miért jó egy két sávot minden tekintetben bőségesen és évtizedeken át bizonyítottan kiadó út áteresztőképességét lefelezni? Miért kell több száz méteren át, nem csekély alapterületen forgalomtól elzárt területeket sraffozni az útra, (szerintem) feleslegesen agyonszabályozni például az Apáczai-Aranyvölgyi kereszteződés forgalmi rendjét? Csak suttogva kérdezem meg: ugye nem lehetséges, ugye csak fóbiám van, ha azt gondolom, hogy ez ugyanannak a kisszerű senkik által preferált “világban-nyomot-hagyni”-alapelvnek a kóros kitüremkedése, aminek köszönhetően például Széll Kálmán tér lett a Moszkva, Liszt a Ferihegy; ami miatt új pénzt kell kibocsátani, hogy rajta lehessen minden fontos gazdánk szignója; ami miatt minden emléktáblán rajta kell lennie, kinek a kormányzása, államtitkársága, főosztályvezetősége alatt szögelték fel a falra, és persze nagyobb betűkkel szedve, mint annak a nevét, akiért az egész ott van; ami miatt új, szobornak nevezett szörnyűségek lepték el Budapestet és az ország számos települését; ami miatt újra muszáj értelmezni, írni, rajzolni lényegében mindent, merthogy, azt sugallják, új időszámítás kezdődött, és szinte már látom, hogy hamarosan új is lesz bizony az időszámítás, egy év száz napból, egy nap száz órából, egy óra száz percből áll majd, átnevezzük a hónapokat, és végre nem ez a rohadt liter lesz, hanem gönci akó, nem kiló, hanem pud, és nemhogy nem euró, de még forint se, hanem körmöci arany. Mert vannak, akik elhiszik, és fátyolos tekintettel látják, ahogy ezredévek múlva majd régészek bogarásszák emlékük lenyomatait – pedig történelmi súlyra nem lehet felaggatott ólomövekkel szert tenni… ahogyan például a tiszteletet se az kapja meg, aki ordítva követeli ki magának… Szóval ugye nem ilyesmi, a mindenáron való változtatás vágya vezetett az Aranyvölgyin megcsodálható sraffozott óriásszigetekhez? Akkor megnyugodtam: egyszerűen csak van valaki, aki így döntött – és nyilván meg is tudja magyarázni, miért döntött így. Epedve várnám – nyilván hiába. Semmi közünk hozzá, hiszen mi csak itt élünk – haladunk az úton, ahogyan besávozzák nekünk. Leszegett fejjel, engedelmesen.

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (23 lövet, átlagosan: 6.91 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

5 komment

  1. L70c szerint:

    Nem lenne probléma ezzel a példa nélküli spórolással. Még az sem zavarna, hogy évente néhány száz, (ezer?) milliárd forint jut a haveroknak, barátoknak, akárkiknek.. Ha (és azt hiszem ez a lényeg) értünk (is) tennének. Mondjuk 95%-ot az országért, a maradék ötöt meg magukért(plusz prémium, lopni jó, nekünk több jár, stb.) Nagy ívben leszarnám mennyit lapátolnak be az otthoni meg a banki mackóba. Ehhez csak azt kellene elérniük, (rendkívüli tehetségüket latba vetve) hogy eljussunk a szerencsétlen Osztrákok, vagy Németek szintjére.. És ott stabilan meg is maradjunk. Bár ne panaszkodjunk: megmondták, mi húzzuk magunkkal(ki a szószból) a szerencsétlen, válságba süllyedt EU-t. Követendő példa lettünk. (Már egyesek szerint)

  2. OregHal szerint:

    … nincsen Tenéked közgazdasági szemlélésed, vagy mid, attól is nem tudsz havi pár millát félretenni, meg rájönni a forgalomszervezés mozgatórugóira! Jön ugye a jogkövető állampolgár a kisteherrel jobbra tartva a szélső sávban, én meg mellette kocogok, tudván, hogy a belső sáv megy majd egyenesen. Hopp, a Szórádnál kisül, hogy be van kerítve: átvágtat a forgalom elől elzárt sraffozáson szegénykém (nézte a franc a kiplakátolást, ki merre kanyarodjon, az ilyen nagy táblákon úgyis csak jobbanteljesítünk meg kikérjükmagunknak szokott lenni) – az ám, de a belső sáv hirtelen kimegy a külsőbe: most vagy hagyom, hogy csattanjunk, vagy én is megcélzom a forg.el.zárt sraffot… az egész szitu viszont tökéletesen fotózható a templom tövéből: harmincezer kétszer, egy csapásra. Na, ez a közgazdaságtan! :-)

  3. Hatlövet szerint:

    Amit az Aranyvölgyin meg a PH mellett csináltak “forgalomszervezés” címén az elképesztő. Nem is értem. Nincs a rendőrségen egy értelmes ember aki elmagyarázná nekik, hogy ez így fokozottan balesetveszélyes?

    Kétszer is meggondolom, hogy beszóljak neked András! :D

  4. Green szerint:

    …azt hiszem ezt a város tervezést, ugyanazok a közlekedésmérnökök, közgazdászok és építészek csinálták nekünk, akik a paksi bővítést készítették elő… egyszóval nem ugyanott élünk velük. Azokkal, akik csinálnak egy ilyen szép nagy főteret egy “megyeijogúvárosnak”! Lett egy ugyanakkora terünk, mint a mozi tér, hát gratulálok, csak van a középén egy otromba szökőkút :/ ugyanezek csináltak egy csodaszép élményfürdőt, stadiont, bontották le a barátság iskolát… átgondoltan! …a “csodahajú szijgyártó kminiszterur” egy jogállamban már semmiféle tisztséget nem képviselhetne, élhetne a tehetős szülei nyakán, akik épp a csomagot állítanák össze neki az adósokbörijébe! + …jelentem a dunaújvárosi és országos sokszor nem alaptalanul szidott, békés állampolgárok vegzálására szakosodott alakulata (polisz), igenis kimegy a csendháborítókhoz, ha vesszük a bátorságot bejelenteni a dolgot, sőt a ha rossz napjuk van akkor dorgálás helyett, azonnal adják az 5000 forintos csekket a delikvensnek, később már a zeneszerszámokat is elkoboznak és elő is vezetik a notórius engedetlenkedőket… megtörtént esetekre alapozva jelentem ezt ki! Hosszú még az út az 1990-es évek Ausztriájáig vezető úton… Skandináviáról nem is beszélve… de hát néked mondjam….

  5. Mariann szerint:

    A besraffozást az Aranyvölgyin nyilván forgalomszűkítésnek szánták, hogy a 2 sáv jó előre szűküljön le a körforgalom 1 sávjához. De hogy ezt miért ilyen keskenyre szabták… A belső, elzárt sáv viszonylag jó alappal és burkolattal rendelkezik, azt kíméljük. A közlekedésre szánt sáv kiterelve az út szélére, ami már most meg van süllyedve a szegély mellett… Hamarosan be is fog szakadni. De végülis akkor majd kikerülésre használható lesz a csíkos belső sáv, amíg foltozgatják a szélén a kátyúkat. Néhány száz gumiszakadás, felnigörbülés, tengelytörés, szájelharapás után. Eszetlenség.

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


− 4 = egy

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz