Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


07 június
13komment

Fejezetek egy tisztességes újság életéből

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet… Tizenhárom éves rovatunk mai, e helyütt már százhuszonharmadik kiadásában először is gratulálunk Litvániának, amiért 2015. január 1-jével bevezeti az eurót – és természetesen örvendezünk egy kicsit azon, hogy nálunk a jelek szerint 3000-re sincs kilátásban a közös európai pénz meghonosítása. Nem mintha attól tartanék, a jelen helyzetben bármi is változna, ha 250 eurót kereshetne mindenki, aki még dolgozik (bocsánat: természetesen értesülve vagyok, hogy hamarosan egy munkanélküli se lesz, mint tudjátok, már én sem vagyok az) – de hátha a rezsicsökkentésnek vagy a facebook-adónak jót tenne. Süllyed az origo.hu – az egyik meghatározó internetes hírportáltól először a főszerkesztőt rúgták ki, aztán az egyik alapító, György Péter távozott, majd a főszerkesztő-helyettes és további kollégák is úgy ítélték meg, az egyetlen tisztességes lépés, ha kiszállnak. Közkeletű vélekedések szerint, s a szánalmasan gyengécske hivatalos magyarázkodások ellenére, az Origo lefejezése annak köszönhető, hogy a lap írt először Lázár János fapados utazásairól, melyek során három kiránduláson, összesen hét nap alatt csak a szállásköltség kétmillió forintra rúgott, ami azért feltételez pár csillagot. Természetesen államérdekből erről tilos további részleteket szellőztetni, az Origo mégis firtatta a dolgot. Most kiderülni látszik, hogy a lap sorsa igazából már múlt novemberben, a Telekom-ügylet megkötésekor megpecsételődött, s a Párt azóta is több ízben vádolta elfogultsággal a portált. Kellemesebb vizekre evezünk a végén: beavatlak benneteket egy új szerelembe, a neve harmonika, nem, nem a száj-, hanem az úgynevezett tangó-, amelybe sikerült nyakig belezúgnom úgy tíz napja, azóta nagy elszántsággal keresem a megfelelő példányt, amin kitanulhatom ennek a nagyon komoly instrumentumnak minden csínját-bínját, öhm… na jó, nem mindet, csak amennyiire módot adnak az égiek és szerény zenei (alap)képzettségem. Ha valakinek netán volna egy elfekvő 120 basszusos harmonikája (az Andin kívül), leginkább is egy Weltmeister, példának okáért, sporttársi áron, az keressen bátran, vevő vagyok a dologra.

Hirdetés

* Litvánia 2015. január 1-jétől bevezeti az eurót.

Miközben szívből szánom szerencsétlen litván barátainkat, akik szemmel láthatóan szembe mennek a haladó áramlatokkal, és botor módon fel akarnak kapaszkodni a lúzer nyugat-európai országok szakadékba tartó vonatára, eszembe ötlik, hogy már alig emlékszem rá, mikor lengették be először ugyanezt itthon, pillanat, utánanézek, hátha: ó, igen, persze – íme, 2003-ban a Magyar Hírlapban már vitaindító cikk jelent meg a majdani magyar euróérmék hátoldalára majdan, akkori ígéret szerint 2008-ban verendő motívumokról – beh szép emlék. Ebben a kétrészes cikkben állapítja meg a szerző, Perger István a következőt: “A ‘fej’ oldalak kiválasztásánál a legegyszerűbb dolguk a monarchiáknak volt, amelyek közül négynek, a Vatikánnak, Belgiumnak, Hollandiának és Luxemburgnak mindegyik pénzén a monarcha (pápa, király, királynő, nagyherceg) portréja szerepel. Mivel a közeljövőben hazánkban nem várható államformaváltás, ezt a megoldást a magyar euróknál nyugodtan kizárhatjuk.” Nos hát… izé… érzek némi iróniát az államformaváltás tájékán – akkor tényleg nehéz lett volna elképzelni azt, ami lett – azt mindenesetre megállapíthatjuk, ha a közeljövőben lenne euró, momentán nekünk se lenne túl bonyolult dolgunk a hátoldallal. Egy portré meg egy labda. De persze nem lesz. Euró. 2004 májusában beléptünk az unióba (s ezzel, nem mellékesen, vállaltuk azt is, hogy célunk a közös valuta bevezetése), a romló gazdasági mutatók miatt automatikusan toltunk egy évet a határidőn, lett 2009. Oké. 2006-ban 2010-et, a pesszimistábbak 2013-14-et jósoltak. Bajnai 2009 közepén 2013-ra tette a bevezetést, 2010-ben 2014-re. Orbán 2011-ben már 2020-ról beszélt, mint legkorábbi dátumról – azóta aztán kiderült, hogy “nem aktuális kérdés” az eurózónához csatlakozás. Nem bizony. Nem aktuális, és nem is kérdés. Annyira persze még én sem vagyok naiv, hogy azt gondoljam, bármit is megoldana érdemben, ha mondjuk a mostani 50 000 forint helyett lenne 170 euróm havonta, de én már azzal is beérném, ha nem kéne folyamatosan azt figyelnem, vajon ki mit nyilatkozik épp, éberen lesve persze, ugrik-e annyit az árfolyam, amennyi a háttérben spekuláló haverok és bennfentesek számára biztosítja azt a kis pénzt, amiért már érdemes elkárhozni. És ha nem ugrik, mondani egy még súlyosabbat. Háromszáz az euró? Négyszáz? Ezer? Kit érdekel? Öttel feljebb megy az üzemanyag? Begyűrűzött a válság, mit tegyünk – jé, ugyanaz, mint 1972-ben mondjuk. Az üzemanyag árának amúgy sincsen hatása semmire, elmondja a gazdasági szakember is, és nem szakad rá a plafon. De nem kalandoznék: vissza az ígéretekhez. Az jutott eszembe, hogy most már nagy valószínűséggel az én egész életem is ezek kígyózásában telik el. Még kisgyerek voltam, de már hallottam, amikor apu inkább csak negyed- mint félhangosan morgott valamit a békekölcsönről, aminek díszes kötvényeivel nemegyszer játszottam a nagyszobában, ha senki nem volt otthon, s ezzel én voltam, aki nagyjából a leginkább rendeltetésszerűen használtam a cuccot. Aztán a különféle zavaros ígéretek káoszában csak felnőttem valahogy, és aztán jött 1990, amikor pár pillanatra még én is elhittem, talán más lesz, más lehet valami, s ezzel persze éppúgy kőkeményen beszoptam, mint ez az egész szerencsétlen ország. Mert azóta sincs más, csak a délibábos, hiperolcsó dumák, hogy három év múlva, ha akkor van még két év türelmünk azt a hat évet kivárni, ami az előtt a nyolc előtt vár ránk, amikor istenbiz’ eljön az a kettő, amit ha kivárunk, akkor már csak kilenc van vissza az első biztató jelekig, vagy bármi másig, tök mindegy – és szép lassan eltelik az én életem jó része is, a szó szoros értelmében véve is, azaz lefő a kávénk, és kisétál a színről egy újabb generáció, és igazából bazmeg még mindig nem kellett itt senkinek semmit csinálni, leszámítva, hogy minden mozdíthatót hazavitt hangyaszorgalommal innen pár tízezer ember, akik, ha van egy kis idejük, elnézően, eltartott kisujjal mosolyognak a másik pár millió éhező, megalázott, kisemmizett rabszolga elképesztő, tényleg minden felfoghatót meghaladó tűrőképességén. Szegény, szegény eurós litvánok.

* Kedden váratlanul kirúgták az Origo internetes portál főszerkesztőjét.

Nyilván sokan hallottak az esetről – remélem, nincs köztünk, aki azt gondolná, valami belterjes szakmai ügyről beszélünk: arról van szó ugyebár, hogy ezen a portálon jelent meg először alapos híradás arról, hogy Mr. Élet-Halál, De Csak Szerényen Lázár János három alkalommal összesen hét napot s éjszakát töltött külhonban, s erre az időszakra kísérőjével egyetemben sikerült mértéktartóan kétmillió froncsit elszállásköltségezni. Egy ezer eurós kétágyas az már elég tisztességes tud lenni sok helyütt, na jó, belátom, még ez a szint se igazán fejezi ki népünk háláját azért a rengeteg jóért, amit nevezettől eddig kapott, s pláne fog, de kiindulásnak mondjuk rendjénvaló. Miután kipattant ez a kis fakszni, természetesen azonnal megtudhattuk, államtitkok egész erdeje burjánzik a háttérben, és azonnal szörnyű bumbusok törnének ránk, ha kiderülne bármi is az utazásokról. Lázár közben – érthetően – megsértődött ezen a fene nagy bizalmatlanságon, ami szaros két milla miatt rázúdult, és felajánlotta, akkor majd ő kifizeti az egészet sajátból, érted. De már megint nem is erről van szó, elnézést. Szóval az origo.hu hozta ezt a sztorit, néhány nappal később pedig Sáling Gergő főszerkesztőnek megköszönték a részvételt – az elmúlt években szó nélkül kajáltunk meg elég sok mindent, csak ezért írom, hogy különös módon sokaknak nem tetszett ez a húzás. Szinte azonnal, igazán példa értékűen szimpatikus állásfoglalással reagált a hírre a portál legnagyobb versenytársa, az Index, és pillanatok alatt tele lett a net az egész üggyel, mi több, komoly és méretes szolidaritási tüntetésekre is sor került. Bár az Origo vezetése igyekezett egymást követő közleményekben csitítani a kedélyeket, ténykedésük inkább csak olaj volt a tűzre – de mi más lehetett volna, amikor például a “változó médiafogyasztási szokásokhoz való alkalmazkodás”-ra sikerült hivatkozniuk: ezek rendszerint köztudottan szerdáról csütörtökre változnak meg, s amikor megváltoznak, az alkalmazkodás érdekében két órán belül szabadulni kell, akitől csak lehet. Hogy a valós ok sokkal inkább arrafelé keresendő, hogy a Sáling vezette szerkesztőség ellenállt az egyre fokozódó politikai nyomásgyakorlásnak, azt az is bizonyítja, hogy nem sokkal később lemondott az Origo egyik alapítója, György Péter esztéta is, aztán a főszerkesztő-helyettes, Pethő András is kiszállt, majd lényegében a teljes hírrovat is úgy határozott, nem kívánnak tovább részesei lenni az Origo mindennapjainak – és azóta rajtuk kívül is sokan döntöttek úgy, nem folytatják. Tisztességes dolog, a magam részéről megsüvegelem az összes kollégát, aki tudta, mi a dolga: ebben a szakmában magára valamit adó ember nem sokat hezitál, ha világosan látja, a sajtó, s vele a vélemény szabadságát óhajtják korlátozni bárkik bármiért. Természetesen az Origo-ban dolgozó kollégák helyén hamarosan feltűnnek majd mások, s boldogan felnyalják elődeik bérét – ahogyan annak idején például a Magyar Hírlap című egykori laptól elzavart újságírók helyére is percek alatt találtak néhány szellemóriást, akik boldogan, készséggel, jelentős mindenkori meggyőződésből vállalták, s vállalják azóta is a napi megrendeléseket. És ez a réteg nem különösképpen finnyás, bárki rendelhet – csak legyen nála erszény és/vagy korbács, amivel néha a kutyák közé sóz. Elég a hanghatás, ezeknek még az se kell, hogy csípjen. Az Origo ügye komoly figyelmeztetés – és senki ne áltassa magát, hogy őt nem érinti, elárulom, nagyon is: az egyre kevesebb független hírportál egyike darálódik épp a szemünk előtt. Kemény dolgok várnak ránk – eljött ez éles menetek, az egyenes kieséses szakasz ideje, s a hatalomnak egyre kevesebb a vesztenivalója. Nekünk már rég semmi.

* Harmonikás leszek.

Komolyan, sokszor nem értem, hogyan dőlnek el bennem a dolgok. Harmonikát például sok-sok éve hallgatok, mégsem éreztem rá soha komoly vágyat, hogy magamra erősítsek egy mellzongorát. Oké, amikor például a valamikori Panoráma étterem teraszán úgy harminc éve, május elsején élőben hallottam egy harmonika-szaxofon duó muzsikusait, akiket egyedül az menthetett volna fel az emberiség elleni bűntett vádja alól, ha orvosi papírokkal igazolják, hogy vakok-süketek-némák, és nincs tudomásuk a másik jelenlétéről; vagy amikor mondjuk a matrózpólós Márió tevékenységét figyelhettem másodpercekig, kétségtelenül nem tette különösképp vonzóvá az instrumentumot – no de hallgattam én épp elégszer a ragyogó Weszely Ernőt, vagy épp, hogy helyi erőt is említsek, Mészáros Melindát, a nagyszerű harmonikaművész-tanárt is, miközben lélegzetelállítóan virtuóz és elragadóan szenvedélyes csoda-darabokat játszottak száz műfajban: elaléltam, belehaltam, imádtam minden hangot, mégse gondoltam, hogy harmonikáznom kéne. Most már azt is tudom, miért: egyszerűen nem hittem el, hogy közembernek lehetséges megtanulni rajta játszani. Na jó: abban nem hittem, hogy nekem sikerülhetne. Bármikor láttam harmonikást, szinte mindig csak a bal kezét néztem, amivel a basszus-kíséretet adja a játékos – ahogyan a (többnyire) százhúsz egyforma gombon cikázik vakon. Döbbenetes látvány. És persze egy harmonika az nem pianínó vagy furulya, amivel azért gyakrabban kerül kapcsolatba az ember: soha nem nyílt rá alkalom, hogy legalább egy kicsit megpróbáljam, milyen is, amikor a két kezem alatt megszólal az a semmivel össze nem hasonlítható hang. Egészen a múlt hétig így volt: akkor egy kis esküvőicsokor- meg -kellékfotózásra voltam hivatalos a Duna-partra, kimondom kerek-perec, kérték, jelenjek már meg a Kék Villámmal, mert szeretnék az alternatív menyegzők kedvelőit is megszólítani. Mindegy, nem megyek nagyon a részletekbe: a lényeg, hogy az Andi (hátha kell valamelyik képhez, hangulati elemnek) elhozta a 120 basszusos piros Weltmeister harmonikáját, amit viccesen a nyakamba vettem, aztán kiakasztottam a csatokat, kicsit meghúztam a hangszer tüdejét, lenyomtam egy basszusgombot, és tettem rá egy akkordot a billentyűzeten. Hibáztam: ezt azonnal tudtam. Innentől kezdve volt három órám gyakorolni, s bár a basszusgombok elhelyezkedésének rendszerét nem sikerült (akkor még) átlátnom, tapasztalati úton, türelmesen odáig jutottam, hogy az improvizatív részeket tekintve mondhatni saját magam kedvenc harmonikása lettem; de hogy azért ennél objektívebbet is mondjak, a Gde eto ulica (avagy: Dolina) című örökbecsűt a végére úgy nyomtam, hogy még az Andi is bólintott rá. Szabályszerűen fájt, amikor beesteledett, és vissza kellett pakolni a csodát a bőröndbe. Most tehát az a sztori, hogy be kell szereznek egy 120 basszusos (nem, nem érem be kevesebbel) harmonikát valami belátható pénzért, és utána tempósan belekezdek a felzárkózásba. Csodás élmény lesz – már legalábbis nekem: csak reménykedem, hogy a szomszédok/rokonok/barátok is bírják majd az első heteket: mert a többivel már nem lehet gond…

 

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (29 lövet, átlagosan: 6.93 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

13 komment

  1. Fehéri Tamás szerint:

    király. nem tudom melyik a jobb, az origós vagy a harmonikás, de mindegy is.

  2. Hatlövet szerint:

    Remek remek remek!
    Hogy ezek a litvánok milyen “hülyék” még talán a devizahiteleseik is lekerülnek a szopóágról.

    Gondolom Merkel asszony mennyire boldog a Deutsche Telekom sorbaállásának Lázár ánuszánál.

    Akkor a 80 meg 96 basszusos szóba sem jöhet?

  3. Hum János szerint:

    “Aztán a különféle zavaros ígéretek káoszában csak felnőttem valahogy, és aztán jött 1990, amikor pár pillanatra még én is elhittem, talán más lesz, más lehet valami, s ezzel persze éppúgy kőkeményen beszoptam, mint ez az egész szerencsétlen ország. Mert azóta sincs más, csak a délibábos, hiperolcsó dumák, hogy három év múlva, ha akkor van még két év türelmünk azt a hat évet kivárni, ami az előtt a nyolc előtt vár ránk, amikor istenbiz’ eljön az a kettő, amit ha kivárunk, akkor már csak kilenc van vissza az első biztató jelekig, vagy bármi másig, tök mindegy – és szép lassan eltelik az én életem jó része is, a szó szoros értelmében véve is, azaz lefő a kávénk, és kisétál a színről egy újabb generáció, és igazából bazmeg még mindig nem kellett itt senkinek semmit csinálni, leszámítva, hogy minden mozdíthatót hazavitt hangyaszorgalommal innen pár tízezer ember, akik, ha van egy kis idejük, elnézően, eltartott kisujjal mosolyognak a másik pár millió éhező, megalázott, kisemmizett rabszolga elképesztő, tényleg minden felfoghatót meghaladó tűrőképességén”

    Köszönjük András!
    Ebben minden benne van. Sajnos.Kitűnő korlenyomat. De bízok benne hogy a felépült stadionokban lesz a VIP páhollyal szemben bitó ahol majd keresztszemes mintaként egymás mellett felváltva egy szegfús s egy narancsos fog lógni! De talán a seggnyalókkal kellene kezdeni.

    • Boda Kapitány szerint:

      Mélységesen kétlem, hogy az általad javasolt “megoldás” bármit megoldana, sőt, újabb nemzedékeket nyomorítana még inkább el, kösz, én egyáltalán nem akarok se ilyet, se olyat akasztani, verni, köpdösni, anyázni, gyűlölni. Felelősségre vonni: azt igen. Büntetni, ha kell, mert jogos: igen. De a többit kihagynám: mert ha az jönne, akkor tényleg húzni kell innen, gondolkodás nélkül, azonnal, és jó időre elfelejteni itt mindent.

  4. OregHal szerint:

    … gyermekkorom színhelyén, a hajósi svábok körében volt népszerű a gombos harmonika, ahol nem csak a basszus-oldalon nem lehetett kiigazodni… Ha már magas labda kell, kezdj egy olyannal! (persze, nem árt, ha kezenként tizenhat-tizennyolc további ujjat növesztesz a siker érdekében…)
    :-)

  5. Luca szerint:

    Szólj még András!

  6. Gondolatjel szerint:

    Részemről mindenesetre az origo.hu-t a könyvjelzősávból töröltem.
    A sok kormányt méltató hír így is elér. Szerény kis bojkott, de ennyit tudok.
    Ha sajtószabadság nincs is, olvasási még van.

  7. Gerbera Álmos Ébren szerint:

    Nem tudom miért, de el tudom képzelni hogy pár év múlva harmónikás motorosként járod a világot. Sok sikert a hangszerhez!

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


három × = 3

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz