Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


16 augusztus
4komment

Egy vészkijáratkezelő naplójából

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet… Tizenhárom éves rovatunk mai, e helyütt már százharmincegyedik kiadásában repülőgéppel kezdünk és zárunk – első hírünk egy szokatlanul keményen landoló gépről szól. A belfasti leszállás után a Flybe légitársaság vizsgálatot indított, aminek végén kiderült, a pilóta egy kézzel tette le a repülőt, miután bal kezén meglazult és leesett az alkarprotézis… Mi van??? Alkarprotézis? Kedves mindnyájan, én viszonylag megengedő, az esélyegyenlőségért maximálisan kiálló embert ismertem meg magamban az elmúlt negyvenkilenc évben, no de… izé… most ez tényleg okés így, hogy műkézzel utasszállítót viszünk??? Nyilván nem jogilag/engedélyileg vannak kétségeim, csak úgy amúgy… Hogy izé… például mi van akkor, ha leszállás közben esik le az a protézis… Ja, bocs, most látom, hogy semmi, kicsit keményebb a landolás… Na sebaj, én is oda- meg hazaértem, majd mesélek. Sajnálatos esemény is történt a héten, elhunyt Robin Williams – ha csak a Holt költők társaságát hagyta volna maga után, akkor is bőven megérne egy legördülő könnycseppet, de hát van a listáján pár tucat további remekmű, szóval ismét kevesebb lett  a világ sajna, s ezt maga a világ is így érzi, amennyiben minden hírcsatorna tele volt a hírrel, szakmányban emlékeztek meg itt s amott az elhunyt művészről ismert emberek: leszámítva az egy magyar közmédiát, ahol olyan mélységesen hallgattak, mintha kiderült volna, hogy Kerényi Imre feleségül vette Rétvári Bencét. Egy darabig gondolkodtam, vajon mi lehet a baj Robin Williams-szel, leszámítva, hogy egyszer fellépett Friderikusz műsorában – aztán hála a sorsnak, megjött a hivatalos magyarázat is: hát minket óvtak, ránk vigyáztak ismét, mint rendesen… Mivel Williams öngyilkos lett, nem akarták, hogy a hír közzététele miatt esetleg rossz példát lásson a magyar lakosság, és tömeges öngyilkossági hullám induljon el. Lassan minden héten felmerül bennem a kérdés, lehet-e ennél még idiótábbnak lenni – s a válasz mindig ugyanaz: igen. Kettőt repültem a Wizzair-rel, oda és vissza is vészkijáratkezelőként – lassan immár tíz éve vagyok ebben a szakmában, pár tapasztalatomat összegezném a köz és az emberiség javára. Sokak szerencséjére ott ugyan nem, itt viszont nyitom az ajtókat – katt, és minden elolvasható.

Hirdetés

* Meglazult és leesett az alkarprotézise leszállás közben egy utasszállító gép pilótájának. 

Nyugodtan olvassátok át még egyszer ezt az alcímet – nem, nem áprilisi tréfa, a hír igaz. Birminghamből Belfastba repült a Flybe társaság járata, s a leszállás közben egyszerűen leesett a 46 éves kapitány alkarprotézise. A pilóta a cég egyik legrutinosabb embere, így nem esett kétségbe: idő ugyan már nem volt rá, hogy átadja a másodpilótának a gépet, ezért fél kézzel tette le, s az utasok mindössze annyit éreztek, hogy az optimálisnál picit keményebb volt a földet érés. Oké, szívből örülök neki: de azért ugye nem vagyok rosszindulatú, ha hirtelen eszembe ötlik pár kérdés. Mondjuk hogy ezek szerint tehát normális dolog, ha egy alkarprotézises felebarátunk kezeli a járművet, amire alkalmanként pár száz ember bízza az életét? Nyilván az, máskülönben már istentelen botrány lenne. Szóval… hogy is mondjam: én tényleg nagy barátja vagyok az esélyegyenlőségnek… ja, más téma, de hirtelen eszembe jutott, egy perc, elmesélem, épp a napokban láttam egy helyi járatos buszt Koppenhágában, amit egy csadort viselő nő vezetett – annyira meglepődtem, hogy hirtelen még a fényképezőgépemet se tudtam előkapni a zsebemből… de mondjuk ez pont semmiség a szóban forgó esethez képest. Tehát: esélyegyenlőség és hasonlók… én tényleg maximálisan támogatom, hogy bárkiből bármi lehessen, hogy holmi testi/szellembéli különbözőségek vagy hiányosságok ne szabhassanak korlátot senkinek a céljai/álmai elérésében – de gyerekek, mondja már meg valaki, ha tudja, akkor most tényleg szemrebbenés nélkül jelentkezhet pilótának az, akinek mondjuk könyöktől hiányzik a karja? (És engem nem vett fel a grazi 24-es járatra buszsofőrnek a Herr Müller, mert a pszichológiai tesztem azt mutatta, nehezen bírom a monotóniát vagy mi???) Vagy “csupán” arról van szó, hogy volt egy kiképzett, kiváló, évtizedes rutinnal rendelkező pilóta, akinek egy közúti baleset miatt kellett amputálni a karját, aztán az orvosi bizottság úgy találta, továbbra is nyugodtan bír majd egy Boeing-gel? És… izé… vajon most is ugyanazt gondolja minden illetékes? Igaz, a pilóta a belső vizsgálat után szépen megígérte, gondosabban fogja majd ellenőrizni a protézise rögzítését, és még egyszer nem fordul elő hasonló. Rendben. De mi a helyzet az utazó közönség bizalmával, a legelöl ülők határtalan tudásába vetett határtalan hittel? Muszáj nekem ettől fogva minden repülés előtt (miután szépen lepörgettem agyam mozijában a repülés története során megesett összes légikatasztrófa dokumentumfilmjét) még azon is túráztatnom szegény agyam, hogy vajon azt a kerekesszékes bácsit, akit a kis ablakon át láttam lent, tényleg az utastérbe hozták-e fel a segítők, vagy csak nem figyeltem, amikor egy óvatlan pillanatban besuppantották előre, s most épp a gázkart próbálja tologatni a homlokával? (Igen: a Daily Mail írásában a Flybe biztonsági igazgatója utal rá, a légitársaságok zöme alkalmaz testi fogyatékos pilótákat – épp az esélyegyenlőség jegyében…) Hadd gondoljam picit még tovább: ha repülőgépen ilyen szépen megfelel a fél kar, buszon nyilván még annyira sem lehet belőle gond – de vajon hány kedves utas szállna fel hozzám egy izgalmas kis tiroli szerpentin előtti megállóban, ha rövidujjú ingben épp az alkarfixálóm gyorsrögzítőjét birizgálnám, miközben mindenkit mosolyogva biztosítanék róla, jó feszesen fent van ám, ne izguljanak már, jöjjenek csak bátran. Ilyenfajta szemrevételezésre persze repülőn nincs esély – ott szó szerint vakon bízunk a kapitány tudásában. Meg hogy a szívén kívül is mindene a helyén van. De nekem azért mégis fura, hogy ebben az agyon-agyonregulázott, mindenben a tuti tutijára menő világban ilyesmi lehetséges… Olyasvalaki esetében, aki százak életéért felel. Hm… de fura: ez a semmi kis mondat hívta elő belőlem a felismerést itt és most: Magyarországon azoktól se kér senki munka- vagy bármilyen más alkalmasságit, akiknek a kezében milliók, mi több, jövő nemzedékek sorsa van. Még egy laza kis pszichológiai teszten se kell átesniük – mint Grazban, a 24-es vezérszékére aspirálóknak.

* 63 éves korában elhunyt Robin Williams Oscar-díjas színművész.

Ismét valaki, aki nagyon fog hiányozni. Ha semmi más nem maradt volna utána, csak a hátborzongatóan, szívszorítóan, boldogságosan szép Holt költők társasága, akkor is köszönettel tartoznánk – de hát maradt, bőven. Mondjuk az Ébredések, Robert De Niro oldalán, A halászkirály legendája, Terry Gilliam remeke, a Jó reggelt, Vietnam, a Good Will Hunting, amely az Oscart is elhozta neki, vagy épp a pályája kezdetén forgatott Garp szerint a világ… És bármikor felhőtlenül tudok szórakozni a Mrs. Doubtfire-en, miatta is szerettem a Hook-ot és a Jumanji-t is, mi több, valódi gyerekkoromból élénken emlékszem még az Egy úr az űrből című, kétségtelenül nem a szellemi manna kategóriájába sorolható sorozatra, amivel 1978-ban ismert lett. És épp valamikor a múlt hónapban lepte el a netet az a pár perces kisfilmje, ami nekem az összes közül talán a legjobban tetszett, na jó, ez így nem igaz/pontos, de jelentékenyen meghatott és nagyon szép: még 2001-ben, amikor egy környezet- és állatvédő egyesület kampányában vett részt, találkozhatott a világ leghíresebb, nőstény gorillájával, a 43 éves Kokóval, aki egyébként jelnyelven több mint ezer kifejezést ismer, továbbá több mint kétezer angol szót ért tökéletesen, nem véletlen, hogy a valaha élt legértelmesebb gorillának tartják. Találkozásukat egy négy és fél perces kisfilm örökítette meg – most újra megnéztem, és ismét elvarázsolt, ahogy vég nélkül csiklandozzák egymást, és szívből nevetnek hozzá; ahogy Koko kölcsönkéri és felpróbálja Robin Williams szemüvegét, átnézi kissé a tárcáját meg a zsebét… s ahogy végül egy megkapóan szép ölelésben nyugszanak le a játék után. Lélekemelő ilyet látni. De legalább ennyire elszomorító volt a hír, hogy ez a remek művész, aki oly sokunkat szórakoztatott és nevettetett hosszú pályafutása során, s aki oly sok démonnal viaskodott évtizedeken át, végül önkezével vetett véget életének. Augusztus 11-én szaladt körbe a világon a gyászhír, az összes fontos hírforrás hosszasan, szeretettel emlékezett meg Robin Williamsről, és persze tucatjával szólaltak meg a hírességek is, ahogyan az lenni szokott. Egy hírforrás maradt néma: egy nem különösebben fontos, viszont annál ostobább, kézből evő lakáj – a magyar úgynevezett közmédia. Nekik ugyan Robin Williams nem halt meg, s ha mégis, hát nem volt méltó rá, hogy mondjanak róla két mondatot. Másnap viszont már megtudhattuk, mint rendesen, ismét minden csak a mi érdekünkben történt – minket, szerencsétlen, kiskorú, védtelen, lágyagyú, a gonosz, sajnálatosan összezsugorodott határainkon túli világ megannyi fenekedésének kitett alattvalókat védelmeztek. Idézem az MTVA nyilatkozatát, olyan szép, másképp nem is tehetek: “A művész halála a feltételezhető öngyilkosság miatt körültekintést és visszafogottságot igényel (igényelne) a médiától. Egy sztár öngyilkossága ugyanis – szakértők szerint – könnyen öngyilkossági hullámot indíthat el. A Híradó foglalkozik Robin Williams halálával, de igyekszik megadni hozzá azt a keretet, amivel talán elkerülhető, hogy újabb öngyilkosságok történjenek. Ezért szólal meg pszichológus, NMHH szakember a Híradónkban. Ahhoz, hogy ezeket az embereket meg tudjuk szólaltatni, időre van szükségünk. Ez esetben nem a gyorsaságot tartjuk szem előtt, hanem a körültekintést.” Piff, nesze neked, kapkodó világ – aztán majd csodálkozol, hogy kipusztulsz. Mi bezzeg szakértőkkel védjük meg a honpolgárok egészségét, nehogy kitörjön a hullám, s a mély szakmai segítséghez idő kell, biza – csodálom amúgy, hogy Pintér Sándor nem küldött szét azonnal tízmillió sms-t: “Robbie Robin Williams öngyilkos lett, stop. Ön, ez úton kérem, ne legyen, mert az öngyilkosság káros az egészségre. Nadrágszíját, esetleges cukorspárgáját, raffiáját haladéktalanul vigye be a legközelebbi kormányhivatalba, s ha már ott jár, fussa át a Magyar Krónika legfrissebb számát, hogy mentális vértezettsége ismét a nemzet honleányához, honfijához méltó legyen. Előre! Kitartás! Hajrá Magyarország, meg minden, nemsokára minden tudnivaló a Kossuthon!” Mindig azt hiszem, van a totális idiotizmusnak az a szintje, ami alá már tényleg nem lehet becsúszni – de nincs, ez a végtelen lejtő. Koko for President!

* Vészkijáratkezelő voltam a Wizzair járatán, egy héten belül két ízben is.

A vészkijáratkezelés nem lepkeűzés, barátaim. Hálátlan egy hivatás – egyfelől sok-sok kiváló vészkijáratkezelő tűnt el a feledés homályában a szomorú végű repülőgép-tragédiákban, másrészt nem kevésbé kiváló vészkijáratkezelők járnak-kelnek közöttünk, akiknek egy életen át se nyílik rá módjuk, hogy bebizonyítsák, nem hiába tanulmányozzák oly gondosan a szolgálati helyük mellé kiragasztott matricák folyamatábráit… Ők azok, akik álmukból felriasztva is bármikor pontosan tudják, hogy egy mozdulattal le kell szakítani a fedőpanelt, meghúzni a piros kart, befelé buktatni a törzselemet, aztán határozott mozdulattal kilökni, és megkezdeni a mentést, angol nyelven kiadva a megfelelő utasításokat. Vannak persze a kevesek, akik túlélik és bizonyíthatnak is – amikor mondjuk Chesley B. Sullenberger öt éve lerakta a Hudson folyóra a US Airways óriásgépét, és mindenki megmenekült, abban nem kis szerepe kellett legyen a kollégáknak. Igen, kollégáknak: jómagam lassan tíz éve vagyok a szakmában, és büszkén mondhatom, nem akármilyen szinten űzöm a mesterséget. Akkor, 2005-ben épp Kínába tartottunk a Szabó Ferivel – egy jó szemű légikísérő látta meg bennünk a bimbódzó vészkijáratkezelőt: parádés út volt, még egy jelentős vastagságú brossúrát is át kellett tanulmányoznunk, mondjuk idő volt rá szépen – én akkor és ott tanultam meg a hivatás alapjait. Van egyébként a vészkijáratkezelésnek egy velejárója – sajnos, meg kell mondjam, ez hozta magával a szakma hígulását is. A vészkijáratkezelő előtti lábtér ugyanis nagyjából a triplája a megszokottnak – nem, nem, semmi kivételezés, mindenki érdeke, hogy ez így legyen, a menekülőjáratok megfelelő áteresztőképessége életeket menthet. Ha úgy van. Ha nem, akkor viszont nyújtott lábbal lehet ülni, ráadásul például a Wizzair-nél az “Egy hármas üléssor – egy vészkijáratkezelő” elvet követik, ami igen helyes. A kezelői munka egész embert kíván ugyanis. Vannak, sajnos ki kell mondani nyíltan, vannak, akik szégyent hoznak az egész szakmára: kéjesen terpeszkednek el a három fotelben, mi több, szolgálat közben esznek, alkoholt fogyasztanak, trécselnek, szundikálnak – szomorú, hogy ezeket a magukról megfeledkezett vészkijáratkezelőket nem penderítik ki egyszer és mindenkorra a szolgálatból. Nos, ami engem illet – bár eszem ágában sincs előtérbe tolakodni, pusztán mint követendő példát szeretném bemutatni magam a megszokott szerénységgel, mely olyannyira sajátom -, én bizony éberen töltök minden percet, mi több, a megfelelő szolgálatellátáshoz nélkülözhetetlen különleges, felfokozott idegállapotban figyelek mindenre. A fogantyúfedélhez közeli kezemet például mindig a karfán nyugtatom, azzal is időt nyerhetünk adott esetben – egy másodperc is sokat számíthat ám. Általában, ha nincs egyéb teendő, az információs matricát tanulmányozom – de önszorgalomból, hogy úgy mondjam, interdiszciplinarice át-átruccanok más területekre, például észrevétlenül, de folyamatosan figyelem a gyanúsan viselkedő utasok (azaz mindenki) legapróbb tevékenységét is; az ablakon rendszeresen ki-kinézve szemmel követem az esetleg oldalról érkező gépeket (a lengyel légtér felett mostani szolgálatom alatt is kénytelen voltam megkérdezni a légikísérőnket, vajon a kapitány is látja-e azt az északkeletről határozottan felénk tartó gépet, ami aztán keresztezte is a pályánkat, jó, megengedem, nem azonos magasságon, mint azt a chemtrail-csíkjából pár perccel később megállapítottam. De nem is akarok untatni senkit: csak egy kicsivel több tiszteletet és megbecsülést kérnék a vészkijáratkezelőknek, ha lehet – mert ha mi egyszer belekezdünk egy főpróbába odafenn…

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (27 lövet, átlagosan: 7.00 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

4 komment

  1. öreg barátnéd szerint:

    Köszönöm Robin Williamst! Megint szegényebbek lettünk egy nagy EMBERREL. Vasárnap este az ATV-n lesz egy filmje. Az egészben az a legszebb, hogy bűnös RTL megváltoztatta műsorát a hír hallatán és kedden láthattuk a Mrs. Doubtfire-t.

  2. Horváth Lajos szerint:

    Van miniszterelnök akinek több hiányzik mint a fél karja, mégis túl sokan állnak mögé. Úgy tűnik ott is nagyobb a lábtér. Én inkább a félkarú kapitány urat választom. Unom,hogy eddig csak eseménytelen jó időben repülhettem. Kihagytam például a Wizz Air július 19-i Budapest – Frankfurt Hahn járatát is, tehát maradnak a magyarországi hétköznapok.

  3. rizsapista szerint:

    Egy chemtrail hívő vészkijáratkezelő! :) Ember, egy életre megvettél!!444!!444!

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz