Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


23 augusztus
3komment

Kádár bá’: egy igazi emberbarát

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet… Tizenhárom éves rovatunk mai, e helyütt már százharminckettedik kiadásában állati polgármesterekkel adjuk meg a kezdő lökést a mai HL-szekérnek, egyúttal, nem titkolt szándékkal ötletet is szeretnénk adni arra nézvést, mivel lehetne kissé emelni például akár Dunaújváros idegenforgalmi népszerűségét és bevételeit, nem mellékesen, ki tudja, talán még a z ország dolgai is jobban mennének, ha mondjuk egy kecske irányítaná a nemzeti bankot vagy egy papagáj elnökölne a Parlamentben. Az Egyesült Államokban, közelebbről Alaszka egyik kisvárosában egy cica a város első “embere”, míg Minnesotában egy kutyát sodort jó sorsa ugyanilyen pozícióba. Ne nevessünk, polgártársak, van ilyen, nem áprilisi tréfa, rögvaló, számos tanulsággal. Egyeseknek talán különös tény, de tény, népszerű, vagy talán mondhatom azt is, egyre népszerűbb honfitársaink körében Kádár János, és az a rendszer, amitől úgy huszonöt éve sokan mindennél jobban szerettünk volna elköszönni. Akkor egy fájdalmasan rövid időre azt hittük, na jó, én azt hittem, sikerül is – előbb hamarosan kiderült, a hatalomnak teljesen mindegy, kit fertőz meg és tesz ugyanolyan kretén kényúrrá, mint akik ellen korábban oly elszántan harcolt: az elmúlt pár évben pedig, kihasználva az egyre totálisabb fásultságot, a nép iránt elkötelezett és hótiszta szándékú honatyáink úgy gondolták, ideje kipróbálni, tényleg megtehetnek-e bármit és akármit… Nyugodtan dőlhettek/dőlhetnek hátra – igen. Még mindig. Épp most olvastam el pár több mint nosztalgikus sort, a szerző mindegy is: sokak véleményét foglalta össze, azt gondolom, ezért is idézek majd belőle – mert miközben sokan tudjuk, Kádár bá’ legvidámabb barakkja azért nem volt olyan fenékig tejfel, az azért mégiscsak a jelen kor súlyos kritikája, egyszersmind a módszerek átemelőinek dicsérete, hogy negyedszázaddal a remélt kilábalás/megszabadulás után fátyolos szemmel, édes nosztalgiával emlékeznek vissza arra a langymeleg, puhán magához szorító diktatúrára az emberek. Igen fontos dolgokról szólt az elmúlt hétvégém, például Kánban jártam, jó barátoknál: később pedig rá kellett jönnöm, semmi nincs, ami lényegesebb lehetne annál, mint hogy egy kisgyereket egy órán át mulattatok. Fontoskodásra fel!

Hirdetés

* Egy macska tölti be a polgármesteri tisztet egy alaszkai kisvárosban.

Talkeetna városkában 876-an élnek üzemszerűen, ezért az Egyesült Államok közigazgatási szabályai szerint (remélem, kábé érthetően fordítom) önálló jogi személyiséggel nem rendelkező település, vagyis nincs például önkormányzata és hasonlók. Vélekedésem szerint boldogságban és nyugalomban élnek tehát ott a népek, a szórakozási lehetőségek viszont alighanem szűkösek kissé: a derék talkeetnaiak még 1997-ben kiötlötték hát, ne éljenek már olyan árván, szellemi vezető nélkül ők sem – kell legalább egy tiszteletbeli polgármester. Szívesen megismerkednék azzal a derék emberrel, akinek a fejében megfogant az ötlet, hogy egy szinte újszülött, elárvult vörös kiscica legyen a városka első emlőse – mindenesetre szikár tény, hogy azóta, immár tizenhét éve Stubbs, a macska tölti be e pozíciót, közmegelégedésre. Képzeljétek csak el:  Stubbs hivatalba lépése óta egyetlenegy hülye intézkedést sem hozott; egy fillér közpénzhez hozzá nem nyúlt és megvesztegetni sem sikerült senkinek; nem bocsátkozott lealacsonyító vitákba, minden véleményt szívesen meghallgat, és délutáni szunyókálásai során alaposan meg is fontolja őket; igen szerény javadalmazásban részesül, nem tart igényt költségtérítésre, és még soha nem fogadtatott el egyhangúlag a fizetésemeléséről szóló helyi rendeletet. A városka minden polgára tiszteli, bármely oldalon álljanak is, egyszerűen nem tudnak belekötni a munkájába. A teljesség kedvéért meg kell mondani, szolgálati lakás azért Stubbsnak is jár: a helyi vegyesbolt tulajdonosa fogadta be még a kezdetek kezdetén, s ő azóta is ott él, szerényen. Napját többnyire a helyi étteremben kezdi, aztán bejárja a városka utcáit, majd a bolt forgalmát tartja szemmel, de közben is a közügyek foglalkoztatják. A Nagley’s Store tulajdonosa három mondatban foglalta össze a cicapolgámester sikerének titkát: “Stubbs nem emeli az adókat. Nem avatkozik az üzletbe. Őszinte.”  És valóban, mi több kellhet ott fenn, a messzi északon? Tavaly azért akadtak gondok is Stubbs életében: egyik délelőtti bejárása közben szegényt megtámadta és alaposan helyben hagyta egy kutya – az eset előzményeire, esetleges politikai indítékokra, pozícióharcra nem sikerült fényt deríteni, és az agresszor is elmenekült. A súlyosan megsérült macska egy közeli állatkórházban kilenc napot töltött el, esete pedig alaposan megbolygatta a net világát is – gyűjtés indult, s a kezelésére befolyó, korántsem csekély összeg jó részét végül az állatkórház és egy állatmenhely között osztották szét. Aligha kell mondanom, Stubbs persze kinevezése óta sztár: turisták ezrei zarándokolnak el a sarkvidéki kisvárosba, hogy láthassák, ez pedig a művészeti boltjairól híres kistelepülésnek cseppet sem jelképes bevételt jelent. Különös egybeesés, de a véletlen most sodort elém egy másik, egészen friss híradást: Minnesota államban, egy Cormorant nevű kisvárosban óriási többséggel Duke-ot , a hétéves pireneusi hegyikutyát választották polgármesternek… Hm, hölgyek, urak – nincs valakinek véletlenül egy jófajta papagája, patkánya vagy fekete özvegye? Kezd körvonalazódni a fejemben egy fényes jövőkép…

* Kádár János: nosztalgia egy zsarnok iránt.

A kezdetekkor, a kilencvenes években, amikor még minden olyan izgalmasan képlékeny volt, még ha egy csomó mindent nem értettünk is, aztán persze, nagyon hamarosan sajnos egy csomó mindent egyre jobban, például azt, mennyire változatlan a hatalom természete és anatómiája; hogy a hol innen, hol onnan folyton fújó szél bizony a világítótorony szilárdságúnak hitt objektumokat is úgy forgatja/toligálja, mint holmi dibdáb forgácsokat; amikor illúzióink édes gázzal töltött léggömbjei egymás után pukkadtak szét; amikor csak néztük, hogyan lehetséges, hogy bő negyven egyenszürke év után épp azok akarják újra ugyanolyanra satírozni életünk kifestőjét, akik addig csodás, színes filctollkészletekkel a hónuk alatt rohangáltak körbe, s mesélték sugárzó arccal, milyen szépségek várnak ránk… Nézzünk szét, hol járunk most. Mivé lettünk. Mit csináltak belőlünk ezek, úgy összességében. Lehajtott fejű, fásult, szomorú, mások miatt szégyenkező élőhalott nép lettünk. Szegények, kisemmizettek, megtaposottak, pattanásig feszültek gyülekezete: ha lesz valami, hát lesz, ha lesz máshogyan, úgy is lesz – ha elveszik, gyűjtünk másikat, ha gyomron vágnak, nem szisszenünk, elfordulunk, hátha kell kapjunk a hátunkra is egyet. Úgy lesz jól, úgy mondta a cár atyuska, mit tehetünk – ha úgy szól az ő akarata, hát annak kell meglennie. Szóval a kezdetekkor még értettem a nosztalgiát a Kádár János rendszere iránt: hozzászoktunk a biztoshoz, amikor volt munka, még ha sokak nem is nagyon fértek hozzá, kerestünk pénzt, egy keveset, mindenki nagyjából egyformán, kivéve, aki eleget tudott lopni a mindenkiéből, közmegelégedésre, közhallgatólagosan, közbeleegyezéssel: ki láthatott volna bele az egész működésébe? Ment minden szépen, enni volt mit, néha még Bécsbe vagy Párizsba is kidughattuk az orrunkat nyolcvan dollár kíséretében – a rendőr már nem lőtt, legfeljebb ütött, ha túl hosszú volt a haj, teszem azt, és lehetett pusmogni, sőt, később már hangosabban beszélni is, ha nem tetszett a rendszer. De sokaknak tetszett. A váltás után még inkább. Mára meg, egyre inkább azt érzem, sokan, egyre többen révednek vissza fátyolos szemmel a mi igazi atyánk, Kádár János bácsi országára. Íme, pár sor, a napokban szedtem fel valahol – öt perc alatt tíz hasonlót találni – idézem: ÉN CSAK ARRA EMLÉKSZEM, HOGY AMIKOR Ő VOLT MAGYARORSZÁG VEZETŐJE, SOKKAL DE SOKKAL JOBB VOLT!!!! JÁNOS BÁCSI NEM VOLT “OLIGARHA”, DE NEM IS AKARTA HOGY AZ LEGYEN!!! MINDENKI TISZTELTE, SZERETTE, ÖLELTE. IGAZI EMBER BARÁT VOLT. NEM VOLT MILLIÁRDOS!!!! /MINT A MOSTANI VILÁG VEZETŐI /, AZT TARTOTTA FONTOSNAK HOGY MINDEN EMBERNEK MUNKÁJA LEGYEN MAGYARORSZÁGON..ÉPÜLT AZ ORSZÁG MÉG Ö VOLT A VEZETŐ /KB. 35 ÉVIG/. AMIÓTA RENDSZER VÁLTÁS VOLT, SEMISE ÉPÜL, OLYAN ÉPITMÉNYEK ÉPÜLNEK, AHOL EGY MULTI VISZI EL A MILLIÁRDOKAT EGYSZEMÉLYBEN. A MUNKÁSOKNAK BECSÜLETE VOLT!!!! BIZTONSÁGBAN ÉREZTÜK MAGUNKAT, MINDEN ÉRTELEMBEN. DE MOSTMÁR RÉGEN NEM!!!  Ti is érzitek, amit én? Hogy milyen szomorú ez a pár mondat? Hogy ennek az eltelt huszonöt évnek micsoda elképesztő impotenciáját mutatja, hogy mindezt valaki fájdalmas hittel kijelentheti, mi több, akár azt is érezheti és éreztetheti, igaza van? Mert hát… alapvetően, persze, nincs: Kádár bá’ azért annyira nem mindig volt emberbarát, hogy nagyon finoman fogalmazzunk, és annyian nem is ölelgették volna szívesen… És ugye tudjuk, azért volt munka, meg azért volt annyi a benzin meg a sör… mert épp a jövőnket fogyasztottuk jóízűen, közösen – volt egy jópofa kis halotti tor pár évtizeden át, bár látszólag éltünk, biztonságban meg megbecsülésben. Ezt érzi most az, aki ezt leírta – szerintem nagy hiba lenne úgy tenni, mintha ez nem lenne egy vélemény. Különb s különb módon megfogalmazva, máshogy érvelve nem is kevesen gondolnak valami hasonlót – erre, az idézettre legfeljebb könnyű azt mondani, a vén hülye kommunista kádárnosztalgiája. Pedig ez, és az összes többi hasonló is szívből fakad – elkeseredett, megfáradt, egy életet a semmiért végigküszködő emberek mondják ki őket. Ez pedig bűn: azoké, akik most, vadiúj kádárbákként szeretnék megmondani, mit hogyan kell tennünk, ha maradnánk; akik kegyeskednek cseppenteni egy kis pénzt erre-arra, amire ők jónak ítélik, a mi pénzünkből osztogatnak, csak hogy jól értsük…  és mellettük persze, a mostani másodperclények mellett épp oly bűnös mindenki, aki végigasszisztálta, netán végigokoskodta, -törvénykezte, -lopta, -hazudta ezt a negyedszázadot. És nem kicsit hibásak vagyunk mi, mindannyian, akik hagytuk, hagyjuk, hogy ezt, azt, bármit megtehessenek velünk. Hogy a végén ne maradjon más, mint a fékevesztett vakhit: hátha feltámad Kádár bá’, és rendet vág… hogy aztán újra választhassunk, rabok legyünk, vagy szabadok. És mi újra, sokadszorra is csak rabok akarhassunk lenni…

* Kánban jártam, barátoknál – aztán egy kisfiút mulattattam egy órán át.

Egy kisfiút, na, máris pontosítanom muszáj… egy felesben Bodát, az unokahúgom kisfiát, Balázst, aki abszolút nem hétköznapi kissrác, mint az összes kissrác kerek e világon… No de nem szaladok előre, jöjjön előbb egy kis káni túra pár emlékszilánkja. Kán, mint arról talán már e hasábokon is zengtem pár szót, egy baranyai kis zsákfalucska, itt véget ér az út, a nyolcvanas évek elejére lényegében ki is halt, előbb az iskola zárt be, végül a kocsma is, a lakók 98 százaléka elmenekült (részletesebben Nyulasi kollégával megírtuk itt). Akkortájt kezdtünk lejárni oda, a falu és a környék fantasztikus, párja nincs sehol a világon, pár barátom összefogott, s közösen megvettek egy házat, nem kellett hozzá nagyon sok pénz akkoriban, ha jól emlékszem, tán harmincezer forint volt, na, ott eltöltöttünk pár kellemes és emlékezetes hetet és hétvégét. Persze nem csak mi láttunk fantáziát a festői kis faluban – Pécsről is elkezdtek kiérkezni a nyugalomra, csendre vágyó modern Robinsonok: hamarosan egy igencsak összetartó és vidám kis közösség alakult ki Kánban, a maroknyi őslakos mellé jöttek Pálfiék, Maciék, Cakóék és még sokan, meg a mi régi társaságunk, aztán pár külföldi kalandor… És későbben aztán jött egy cég is, felvásároltak és felújítottak jó pár házat, falusi turizmus, miegyéb – és közben érkeztek/érkeznek táborozók a környékre, például épp Dunaújvárosból is, és persze hogy elindult egy csodás sorozat, a Káni Filmfesztivál is, ami fergeteges, unikális kultúrcsemegévé forrta ki magát az évek során, sajnos, nagyon sajnos azonban egy idei tragédia miatt nagy valószínűséggel véget ér a sikertörténet… Káné viszont nem: egy csodálatos szombat után mondom ezt bizakodva, amikor is Pálfi Irén és Tamás volt a vendéglátónk, velük tölthettük el a napot felhőtlenül, boldogan, remekül – és mindenképpen meg kell említenem az ebédet (Irén szerint: egyszerű falusi ebéd), ami ismét csak csillagos ötösre sikeredett, akár az a babgulyás húsz éve… Ha például én kétszer szedek egy levesből, az már leves a javából, és kétszer szedtem… csiripöri nokedlivel, házi savanyúval, jöhet a másik mosolygós ötös, a szaktanári dicséret pedig a fagylalttal töltött palacsinta erdeigyümölcs-szószban úsztatva miatt jár… Csodás nap volt, igazi szívépítés – és késő délután rákerült a korona is, amikor is betoppantunk a bátyámék pécsi rezidenciájára, ahol épp a kis herceg, azaz Balázska, a lassan hároméves másod-unokaöcsém is vendégeskedett… Rég láttuk egymást, kellett egy kis idő, hogy feldolgozza a látványomat, de aztán egyre inkább belelendültünk a játékba – egy kerti csúszda lett a fő díszletünk, amin ő lecsúszott, én pedig minden csúszás előtt aggodalmas arccal megkértem, csak nagyon óvatosan, nehogy véletlenül elessen, mert attól szörnyen félek. A többit sejtitek. Hatalmas gurulások a fűben, aztán óriási, szívből jövő, szívet melengető, csodásan gurgulázó nevetések. És persze tizedszer, századszor, ezredszer is újra, ugyanúgy, ahogy ez ebben a korosztályban kötelező, ha valami bejön. És csináltuk, pont ugyanúgy az egész szeánszot, én meg csak néztem a kis arcot, a hófehéren villogó kis egérfogakat, a csillogó szempárt, a fülig érő szájat – és hirtelen rájöttem, igazából tényleg semmi nincs fontosabb ebben a kerek hülye világban, mint jól megnevettetni egy kisgyereket. Pont. Tegyétek, ha tudjátok – mert ha valamitől, hát ettől tényleg jobb lesz minden. De minden.          

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (32 lövet, átlagosan: 7.00 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

3 komment

  1. L70c szerint:

    Gondolom itt sem lenne nagy baj belőle, ha egy jó kiállású cirmos vezetné a várost. Vagy nagyban gondolkodva, kis hazánkat. Ha megnézzük mit művelnek nagyjaink, most sem túl hihető hogy főemlősök végzik a vezéri munkát erre felé… Ráadásul, Ő beérné néhány egérrel, míg /ezek/ ugye…… Jani bá’-t nem ismertem. Hallottam ezt-azt, az akkori történésekről. Azt ugyan nem tudom akkor milyen volt itt éldegélni. De a mostani Magyar (tragi)komédia eléggé szar.. A durva az, hogy baromira messze van a színdarab vége.. + közben egyre többen kiszállnak, mert nem tetszik a darab.. Aki meg marad, szív tovább a rossz előadás miatt. Öröm az ürömben: Azt írta a sajtó, a mi stadionunk füve(is) fűthető lesz. Majd megyünk oda télen sátorozni… Ha Vitya bá’ megengedi.

  2. t0s0 szerint:

    nbekem van egy fantasztikus, de szürke kismacskám, megkérdeztem, … vállalja :)

    az ántivilágban az emberek nagy többsége nem volt “ellenálló” sőt hitte, elhitte a magasztos eszméket, és hogy pont ezen eszmék érdekében történnek dolgok. Kényelmesen, mondhatnám menetrend szerint élt. Éppen ez a megtervezhetőség hiányzik ebben a fenenagy szabadságban. Illetve tervezhető ez, de eléggé negatív irányba a bizonyosság. Az meg, hogy nem mehetett külföldre… cö na és? most mehet? (mehetne, ha volna rá pénze de….)

    a gyerekek mosolya pedig a világ legnagyobb kincse. :)

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


kettő × = 10

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz