Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


05 július
6komment

Szerződéses cenzorok

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet… Tizenhárom éves rovatunk mai, e helyütt már százhuszonötödik kiadásában először azt beszéljük meg, milyen tevékenységeket célszerű kerülni betörés közben: sok egyéb mellett például ilyen a facebook-ozás az áldozat gépén, legalábbis akkor mindenképpen, ha elfelejtünk kilépni a végén… Hiszitek vagy nem, így járt egy amerikai betörő: szépen összeszedte a cuccokat, aztán úgy gondolta, megnézi, mi újság a nagyvilágban, felszaladt a fb-ra, és a végén úgy hagyta. Azt hiszem, már ennyiből se lett volna Columbo-díjat érő tett az elfogás, de emberünk, tudom, nehezen elképzelhető, de még ennél is hülyébb volt – hogy miként ért véget a sztori, elmesélem beljebb. A sajtó természetesen szabad Magyarországon, mint tudjuk… az Origó-ügy az nem is úgy volt, az RTL-t akkor is vizsgálnák adó- és egyébügyileg, ha pár hete nem minden híradójukban azzal foglalkoznának lelkesen, amivel egyébként az elmúlt tíz évben is kellett volna a kétfejű borjak, sztárok háztartási balesetei és hasonló nevezetességek helyén: mind e közben Egerben pedig szerződésben cenzúrázzák a helyi sajtót, helyesebben cenzúrázza az boldogan önmagát is, mert, századszor mondom, valamiből ugye mindenkinek meg kell élni, tehát ha pénzt akarsz, kiskomám, szépen kussolsz, és kizárólag azt mondod, amit a pénzeszsák mögött ülők hallani óhajtanak. Szerződés is szól erről a szép dologról – a régi mondást adaptálva, szabad sajtó esetén manapság mindenki azt ír, amit szabad. Ki emlékszik már rá, mi is lenne a dolga mondjuk egy főszerkesztőnek; ki tudja még, mi a szolidaritás – egy ritmusra hajló gerincek, egy az utunk, aki nincs velünk, az alattunk lesz. És akkor még egy kicsit rágcsáljuk a múlt heti felvetést, azaz kedves trolljaink tevékenységét, Vörös kapitányt és a kapcsolódó részeket – akkor helyhiány miatt elmaradt a végkövetkeztetések levonása, most igyekszem kicsit általánosabban kifejteni, miért is az egyik legsúlyosabb gondja ennek az egésznek, amiben vagyunk, hogy nem érveket ütköztetünk, hanem kizárólag egymás elleni, utolsó csepp vérig menő, kíméletlen küzdelmekben gondolkodunk. Kisvilág-javítás, diagnosztika – csakis azoknak, akik lapoznak érte. 

Hirdetés

* Betört egy lakásba, majd miután szépen összepakolta a zsákmányt, kicsit facebook-ozott egy fiatalember az Egyesült Államokban.

Aztán elfelejtett kilépni a fiókjából, úgy hagyta el a helyszín. A tulajdonos pár órával később hazaért, és kissé meglepődött, amikor idegen ruhadarabokat talált a szobájában. Azt is látta, hogy a számítógép be van kapcsolva, egy perccel később pedig már egy vadidegen fb-fiókjában találta magát. Ez így se csúnya történet, de nem állunk le ennyinél, folytatom. Az áldozat nem csinált nagy titkot belőle, ki tört be hozzá – ha már épp a facebook volt fent, közzétette az esetet ott, és megadta a mobilszámát is, amire nem sokkal később sms érkezett, nem ér röhögni, igen: a betörőtől. Ha már ilyen jól összehaverkodtak, a károsult – akitől hitelkártyát, készpénzt, órát, telefont lopott az alvilág esze – közölte a betörővel, hogy pár cuccát a lakásban felejtette, ezeket szívesen visszaadná. Elhiszitek, hogy az ember elfogadta a randit, el is ment rá, és hogy természetesen már az egyik ellopott órát viselte? Mondjam a többit? Ugye felesleges: tíz év környéki jutalom jár egy ilyen szép munkáért – és szerintem az se csekélység, hogy az ember tudja (már ha ilyen előzmények után feltételezzük, hogy tudja/felfogja), hogy rajta röhög a világ. Röhögünk, persze, így örülünk neki, hogy azok között, akik többnyire minket játszanak ki, vernek át, viszik el mindenünket, amiért alaposan megdolgoztunk – szóval hogy a szélhámosok, rablók, csalók, tolvajok között is akad pár mérsékelten agyafúrt személyiség, hogy finoman fogalmazzak. Hát akkor örüljünk még egy kicsit, mindjárt elcseverészünk még pár balekról – miközben azért lehetőleg szó szerint egy pillanatra se tévesszük szem elől, hogy Magyarországon 2013-ban 451 512 bejelentett betörés történt, ami egészen pontosan azt jelenti, hogy percenként 0.8 betörést hajtottak végre, tessék szépen nyugodtan belegondolni, aztán elsápadni, igen, öt percenként négyet, éjjel és nappal, filléres és milliós értékekért, Budapesten és vidéken, tanyán és luxus lakóparkban. A betörések száma egyébként meredeken emelkedik – az elmúlt négy évben például húsz százalékkal, na nem mintha odáig merészkednék, hogy holmi adatok miatt kételkedni kezdjek Pintér belmin legendás jelentésében, mely szerint Magyarországon rend van, engem ugyan nem zavarnak össze a tények, ha becsületes honatya mondja a zigazat… na, speciel a betörések száma egy kicsit talán felfelé kullog, ha úgy nézzük, de ettől még a rend persze rend marad, mi több, ez az a rend, amiről huszonöt éve álmodtunk. Ugye emlékszünk? Én pontosan, sajnos, mindenre: bár ne emlékeznék, nem fájna annyira tán. Na de ne melankóliázzunk, nézzünk inkább még pár fura bűnöst, itthon is találhatunk érdekes eseteket – emlékeztek-e még, úgy két éve egy csóka egy lefóliázott rendőrautót figyelt ki magának, hosszasan terepszemlézett, aztán észrevette, hogy nyitva a verda… hogy is ne lett volna, amikor a hátsó ülésen ott ült két zsaru, helló, szia… És akkor a végére egy nem vicces, de annál felfoghatatlanabb eset – egy lengyel író még 2003-ban írt egy sikerkönyvben írt le egy általa korábban elkövetett gyilkosságot. A hatóságoknak feltűnt a hasonlóság a lektűr és az addig megoldatlan haláleset között. A túl közlékeny bestsellerszerző gyilkos további jogdíjak helyett huszonöt évet kapott…

* Szerződésben cenzúrázza az egri önkormányzat a helyi sajtót.

Ki hallott már ilyet… hogy egy magyar kis- vagy akár nagyvárosban ilyesmik történjenek… komolyan, soha nem gondoltam volna, igazából most se nagyon hiszem. Jó ideje világosan látható, ha valamit nagyon kedvel ez, a sajtó és a vélemény szabadságát, a nyilvánosság folyamatos figyelmét, az átláthatóságot mindennél többre tartó rendszer, hát az pontosan a kritikai, oknyomozó, véleményformáló újságírás. Nos, ha így is van, nemrégiben a Magyar Narancs birtokába került néhány dokumentum, amelyekből kiderült, a Heves Megyei Hírlap és a Rádió Eger is olyan szerződéseket írt alá az önkormányzattal, amelyekben például az alábbi szép mondat szerepel: “A megbízott a megbízás teljesítésén túl is köteles a Megbízó érdekének megfelelő magatartást tanúsítani. Ennek keretében különösen tilos: a Megbízó jó hírnevét, hitelképességét sértő, azt veszélyeztető tények állítása, híresztelése, vagy erre utaló magatartás tanúsítása.” A megyei újság nem értékelte túl magasra saját tisztességét: havi 185 ezret kért azért, hogy jancsibohócnak fesse ki magát – a helyi rádió legalább egy kilencmilliós hirdetési szerződést alkudott ki, mielőtt csücsörítve térdre ereszkedett volna: és nyilván csak az én vörös ködös álmaimban létezik olyan konstrukció, amelyben ennek az összegnek mondjuk a kétharmadát vissza kell gyűrögetni a megfelelő zsebekbe, okosba’. Érdekes dolgok történnek tehát Egerben, az önkormányzat természetesen semmi kivetnivalót nem talál a szerződésekben, mint elmondták, a hasonló kikötés teljesen bevett jogi formula, évek óta használják szerződéskötésekkor. Azt mondjuk nem mondták, hány éve, de nem is olyan lényeges, gondolom, úgy öt. Legutóbb épp egy bő hónapja jutott eszembe, mi is volt régebben, a szinte már homályba vesző közelmúltban egy újság főszerkesztőjének a fő feladata – ha jól emlékszem, valami olyasmi, hogy védje a lapjában megjelenő véleményeket, leginkább is azoktól, akik szeretnék elhallgattatni azokat. Engem annak idején így és erre neveltek a Dunaújvárosi Hírlap szerkesztőségében, ahol még szinte meg sem melegedtem, amikor az MSZMP és az MSZP szétválása alkalmából elkövettem egy kis dolgozatot, az volt a címe, hogy Vonatok, amolyan kis parabola-szerűség volt, jószagú Pullman-kocsikkal, ügyes átszállókkal, akik elegáns mozdulattal lépnek át a beérkező szerelvényekre, s a többi, s a többi, mindegy is. Megírtam írógéppel, flekkpapírra, leadtam, egy óra múlva pedig hívatott a főszerkesztőm, aki leültetett a plüss garnitúrára, kávé, cigi, akkor még így ment, azután felvette a kéziratomat, és húsz perc alatt bekezdésenként átmentünk rajta, elmondta a véleményét erről, arról, amarról, az egészről, oda-vissza. Útban az irodába még azt hittem, azonnal ki leszek rúgva, aztán már tudtam, csak arról van szó, át kell írnom az egész cuccot – amikor tehát végeztünk, igyekeztem viszonylag értelmesen bólintani, fogtam a kéziratot, és indultam kifelé. “Te most mit csinálsz?” – kérdezte a főnököm, mire motyogtam valamit arról, hogy a megbeszélés alapján szépen átírom az egészet. “Te hülye vagy, Öcsi?” – kérdezte erre éles látású főszerkesztőm, majd azt mondta: “Egy szót se kell változtatni rajta, ez így fog megjelenni holnap, ahogy van. Csak szerettem volna elmondani róla a véleményem. Leléphetsz.” Nehezen tudnám elmondani, mit éreztem, miközben a folyosón ballagtam vissza a helyemre: de ezt a beszélgetést soha nem felejtem el. És azt sem, hogy utána se, soha, azaz nagyjából huszonöt éven keresztül senki egy soromat se akarta kihúzni, egyetlen szót se beíratni, semmilyen okból, semmilyen oldalról, semmiért. Egészen 2014 májusáig kellett eljutnom, hogy ez megtörténjen – plusz fájdalmam, hogy épp attól a laptól kaptam “üzleti okokból” a szánalmasan szomorú mélyütést, amelynek műhelyében valamikor kitanultam ezt a szakmát, s amelynél közel huszonöt évet húztam le. Látható persze, milyen komoly előnyökkel járhat, ha az ember a megélhetést választja a tisztesség helyett – 185 ezer forint havonta, egy megyei lapnak… amiből persze az is kitetszik, nagyjaink kicsiben sem csak bölcsek, de tagadhatatlanul nagyvonalúak is.

* Miért van vajon, hogy felénk nem vélemények ütköznek, hanem kizárólag emberek esnek egymásnak?

Nagyjából sejtem csak az okok egy részét – például hogy nagyjából ötven évet töltöttünk el egy olyan, a mostanihoz sajnos igencsak sok tekintetben kísértetiesen hasonlító rendszerben, amelyben szintén behozhatatlan előnyt jelentett az együttműködési készség, hogy ilyen szépen fogalmazzam meg, amit szerintem mindenki ért, aki ma itt él – és épp ilyen behozhatatlan hátrányba hozta magát az, aki nem a megfelelő ügybuzgalommal vetette magát azokba az ügyekbe, amiket fontosnak ítéltek odafönt, a valósággal csak igen laza kapcsolatokat ápoló döntéshozók. És abban (ebben) a rendszerben a vita, mint olyan, nem tartozott túl szorosan a mindennapokhoz. Ne szóljatok rám, naná, én is tudom jól, vita volt szép számmal: megfelelő témákban megfelelő hozzáállással szépen el lehetett diskurálni a semmiről – a televízióban vagy a rádióban is rendszeresen mentek az álkérdéseket boncolgató műsorok, csak épp a lényegről nem nagyon lehetett nyilvánosan polemizálni; az ilyesmire legfeljebb megbízhatónak hitt baráti körben kerülhetett sor, a megbeszélés mélysége, hevessége leginkább a résztvevők bátorságától és/vagy ittassági fokától, illetőleg szerencséjétől függött. Tudom, lesznek, akik felhördülnek, ha azt mondom, márpedig, ha nem szeretném vaknak vagy elmebetegnek láttatni magam, azt kell mondanom: nem sokkal jobb, ha épp nem rosszabb a helyzet most – amikor az úgynevezett közmédiában (ami talán soha nem állt még kevésbé a köz szolgálatában) egyfelől a hülyék és a nyaloncok folyamatos, vérre menő versengése ajándékozza meg perverzül élvezetes pillanatokkal az erős idegekkel felvértezett nézőt-hallgatót; másrészt épp az említetteknek köszönhetően újraélednek olyan régen és méltán elfeledett műfajok, mint például a vegytiszta termelési riport, a kiválasztott vezető érdemeinek folyamatos mantrázása, és a többi… De beszéljünk inkább rólam… talán még emlékeztek, múlt héten említettem, hogy néhány lelkes kommentelő (leánykori nevükön: troll) vérszemet kapott tőle, hogy néhány hétre átléptem a határt – a Dunaújváros Online hasábjain hol egy tragikus baleset, hol más hírek jelentettek számukra kitűnő apropót a név nélkül megfogalmazott vélemények kifejtésére. Akkor jutott eszembe, aztán pár napja, amikor a facebook-on keveredtem egy kis beszélgetésbe, ismét szöget ütött a fejembe: miért is nem tudunk normálisan ütköztetni egymástól eltérő véleményeket? Ez történt: megosztottam egy cikket – nekem tetszett és egyet is értettem vele, előfordul az ilyesmi. A második hozzászólásban megjelent valaki, akinek láthatóan nem tetszett az írás, ezt is fogalmazta meg. Én vitatkoztam vele, ő visszaírt, nem volt semmi durva, de még csak hevesség sem az egészben, mondhatni beszélgettünk, oda-vissza röpködtek a jobb-rosszabb érvek, úgy tíz percenként. Aztán közbeszúrt valaki más, speciel épp mintegy mellém állva elhelyezett egy alsó vágást. Kábé semmi értelme nem volt – leszámítva, hogy addig viszonylag nyugodt vitapartnerem kapásból engem rúgott alhasi tájékon virtuálisan, amitől persze én is megköszöntem a részvételt, és kiszálltam az egészből. Nyilvánvaló, hogy lett még egy emberem, aki ettől kezdve szívből gyűlöl, vörösöz vagy épp náciz, mit tudom én, melyik hét van épp – aztán pár hét, és ő is tudni fogja, hogy alkohol- és/vagy drogproblémáim vannak, az utcán élek, mert a szerencsejáték már elvitte a lakásom, és a többi… nem folytatom, múlt héten már nyafogtam egyet… És tényleg nem is különösebben érdekel, ha eggyel, tízzel vagy épp százzal többen vannak-lesznek, akik engem… mondjuk azt szépen, nem kedvelnek – az igazi bajnak azt gondolom, hogy egy komplett ország egyik, még itt élő fele gyűlöli irgalmatlan energiákat mozgósítva a másikat és viszont: mondjuk azért mert így vagy úgy él, ezt vagy azt gondol, ilyen vagy olyan elképzelései vannak a jövőről vagy épp a múltról. Miközben… szóval… bármilyen kicsike is ez az ország, szépen elférhetnénk benne mindannyian… Tudom: “Boda bácsi… tessék szépen bejönni a napról…” De akkor is…                                

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (27 lövet, átlagosan: 6.96 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

6 komment

  1. Mexivi szerint:

    Jó. Örülök, hogy vagy végre, ezen túl csak olyan munkát vállalj, ahol lesz időd megírni a szokásos 7 lövetet! Oké? :D

  2. Hatlövet szerint:

    Az a helyzet András, hogy talán túlzottan is idealista vagy, mondjuk az a te dolgod, ha valaki jól “pofán vág” tartod oda orcád másik felét is.
    Elmehetnél katolikus lelkésznek. :D
    Jó lett az e heti merítés is nagyon!

  3. Fehéri Tamás szerint:

    kicsit mintha karcosabb lennél a megszokottnál. nekem mondjuk tetszik.

  4. Medi szerint:

    Bandikám, ne zsörtölődj, így megy ez minálunk…
    Gyere le Mediterrániába kicsit pihenni, a hegyi levegő nem tesz jót neked.

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


három + 3 =

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz