Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


20 szeptember
11komment

Van egy hosszabb tűnk, Marika?

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet… Tizenhárom éves rovatunk mai, e helyütt már százharminchatodik kiadásában először egy olyan külföldi jellegű hírrel szolgálok, ami azért finoman szólva se kis részben érint mindannyiunkat – még augusztus végén történt, hogy a Magyar Nemzeti Bank, melyet pillanatnyilag egy vitathatatlanul zseniális pénzügyi szakember vezet (igen: ugyan mi mással, mint a zseniális kifejezéssel illethetnénk, ha egyszer hosszú évek óta változatlan hévvel építi, mert építheti a nemzet gazdaságát különféle posztokon, e szorgos munka gyümölcseként, egyebet ne is mondjunk, negyven százalékot gyengült a forint az euróhoz képest, tudom, ez is a mi épülésünket szolgálja), szóval az MNB tanulmányt készíttetett arról, mik is a pozitívumai annak, ha egy fél ország külföldön dolgozik… és nem feltétlenül azért, mert itthon nem szeretne. A másik fele pedig elég komolyan vágyik rá, hogy ő is mehessen. No, átnézzük, mi is a jó ebben. Aztán a magyar médiahelyzetről beszélgetünk egy kicsit – kár lenne titkolnom, van némi személyes érintettségem: ha jól emlékszem, korábban nem nyilatkoztam túlságosan részletekbe menően arról, miért is maradt abba a Dunaújvárosi Hírlap hasábjain a HL megjelenése bő két év után – most pár szóban azért beavatom kedves mindnyájótokat, különös tekintettel arra a szikár tényre, hogy immár az önkormányzat által megvásárolt DO sem ajánlja ezt a blogot, igaz, a többit sem, de szerény tudomásom szerint a HL-t megkülönböztetett figyelemmel nem. Tulajdonképpen nagyon is érthető mindaz, ami történik – ettől persze, hadd mondjam úgy, néhányunk számára, még egy centiméterrel vagy grammal se elfogadhatóbb a helyzet… Végül némi habkönnyű extra a végére: nem gyakran terhellek benneteket egészségügyi problémáim taglalásával, már csak azért sem, mert (leszámítva nyilvánvaló pszichikai defektusaimat) egyszerűen, kop-kop-kop, nincsenek. No de most mégis a kórházban jártam, mert a derekamban-hátamban valami nem stimmel… Ez az én formám: alig pár hónapja lettem autóbuszvezető, a szakmát még ugatni is csak halkan ugatom, de sofőrbetegségem bezzeg máris van… Egy megfizethetetlen mondat kedvenc doktorom szájából, miközben hason fekszem a kezelőágyon – és egy kedvenc nővérke léleksimogatása egy gyűrött fecnivel: kérjétek a következőt. És odabent nem kell derékig levetkőzni sem. Nektek.

Hirdetés

* Tanulmányt íratott a Magyar Nemzeti Bank arról, miért is jó a magyar gazdaságnak a kivándorlás. 

A hír nem teljesen friss, egy hónapos, cserébe viszont igaz: szerintem ez a tipikus esete annak, amikor sikerül okosan elmagyarázni, miért is jó a hóembernek a kályha mellett – ismerve a MNB első emberének szakmai és egyéb kvalitásait persze a szemem se rebbent. Sokkal egyszerűbb tanulmányban magyarázkodni, mint mondjuk legalább megpróbálni olyan feltételeket teremteni, amelyek itthon tartják az embereket. Emlékszünk még a pár éve lezajlott szlovákremdszám-mizériára? Az is példa értékű kis sztori volt: az emberek elkezdték behordani Szlovákiából az autókat, hiszen sok százezerrel, vagy akár több millióval is olcsóbban lehetett forgalomba helyezni őket. Mi volt a magyar válasz? Nem, még véletlenül sem az, hogy próbáljunk hasonló vagy jobb feltételeket teremteni, mint a szomszédban – itt inkább pénzt-időt-energiát nem kímélve kidolgozták azt a módszert, hogyan lehetne jól megbüntetni azokat, akik nem kívánják kifizetni az összes sápot, amit hetedíziglen is leszednek mindenkiről, aki autót merészel behozni. Más kérdés, hogy nem nagyon sikerült fogást találni – egyebek mellett ugyanis erre (is) van feltalálva az EU, elárulom. De kanyarodjunk a tanulmányra – hadd bocsássam előre, hogy a legóvatosabb becslések szerint is 6-700 ezer honfitársunk dolgozik külföldön, és ebben a számban nem szerepelnek az ingázók vagy a nem hivatalosan munkát vállalók. A fiatalok nagyjából fele egészen biztosan nem Magyarországon képzeli el a jövőjét – nos, sajnálom, de az én olvasatomban valami ilyesmi az igazi, tőről metszett, de lux hazaárulás, ahogy kell, ártatlan generációkon átívelően. És hadd fűzzem még hozzá, hogy bizony nem a legrosszabbaktól válnak meg egy cinikus vállrándítással nagyjaink, hanem épp azoktól, akikre itthon is nagy szükség lenne. Már ha valakinek is érdekében állna túllépni a végre sikeresen visszaállított feudalizmuson. Kiváló szakmunkások hagyják magukat széttépni, persze bőven emberi pénzért, és ne is beszéljünk mondjuk az orvosokról, vagy más, konvertálható tudással rendelkező, remekül képzett, mindent kibíró, mindenhol megfelelő magyarokról. És akkor hol vannak még a két diplomával takarítók, feketemosogatók, különféle, sokak által lenézett segédmunkákat vállalók… akik, szabad nem elhinni, attól még így van, nem csak tisztességes bért, társadalombiztosítást, de még megbecsülést is kapnak alkalmazóiktól. Hadd áruljam el még, óriásit téved, aki azt gondolja, bárki is nagyon szeret távol lenni az otthonától, hogy a többség saját jószántából választja ezt az utat: ezeknek a százezreknek sajnos egyszerűen csak nincs egyéb lehetőségük. Itthonról fájdalmasan könnyedén bocsáttatnak el – s szó szerint gyomorforgató az a cinizmus, amivel épp azok mondják, akik miatt menniük kell, hogy sebaj, majd visszatérnek, ha kikalandozták magukat. Mint régen a vándorlegények. Ühüm. Nyilván visszajön az ápolónő meg az orvos hetvenért meg százhúszért, a remek légkörbe, a nagyszerűen felszerelt kórházba. Hippokratész. Meg nemzettudat. Nos, a már emlegetett tanulmányban elolvasható, hogy jó, ha kivándorlunk, hiszen csökkennek a szociális kiadások – ez legalább egy őszinte mondat. Aztán: “Ha a kevésbé termelékenyek mennek külföldre, akkor az átlagos termelékenység növekedhet.” Szép következtetés: a selejt megy, akikre semmi szükség – itthon még jobb lesz. Ja. És van még lejjebb: “A hazautalások növelhetik a hazai életszínvonalat, forrásokat jelenthetnek a beruházásokhoz, oktatás fejlesztéséhez.” Azt hiszem, itt a vége. Az életszínvonal növelésénél meg az oktatás fejlesztésénél a hazautalásokból. Gondolom, készülnek már a szép tervek, hogy kéne azokat is lenyúlni okosba’ – építeni belőlük pár új stadiont, tömni még kicsit a haverokat, új palotába költözni. És akinek mindez nem tetszik, már indulhat is – jut eszembe, nem dumálok annyit, még ki kell nyomtatnom a holnapi repjegyemet Stockholmba. Megyek kicsit, hogy álom-állampolgár legyek, fejlesszem az oktatást és csökkentsem a szociális kiadásokat.

* A magyar médiahelyzettel kapcsolatban is bírálatokat fogalmaz meg a Human Rights First (HRF) nevű nemzetközi emberi jogi civil szervezet jelentése.

Jó, tudom, liberálisok és/vagy kommunisták, a nemzetközi karvalytőke fedőszervezete, mindenesetre tuti nem mérvadó, amit mondanak, igazából csak azért említem, hogy mindannyian lássuk, micsoda torz hazugságok bűvöletében él a külföld. Ezek például 130 oldalon át taglalják, hogy az Orbán-kormány állítólag antidemokratikus, a független média és a civil szervezetek megfélemlítéséről makognak, alig várom, hogy Szijjártó Péter néhány kerek mondattal őket is helyretegye, kétlem, hogy sokat késlekedne, elég jól benne van a lendületben. Nos, a honi médiahelyzetről csak a legjobbakat tudom mondani: elég megnézni egy híradót, vagy lényegében bármilyen mostanság készített anyagot, amit az úgynevezett közmédiában sugároznak, hogy lássuk, valóban a szakma krémje maradt a felszínen, remek egyéni teljesítmények, lényeglátó témaválasztás, tökéletes pártatlanság, mélyre hatoló, kőkemény kérdések jellemzik a sajtó működését. Személy szerint csak Obersovszky Pétert hiányolom a rendkívül sokszínű palettáról, egyszerűen nem is értem, hová tűnhetett, remélem, valami igazán nagy projektet készít elő, netán a legfelsőbb szinteken tanít vagy ad méd jellegű tanácsokat, azért nem látni, ezt még elfogadnám úgy-ahogy. No de söpörgessünk inkább a saját házunk táján. Talán emlékeztek még rá, úgy két és fél éve, húsz meg egy pár év munkaviszony után a Dunaújvárosi Hírlapnál január végén szóltak, hogy február elején nézzek valami más, kellemes elfoglaltság után, az okokba talán nem mennék bele, annyit elárulhatok, a menedzsment véleménye szerint kevés betűt írtam havi szinten, megértettem, végül is ez is egy szempontrendszer, nem pöröltem, félreálltam, letöröltem. Szerencsém volt: a következő hónapban meglehetősen nagy számban mondták le az előfizetéseket, bizonyos jelekből az tűnt ki, a rovat kivonulásának köze van ehhez a folyamathoz, így aztán az lett a dolog vége, hogy visszahívtak, na nem engem, csak a HL-t. Egy közepesen jelképes összegért másodközlésben adták heti rendszerességgel a dörmögéseket, egészen ez év nyaráig. Volt pár apróság közben, mondjuk amikor szóltak, hogy az alpolgármester úr a DH-ban nem lehet Pista, kihúztam egy bekezdést, nem nagy dolog, úgy gondoltam. Aztán júniusban vagy hogy épp Szlovéniában kerekeztünk, amikor egy hegytetőn megszólalt a telefonom, a lapigazgató-főszerkesztő keresett, és röviden közölte, hogy a szokásos három darabból kettőt állna módjában lehozni, ha nem gond, a harmadikban ugyanis emlegetve van a felcsúti aréna, márpedig onnan hirdetést remél a lap, üzletileg tehát… értem… na… Kétszer is meghallgattam a verset, nem azért, mert nem hallottam, inkább csak azért, hogy jobban elhiggyem, tényleg huszonöt évet kellett várnom rá, hogy valaki rendesen kihúzza, amit írok. Merthogy, hiszitek vagy sem, addig a napig soha senki egy szót ki nem húzott, egyet bele nem tett abba, amit papírra vagy monitorra vetettem. Érdekes érzés volt. Annyit tudtam kinyögni, hogy szerintem azt csinálnak, amit akarnak, kellett volna még egy egyetértő mondat is, ahogy kivettem, de annyira azért nem mentem le, inkább kinyomtam. Azon a hétvégén kábé mindenki óva intett, ne borítsak semmit, legalább van az a kis fix, és a többi – én mindig hallgatok az okos szóra, hétfőn tehát egy érdekes hangulatú és hangvételű megbeszélést folytattam le a szerkesztőségben a főszerkesztővel (egyszer tán majd azt is elmesélem, szerencsére szóról szóra emlékszem rá), aki egyébként még egy szép és igazán blikkfangos címmel (Porban az igazság) is megajándékozta amputált kis anyagomat, az üzleti érdekek szerencsétlen áldozatát… Attól fogva elmaradtam onnan, a felcsúti hirdetés viszont, remélem, fényesen bejött. Aztán, pár hónappal később az önkormányzat tulajdonába jutott DO-ról is lekerültünk – először egyik napról a másikra leállították az összes vendégblog ajánlóját, azzal, hogy majd valamilyen rejtélyes tartalmú szerződést kötnek a tulajdonosokkal, azaz velünk: ezt tán ha két-három hónapja történt, de nem aggódom, majd csak megérkezik az ajánlat, én nem vagyok mohó, úgy gondoltam, ha megkapom, azonnal egy viszontszerződést küldök a pártatlan dunaújvárosi médiaközpontnak vagy minek, ajánlónként kérek egy misit, az szerintem nem vészes összeg, meg szép kerek is. És legalább adok rá egy jó okot, hogy abszolút hülyének nézzenek – szeretném mindenkinek megadni az esélyt, hogy kvittek legyünk…

* Rövid látogatást tettem a dunaújvárosi kórházban.

Minden ott kezdődött, hogy behajoltam a buszba, mert Pipással épp takarítgattunk, és ki akartam üríteni a központi szemetest. Amikor begörnyedtem a jármű gyomrába, már éreztem, hogy nem kellett volna. Vagy nem pont úgy. Gondoltam, másnapra elmúlik, de nem épp így történt – a következő hetekben ráadásul udvarias és közönségsikerekre éhes autóbuszvezetőként megemelgettem pár igazi nyolcvan kilós kínai koffert, de közben határozottan éreztem, ezzel nem igazán segítem elő a gyógyulásomat. Lejöttem délre, és gondoltam, majd itt, az idős hölgyek évszakának langymelege, továbbá a piros lóbalzsam és a tigristapasz majd megteszi a magáét – nos, voltak részeredmények, de igazából nem éreztem jelentősebb formajavulást. Bevallom, igen ritkán jutok arra a szintre, hogy úgy érezzem, orvoshoz kell fordulnom – de múlt pénteken nem bírtam tovább, és telefonon bekéredzkedtem családi jóbarátunkhoz, akinek speciel épp ez a szakterülete, mármint fájós és/vagy sérült vég- és egyéb tagok kezelése és gyógyítása. Na, kedden délelőtt összeszedtem magam, és becsalinkáztam a megfelelő osztályra, hamarosan sikerrel kiderítettem, hol rendel kedvenc doktorom, és szépen leültem várakozni – szép számmal összejöttünk ott, nálam, ha jól sejtem, csak idősebbek és elesettebbek, tudom, élhetetlen vagyok, de utálok ilyen esetekben protekciós lenni, tehát meghúztam magam az egyik sarokban, megjegyeztem, ki után következem, és úgy gondoltam, kivárom a sort. Vagy húsz percet üldögéltem, amikor W. (vagy X. vagy K.) kilépett az ajtón, meglátott, üdvözölt, és ezzel máris bukott a jófejségem, hiszen következőnek engem szólított a kedves nővérke – ez úton is elnézést kérek minden betegtől, akit csúnyán beelőztem. Pár perc előzetes beszélgetés nekem mindig jól jön az orvosnál – meg is volt, aztán a tárgyra tértünk, gyors fekvés az ágyra, egy könnyed kis vizsgálat, szinte minden stimmel, legalábbis semmi nagyon komoly, na, mindezek után, én legalább úgy gondoltam, csak kérek szépen majd valami frappáns gyógyszert, amit, ha nagyon fájna, beveszek, és slussz. Nekem mindig ilyesfajta elképzeléseim vannak azon ritka esetekben, amikor orvosnál járok – többnyire nagyot koppanok aztán, és elhallgatok, mint Arany éji bogara. És most sem történt másképp. W. (vagy X. vagy K.) ugyanis a vizsgálóasztal fölött állva (számomra) váratlanul a következő javaslattal állt elő: “Oké, akkor most beadok egy injekciót…” Paff. Fasza. “Öhm… izé… pont akartam is mondani, hogy ma valahogy pont nem is fájt annyira, sőt, igazából szinte semennyire… és vissza tudok jönni holnap, vagy… izé, még jobb… jövő hét utáni…” Az elnéző félmosolyokból erősen úgy tűnt, a doktor úr és a nővérke is találkozott már hasonlóan merész páciensekkel – W. mindenesetre tovább ütötte a vasat, amikor is feltette azt a kérdést, ami a hozzám hasonló, minimális betegrutinnal rendelkező kezdők számára alighanem a legvérfagylalóbbak egyike: “Van egy hosszabb tűnk, Marika?” Pffff… Felejthetetlen pillanat: hason fekszem az ágyon, a műbőr huzat kis cirádáit nézegetem, az agyam makacsul kattog. Hosszabb??? De minél??? Mihez képest??? És egyáltalán: nem lehetne ezeket a dolgokat megbeszélni még akkor, amikor én nem vagyok bent? Aztán persze győz a mélyen bennem szunnyadó férfi vagy mi, és sodródom az árral – két perc múlva egy szúnyogcsípés, aztán W. kérdezget, zsibbad-e, jobb-e, mit érzek, nekem persze fogalmam sincs, mit érzek, mindegy, készen vagyunk, és nem is sírtam, ugye elmegyünk a játékboltba, Nagymama??? És a végére marad a lélek tökéletes balzsamozása – amikor receptírás közben Marika előhúz a köpenye zsebéből egy közepesen gyűrött fecnit, rajta véletlenül egy korábbi HL-dolgozat, narancssárga szövegkiemelővel jelezve a tűrhetőbb poénok, és felragyog az arca, ahogy idéz belőle pár passzust, és elmeséli, hogyan olvassák otthon együtt… hirtelen eszelősen bearanyozódik az egész napom, na, hát csoda-e, hogy úgy rohanok lefelé a kórházlépcsőn, mintha soha semmi bajom nem lett volna. És nem is lesz, érzem: ilyen mentális kúra után velem aztán történhet bármi… Köszönöm.

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (22 lövet, átlagosan: 7.00 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

11 komment

  1. Gondolatjel szerint:

    Az a sok hülye vélemény, az teszi tönkre a világot. Ezeknek nem elég a kinyilatkoztatott igazság. Megmondjuk, szépen elmagyarázzuk. Nem kell kérdezni, csak szépen visszamondani.
    De még erre sem képesek. Nem csoda, hogy ennyit kell költenünk a fejlesztésükre a hazautalásokból.
    És ne tessék haragudni a Pedagógiára. A rossz gyereket meg kell büntetni, a szófogadó jó gyereket, pedig jutalmazni.
    Már nagyon várjuk, hogy végre (egyetlen)egy véleményen legyünk.
    Pl. az a másik görög izé az a Demokrácia, na az például hülyeség, meg nem is működik.

  2. Csathó Gábor szerint:

    Az én rajongásom,meg idézeteim,az bezzeg smafu,soha egy cikk róla…Azért mert én nem tudok fájós derekat gyógyítani,meg nagy tűkkel szurkálni.Te is törleszkedsz,csak nem a politikusokhoz,hanem az ápolónőkhöz.Már megint megszívtam,hogy csak pedagógus lettem…Tessék az én rajongásomtól is napodnak bearanyozódni,meg lépcsőt kettesével szedni,derék fájdalmat elfeledni!

  3. Hatlövet szerint:

    Remekbe sikerült ez a HL is András.
    Hogy ezek a dokik miért pont a beteg füle hallatára konzultálnak a nővérkékkel tűhosszúság,-vastagság témakörben. Legközelebb javaslom csatlakoztass egy fülest az okostelódhoz, csavard fel a hangerőt és szóljon a rock. Ha meg kérdezni akar valamit a doki mutogassa el.

  4. t0s0 szerint:

    Az első lövetnél a “.. néhány kikötő, még útba ejthető … ” Charlie-tól
    majd a 3. lövetnél pedig a “most múlik pontosan…” zengett a fülembe….
    Nem szándékos volt.

  5. Csathó Gábor szerint:

    Tessék válaszolni az olvasótábornak!Kvartettnek….
    Norvégiából is!

  6. kroonstadt szerint:

    Remek írás András.
    a DO meg egy kalap xar lett,-de nekik ez a színvonaluk,-megfelel.
    a R24 is,ha nem orbánnal kezdi a híreket,akkor vmi tévedés lehet.

    -és gratulációm,hogy nemet mondtál ezeknek!

    • Boda Kapitány szerint:

      Köszönöm… nem volt túl bonyolult döntés… a múltkor találtam ki, ezért még egyszer elsütöm: a tisztesség olyan, mint a papír zsebkendő, kultúremberek körében egyszer használatos… Ha már 25 évet kibírtam úgy, hogy nem szóltak bele, mit motyogok, erre a kis időre már nem változtatok…

  7. rizsapista szerint:

    Megkésve bár, de törve nem: Lám-lám, a sokat szapult egészségügy…ezt pediglen én köszönöm!

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


8 − = egy

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz