Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


19 július
2komment

Ernő Teknőcpanzió, Újváros

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet… Tizenhárom éves rovatunk mai, e helyütt már százhuszonhetedik kiadásában a baráti Észak-Korea egyik legfrissebb történését tűzzük érzékeny pennánk hegyére – nem tudom, hallottatok-e már róla, én még mindig igyekszem meggyőzni magamat, hogy talán ez már mégsem lehetséges, de akárhány forrásban kutatok, egyre csak úgy találom, igaz: az ottani híradások arról szólnak, hogy az észak-koreai futballcsapat nagy léptekkel, rendületlenül menetel előre. Megverték már Japánt, 7-0-ra, az amerikaiakat 4-0-ra, és Kínát, utóbbit mindössze, elvégre ideológiailag mégiscsak ők állnak legközelebb, 2-0-ra. Így aztán – mondják a phenjani hírekben, ahol persze képekben is beszámolnak a történésekről – jöhet az egyenes kieséses szakasz első meccse, Portugália ellen. Majd most. Hibátlan történet, az igazság viszonylagosságáról. Maradunk a futballnál, bizonyos értelemben – egy magyar állampolgár, ráadásul egy igazolt futballista, a Felcsút játékosa kérte meg a 444.hu-t, méghozzá tiszteletteljesen és határozottan, hogy amíg közszereplővé nem válik, vagy erre utaló magatartást nem tanúsít, ne foglalkozzanak már vele. O. Gáspár tehát nem közszerepelt – sag schon, legfeljebb ha egymilliárd néző láthatta a világon édesapja balján abban a páholyban, ahol amúgy összejött pár viszonylag ismert ember. A 444 meglehetősen szórakoztató válaszából is idézünk, ha befér – apák és fiúk, bizony, a helyzetünk nem mindig egyszerű. De azért nekem nagy szerencsém volt Boda Endrével. A hétvégém parádésan telt: a legjobb barátomnál a legjobb barátaimmal találkoztam, és az egész buli fényét még az se tudta elhalványítani, hogy motorral indultam ugyan, de végül autóval érkeztem – ezúttal az akkumulátorom tréfált meg alaposan, esőben… azóta már minden oké, a minapi nagygenerálom után, úgy tűnik, még pár kisgenerál következik, de ez van: ha már keveset megyek, legalább költsek rendesen, ahogy a Körte vigasztalt… De nem erről akarok beszélni, hanem az új projektről, ami, ha bejön, rendesen fellendíthet – teknőspanziót nyitok a téli hónapokra, nem vicc, ott, a Szilárdéknál hallottam, hogy van ilyen – na, hátha ebben a régióban én is megtalálhatom a számításomat: teknőstulajdonosok fokozott figyelmét és jelentkezését várom, odabenn…

Hirdetés

* Észak-Korea futballcsapata kapott gól nélkül jutott túl csoportellenfelein a brazil vb-n, immár Portugália ellen készülnek.

Egy újabb hír, amit nagyjából tízszer olvastam el, aztán igyekeztem különféle forrásokban alaposabban is utánanézni – szaladtam már alá ennek-annak az évek során, de úgy tűnik, ez, bármi hihetetlen is, igaz. A lényeg, hogy a helyi híradások naponta számolnak be a nemrég véget ért brazíliai labdarúgó világbajnokság történéseiről, méghozzá úgy, mint ha a mérkőzések még javában zajlanának. Az észak-koreai híradók vezető hírei a futballcsapat vitézkedéseiről szólnak – igaz, a koreaiak nem is jutottak be a világbajnokság mezőnyébe, ennek ellenére a helyi hírolvasók szemrebbenés nélkül mondják el, hogy a csoportmérkőzéseken Japánt 7-0-val szórták meg, az Egyesült Államoknak egy négyest rámoltak, Kína ellen pedig alighanem azért érték be csupán egy laza 2-0-val, mert a társadalmi berendezkedésük úgy-ahogy elfogadható Kim Dzsongul, a Néphadsereg főparancsnoka, a Koreai Munkáspárt Központi Bizottságának főtitkára és a Központi Katonai Bizottság elnöke számára. Gólt természetesen nem kaptak – azt aligha hinnék el a koreai tömegek, hogy egyetlen beszedett találat után bárki is élve maradna Észak-Korea válogatottjában. Most majd, látható az alig pár éves-évtizedes filmbejátszásokkal “hitelesített” híradásokban, Portugália következik, akiket nyilván egy ötössel zavarnak majd haza, a döntőben pedig, ki tudja, talán épp Brazíliát bucizzák majd meg… na jó, ezt a látottak fényében inkább kizárnám, nyilván az ottani Kedves Vezető is nézte a meccseket szűk körben, úgyhogy gondolom, Németország lesz majd a megfelelő szenvedő fél, pár héten belül. A hír tehát igaz, és kénytelen vagyok elhinni, hogy az – felfogni persze mindezzel együtt nem vagyok képes. Mint ahogy azt sem nagyon tudom elképzelni, vajon mit gondolnak azok a szerencsétlen, minden tekintetben megnyomorított milliók, akiknek a torkán ezt a gombócot is lenyomják: vajon tényleg elhiszik például, amikor a szánalmasan átlátszóan vágott/trükközött bejátszásokban azt látják, hogy a brazil stadionokban magának Kim főtitkárnak vastapsolnak százezren, merthogy a világ ott is csak őt ünnepli, egy emberként? El lehet hinni ilyesmit? Vagy csak jobb elhinni, merthogy ki tudja – talán már a fejekben, a gondolatokban is képes olvasni a rettegés rendszere, amihez képest a Szép új világ, az 1984 vagy a Brazil rendszerei óvatos fantáziajátékok csupán… Jobb elhinni; okosabb ezt a példát mutatni a gyerekeknek, mert túlélésre nekik is csak így van esély – bármilyen is az élet, amit rájuk-ránk szabott a sors. Sokkal jobb hinni: akkor nem kell bíbelődni gondolkodással, döntésekkel, vívódni kétségek között – a kiválasztottak világosan megmondják, mit kell tenni, gondolni, érezni, álmodni; ők gondoskodnak, állnak a vártán, harcolnak, folyton erőn felül fáradoznak, hogy imádott népüknek mindene meglegyen. Mi minden is, na… hát fakéreg, hogy csak egy példát mondjak, kellő mennyiségben, étkezési célra – egészséges, tápláló, viszonylag olcsó… kíván-e valaki mást, jobbat esetleg? Igen? Semmi gond, akkor, ha szabad, egy kis táborozás, nem kell megijedni, igazán kellemes lesz, kint a szabadban, egy kis könnyű munka, alig pár évtized az egész, ha sikerül túlélni, és hopp, ugye mennyivel jobb lett volna helyesen válaszolni? No és akkor még nem beszéltünk a nemzeti büszkeségről, amely érthetően nagy lángon lobog: egy futball-világbajnok ország igazán rászolgál a megbecsülésre, azt hiszem, egyetérthetünk benne – és akkor nem is maradt más hátra, mint hogy könyörögve megkérjelek benneteket, segítsetek valahogyan hinni benne, hogy 2018-ban, Oroszországban nem mi leszünk majd a világbajnokok… (Fontos frissítés: rossz előérzetem ezúttal sem csalt – pár órával a megírás után/megjelenés előtt találtam meg azt a hírt, amely szerint csupán paródia/hamisítvány az alapsztori: de most már nem módosítok… Nem csak azért, mert komoly hírforrások is beszívták, és nem csak azért, mert nem tudhatom biztosan, vajon nem épp a cáfolat-e a kacsa – leginkább is azért nem, mert az a tény is sokatmondó, hogy egyáltalán elhihetjük, hogy a világ egyik legsötétebb diktatúrájában akár ez is megtörténhet… és súlyosabb dolgok meg is esnek, naponta…)   

* A miniszterelnök fia, O. Gáspár is a VIP-páholyból nézte végig a világbajnokság döntőjét.

Amikor kinéztem magamnak ezt a hírt, még viszonylag kevesen foglalkoztak vele, és ez teljes tíz percen át így is maradt – azután, ahogy annak lennie kellett, O. Gáspárra ráomlott a net. Pár nap alatt persze lecsengett volna az egész, mint oly sokszor, ám a miniszterelnök fia, avagy, ha pikírtebben óhajtanék fogalmazni, a kis herceg nem érte be ennyivel, rendesen magára rántotta az abroszt, amikor – azt nem tudom, saját kútfőből, vagy atyai/atyaközeli jó tanács hatására – levélben kérte fel a 444.hu portált, ne közöljenek vele foglalkozó cikket mindaddig, míg közszereplővé nem válik (merthogy pillanatnyilag, mint Gáspár az aláírásban definiálja magát, ő magyar állampolgár), avagy “ráutaló magatartást” nem tanúsít. (A levél, továbbá a 444 megsemmisítő válaszcsapása itt található…) Hm… úgy tűnik, a szarkasztikusnak szánt, igazából meglehetősen otromba kiszólások alkalmazása terén sikerült valamit örökölnie a fiatalembernek, aki úgy gondolja, nem közszereplő akkor, ha egy olyan VIP-páholyban ücsörgi végig egy dél-amerikai futball-világbajnokság döntőjét, amelyre nagyjából egymilliárd embernek nyílik rálátása; ráadásul úgy, hogy ő az egyetlen olyan személy abban a szektorban, akinek, tetszik vagy sem, az égvilágon semmi keresnivalója ott. Na jó, nem az egyetlen. Tudom persze, O. Gáspár magyar állampolgár egyszersmind gyermek, de nem ötéves, hanem huszonkettő – ha jól sejtem, elvárható lenne tőle, hogy legalább közelítőleg felmérje tettei következményeit. Lehetne persze, aki segíthetné azon a rögös úton, amire a sors rosszvoltából került, példának okáért az édesapja, csakhogy, sajnos mindannyian tapasztalhatjuk (még ha sokak látását befolyásolja is a, micsoda véletlen szó-egybeesés, vakhit), azon az emeleten is vannak gondok, gazdagon. Mert azt még, mondjuk, csak-csak megértené az ember, hogy valaki rezzenéstelen arccal, a századik vörös szemafor után, minden észérv dacára is fal felé/szakadékba vezeti a vörösen izzó kazánú mozdonyt, a mögé csatolt kocsikkal együtt, mi több, percenként lapátol újabb adag szenet a máglyára – előfordult már ilyesmit, sajnos sok-sok sínpályán, sok-sok önjelölt masinisztával, hogy a dolog végkimenetele mi lesz, az persze még kétséges, reménykedjünk, az maradt… Láttunk már a hatalom mámorától megmakkant, mindentudó, mindenhez mindenkinél jobban értő, tévedhetetlen, súlyosan küldetéstudatos vezéreket, akiket soha, de tényleg egyetlen percre sem érdekelt azok sorsa, akikért, állítólag oly fáradhatatlanul dolgoznak. Huh… de belemelegedtem… pedig igazából csak azt akarnám mondani, hogy már kedvem sincs hozzá, hogy azt a sértődött, talán tényleg jobb sorsra érdemes, valószínűleg egy életre kényszerpályára szorított fiút bántsam, aki, most olvasom, vélhetően a szintén apai örökségét képező sértettségből, kétszer tíz, csereként pályán töltött perc után immár a futballkarrierrel is felhagy. Csak aztán nehogy tényleg közszereplő legyen belőle is: valami köztársasági hercegprímás vagy tudom is én…

* Nem zárnám ki a lehetőségét, hogy ősszel teknőspanziót nyitok.

Felesleges lenne tagadni, magamnak is hazudni: el kell fogadnom magam olyannak, amilyen vagyok, be kell látnom, kicsit tényleg későn érő típus vagyok, bár azt is elfogadom, így ötven táján lassacskán ideje lenne eldönteni, mi is akarok lenni, ha nagy leszek. Nem panaszkodom: elég sok mindennel foglalkozom, szimultánt játszom, mint annak idején Portisch Lajos nagymester a nyolcvanas években az MMK-ban, amikor is vesztére az egyik táblánál összetalálkozott idősb Bucsekkal (az egészet lásd itt), szóval nem unatkozom, tényleg, még valami olyasmit kéne találnom, ami hoz is egy keveset, és hátradőlhetnék szépen. A gond csak az, hogy amiért fizetnek is, azért általában sok időt kell adni cserébe, akkor meg ugye az emberben felvetődik a kérdés, minek is keresi azt a dög sok pénzt, ha úgyse tudja normális körülmények között, élvezetesen elkölteni – nehéz megtalálni a kényes egyensúlyt, ugyebár, marad tehát emberi számítás szerint a lottó, majd csak bejönnek már egyszer a családi számok, kiszállni így se, úgy se tudok, tehát nyomom ezt a vonalat. És közben persze igyekszem nyitott maradni minden bizniszre, ami óránként háromszáz forint felett fizet. Egyelőre azért továbbra is időben vagyok jobb – ezért is tudtam már pénteken kora délután lehúzni a Szilárdékhoz, ahol éves rendes nagy találkozónkat tartottuk mindazokkal a barátaimmal, akiknek zömével úgy harminc éve vagyunk megszakítás és felhő nélkül azok. Örökre, ez már réges-rég eldőlt, de mi azért évente, ünnepélyesen újra kötjük a szálakat, mint Győzikéék a házasságot. Szenyőék, Banánék, Joncsi, Ombódi Tomi, Popóék – istenem, de fantasztikusan jó kis három nap volt ismét… Kevés alvás, viszont hajnalig több száz sztori, lélekanalízis, beszámoló, poén, némi bódító jellegű ital (lásd még: Vörös kapitány koccint a sikeres elvonókúrára), mérhetetlen mennyiségű és döbbenetes minőségű kaja (erről csak annyit: el tudjátok-e képzelni, hogy ÉN el-ké-rek egy re-cep-tet, jelesül a Banán-féle túrófánkét, amit hamarosan el is fogok készíteni, na jó, nem itthon, de ígérem, majd elmesélem…), tényleg csupa-csupa jó, leszámítva talán Joncsi szemöldökét, de szerintem mára az is begyógyult. Na… és akkor a zárónapon, délben Léri lehozza be- és megmutatni a családi görög teknőst, Twelve-et, akinek egy 12-es van a páncéljára tetoválva, és akit Mázli kutya minden alkalommal nagy energiaráfordítással igyekszik szó szerint bekóstolni, de Twelve irigylésre méltó közönnyel hárít minden kísérletet… szóval megjelenik a teknős, és természetesen téma lesz belőle, kiderül, hogy a telet rendszeresen panzióban tölti… Mi van??? Bizony, higgyétek bátran el: hasznos, ha a görög teknőst hibernálja az ember néhány hónapra, egyrészt, mint most utánaolvastam, tovább él, másrészt élettanilag is kedvező. És van teknőspanzió, kérdezem elfúló hangon a Szilárdot, aki készségesen elmondja a részleteket, igen, van 1500 forint havonta, egy cipősdobozban alszanak pár hónapot a tekik, 3-8 fok közötti hőmérsékleten, ideális hely számukra mondjuk egy pince, ahol egyébként mondjuk zöldséget-almát teleltet az ember… ááááálllllljjjjjjj… hát ott a mi remek klímájú pincénk Venyimen, nem csak hogy jó, de még szép is, mi több, boltíves, még én is hordtam hozzá a téglákat a nyolcvanas évek elején Pista bácsi, a szűkszavú, de elképesztő tudású kőművesmester keze alá… na, ez jól fog mutatni az oldalon meg a prospektusban… Ernő Panzió – az állati jó hely… avagy Altassa teknőcét Venyimben, panzióban, az enyimben… na jó, kicsit még csiszolok a dolgon… Ezeröt havonta… ha mondjuk lenne a környéken csak 100 görög teknős, akit nálam altatnának… hm… azt hiszem, ismét módosítanom kell húsz éve parádésan működő bt-nk társasági szerződését, amennyiben is fel kell vennem az Állatfarm-üzemeltető, teknőshibernáló tevékenységet (szj: 29111) a többi mellé, számlát adni természetesen már csak a Nemzeti Együttműködés Rendszerének olajozott működése miatt is kötelező, plusz úgyis tudom, hogy már októberben befeküdne pár álpáncélt viselő, kis termetű NAV-os alvó ügynök, próbahibernálásra… Hopp, de mit látok itt meg: kisállatpanzió… árak… aszongya… görög teknős 400 forint per nap… Tyű de tyű, gyerekek… oké, ez főváros, legyen a fele, 200, de ráadásul vállalok hófajdot, örvös mackót meg sivatagi törperókát, avagy fenneket is – elleszek, mint egy Rousseau Ermenonvillében, esténként orosz klasszikusokat olvasok a pincegádor mellett ücsörögve, aztán megigazítom a teknősökön a pehelypaplant, és egyenletes szuszogásukra lassan én is elszenderedem… Kell-e ennél több ma, polgártársak? Kihegyezett ceruzámat előjegyzési naptáram fölött tartva kérem a teknőstulajdonosokat, mielőbb jelezzék komoly szándékaikat, tisztelettel, BA, turtlehostelkukachu.

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (26 lövet, átlagosan: 7.00 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

2 komment

  1. Hatlövet szerint:

    Nagyon helyes O. Gáspár koncentráljon csak a jogi tanulmányaira nehogy úgy járjon mint Deutsch Tompika akinek azért sikerült abszolválnia a feladatot 12 év alatt. Mondjuk ehhez szerintem némi segítség lehetett a megbízott sportminiszteri beosztás.
    Aztán meg igazán közelről is láthatja, hogy egy jogi diploma milyen magaslatokba is repíthet.

    Ha belevágsz a teknőshibernáló bizniszbe lehet hogy veszek én is párat, hogy kicsit bővítsem a piacodat.

    Nem részletezted azt az akkumulátoros affért, egyébként meg Körtének teljesen igaza van, aki keveset megy a technikával az sokat költ. :D

  2. Gerbera Álmos Ébren szerint:

    Ilyen szegény a világ. Jön egy arra érdemes futball csapat és nem látják meg benne hogy győzelemre született. A lelátón ül sok ember és ha mindenkiről írnának a lapok akkor tényleg nagy lenne a semmi. Most így csak valamekkora.

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


négy + = 10

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz