Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


05 június
3komment

Helló, Hellász – görög körökben (I.)

Görögország: ha ide utazunk nyaralni, hibázni szinte lehetetlen...

Görögország: ha ide utazunk nyaralni, hibázni szinte lehetetlen…

Esik eső, karikára. Megengedem, kis gond ez az emberiségnek, valamivel nagyobb a becsületes, egyszerű turistának – pláne ha jó sorsának köszönhetően Görögországba utazott, az antik kultúra, a tűző napfény, a forróság, az ouzo és az MTK földjére. Tiszta szerencse, hogy az egyenletes barnulás vágyán kívül más okom is volt rá, hogy itt legyek – a Nemzeti Együttszűkölés Rendszerének köszönhetően egy véletlengenerátor segítségével engem választottak ki arra, hogy a boldog civil állampolgárokat képviselve hétfőn Orbán Viktor és tiszteletet parancsoló küldöttsége társaságában a Panathinaikosz labdarúgócsapatához látogassak, ahol előbb szépen felavattuk Puskás Ferenc emléktábláját, majd – mint erről a közszolgálati adók egyöntetű és példa értékű lelkesedéssel beszámoltak – rendkívül látványos meccset játszott egymással a két ország U17-es válogatottja. Vagy valami ilyesmi. Szép nap volt, na, a miniszterelnökkel készült mélyinterjúmat állítólag hamarosan közreadja a Kerényi Imre főszerkesztése alá került heterorigo.hu, a független lap addig is félóránként megírja, hogy ő márpedig minden körülmények között ott volt az operában. Addig is: itt esik, kitartóan, és szerda van. Ja, hogy hogyan kerültem épp Görögországba ilyen hirtelen? A válasz prózaian egyszerű: spórolás és spórolás. Kilenc nap, nyolc éjszaka a sztavroszi Alexandros Palace apartmanházban 24.900 magyar egység fejében, az azért elég meggyőző, nemde? És mit lép a kedves olvasó akkor, ha szerény félmosollyal hozzáfűzöm, hogy ebben az árban már a házhoz szállítás díja is benne foglaltatik, méghozzá egy 460 lóerős, három tengelyes MAN Lion’s Coach luxusbusz fedélzetén? Ne, kérem… ne törje pozdorjává a fejét senki – a tudatos életvezetés jutalma biz épp az ilyesfajta lehetőségek felfedezése. Ha januárban már tudjuk, hogy június elején nincs más fontos dolgunk, mint egy kis láblógatás, befizethetünk valami hasonlóra, és azután nincs más dolgunk, mint türelmesen várni, számolni a napokat – mígnem egyszer csak eljön a mi időnk, felautózunk a fővárosba, a Kék Villámot letámasztjuk egy ingyenes parkolóhelyen, és reménykedünk, hogy egy héten át nem jár majd arra valami gerontofil/ínyenc tolvaj… Fél tizenkettőkor sofibánk megnézi, rajta vagyunk-e az utaslistán, s mivel rajta, beszállás, indulunk. Gyertek, indulunk.

Hirdetés
Első találkozás az MAN-nel - ugye hogy nembuszos szemmel is lenyűgöző?

Első találkozás az MAN-nel – ugye hogy nembuszos szemmel is lenyűgöző?

A Műcsarnok mögötti buszparkoló történéseit tátott szájjal bámulva felmerül bennem, hogy egészen jól el tudnám tölteni ezt a hetet ott is: a tömött kis téren úgy keveregnek a monstrumok vezérei, hogy az még egy kívülállót is lenyűgöz (szerintem), csak kapkodom a fejem, micsoda manőverekkel mozgatják buszaikat a rutinos mesterek. A mi buszunk utazóközönsége már negyedórával dél előtt beérkezik, a listán minden név mögé odakerül a pipa, semmi akadálya hát, hogy meginduljunk. Két szimpatikus sofőrünk teljesíti majd az ezeregyszáz kilométeres távot – pironkodva kell bevallanom, hogy az összes jogosítványom, engedélyem mellé egy nappal indulás előtt, őszinte meglepetésemre kedves postásunk meghozta a digitális sofőrkártyámat, titokban berakom hát a poggyászomba az elmúlt hónap tachográf-korongjait is, nehogy ez jelentsen akadályt, ha netán mindkét sofibá halat enne valahol… nehogy ne tudjak azonnal jelentkezni, ha elhaló hangon megkérdezik, van-e netán az utasok között valaki, aki… Naná, hogy van… ugyanez okból direkt nem papucsban megyek, pihent vagyok, és eszem ágában sincs alkoholt fogyasztani. Hátha.

És a vezérállás, azaz -ülés: pont olyan kényelmes és kellemes, mint ahogy látszik

És a vezérállás, azaz -ülés: pont olyan kényelmes és kellemes, mint ahogy látszik

Egyelőre viszont minden sima. Szép csendesen, hetvenöt kilométeres sebességgel leballagunk Szegedig, ahol felveszünk még három utastársat, aztán megállunk Röszkénél, a virágpiacon, ez az első komolyabb pihenőnk. Két kormányzónk itt telitankolja a buszt, aztán magukat is rendesen feltöltik (köztudomású, hogy a buszsofőrök minden étteremben ingyen ehetnek-ihatnak a Föld kerekén: ez a minimum, ami hatvan potenciális fogyasztó házhoz szállításáért jár)- az éjjel-nappal nyitva tartó kisvendéglőben magam is beveszek pár száz falatot a biztonság kedvéért, aztán már téphetünk is tovább. Határátlépés, útiokmány-vizsgálat: itt még csak szépen végigsétál a jó húsban lévő egyenruhás ember, és szúrós tekintettel megnézegeti a felmutatott személyiket, útleveleket, persze minden rendben. Szerb oldalon épp rossz napjuk van a hivatalos embereknek – mindannyiunknak le kell cihelődni a buszról, egyesével bemutatni az okmányokat egy ablak mögött ülő tisztviselőnek, aztán átsétálni a következő sorompóig, és újra felszállni. Sebaj, azért kibírható a procedúra, ez legyen a legnagyobb bajunk.

Egy szép, klasszikus emeletes, út közben

Egy szép, klasszikus emeletes útitárs – ugyanattól az istállótól, ugyanoda

Ekkorra persze már nagyjából pontosan ismerem az utastársakat. Régen voltam ilyesfajta társasúton, kicsit elszoktam már ettől a hangulattól, de az archetípusok azonnal beugranak. Sok az idősebb pár, illetve vannak nyugdíjas hölgyek, különféle létszámú csoportozatokban. A házaspárok között, mint mindig, most is megtalálhatjuk Rutinosékat, akik felkészültek az egész utazásból, percre megírt itinerjük van, aminek alapján tíz napra előre tudják, mikor melyik nevezetesség felé veszik majd az irányt. Ők nem igényelnek idegenvezetőt, ráadásul tízszer jártak már ugyanitt, ezért hát meglehetősen lekezelően bánnak azokkal, akik nem tudják pontosan, hol van a sztavroszi lottózó, vagy hogy mennyibe kerül a gyros Szpirosz sütödéjében.

Természetes, hogy el se indulhatnánk Móka úr nélkül: hangját ezer közül is felismerni, öblös kacagása mindig elárulja egy-egy újabb pompás poénpetárda pukkanását. Többször is látta a Szeszélyes évszakok, a Sas-kabaré, a Bagi-Nacsa és a Kasza! show minden epizódját, gyerekkorában a Hahota magazin metszette mókamesterré, elméje úgy szívja fel az effajta tartalmakat, mint a száraz spongya.

Szűk húsz órán át hatvan ember közös tere - sokat elmond, ki hogyan viseli az összezártságot

Szűk húsz órán át hatvan ember közös tere – sokat elmond, ki hogyan viseli az összezártságot

Nőtársaságban még jobban kivirul, természetesen zoknit hord a szandálhoz, és nála a teljes nyaralási arzenál, még egy narancssárga karúszót is beszerzett valahonnan, abban megy majd be a tengerbe, hogy mindenkit megkacagtasson. Móka úr egyébiránt gyakran Rutinos is, ha nem is feltétlenül ugyanolyan szintű szervezettséggel. A Digidagi család már a Dózsa György út közepénél kinullázza az első, köbméteres ételdobozt: tervszerűen, pillanatnyi megingás nélkül, leszegett fejjel esznek egész úton, mindent, amit csak elébük sodor az élet, és Nagy Külföldi Étkezésük fájóan kurta periódusát sem hajlandók holmi nyaralással elrontani. Van aztán a Néni: folyamatosan, félig hunyt pillák mögül árgus szemekkel figyel mindenkit – ha valaki bármilyen szabálytalanságot követ el, arra azonnal rávijjog, orgánuma utánozhatatlan, még a sofőrök is összerezzennek tőle. Nincs leeső morzsa, ami elkerülhetné éber figyelmét, talán még hallja is, ahogyan a szalvétacsücsök a padlóra hull, s már hallod is az összetéveszthetetlen hangsúlyú kérdést: “Nem kéne talán felszedni azt a szemetet, aranyoskám???” Időnként az az érzésed, valamelyik sofibá édesanyja inkognitóban, úgy vigyáz a busz sterilitására. Azt is alig várja, hogy a hátrébb ülő kisgyerek egy hangosabbat makkanjon, abban a pillanatban megfordul, s szemüvege fölött olyan pillantást lövell, amitől három egymás utáni ülés fejtámláján átég a textil.

Szinte minden pihenőnél van valaki, akinek eszébe jut, hogy a bőröndben maradt valami nélkülözhetetlen

Szinte minden pihenőnél van valaki, akinek eszébe jut, hogy a bőröndben maradt valami nélkülözhetetlen

Cseppet sem visszafogott, imád konfrontálódni, meggyőződése, hogy a befizetéséért cserébe mindenki másnak lélegzetvisszafojtva kell élnie, szigorúan azon szabályok szerint, amiket a Néni betartandónak gondol. Legádázabb ellensége a Fiatal Lány, aki mindig vagy egy, vagy két üléssel a Néni elé kap helyet, de olyat is láttam már, hogy mellé, no az még nekem, katonaviselt embernek is sok volt helyenként – a Lánynak mindenesetre még szabálytalankodnia se kell, bőven elég súlyos és tolerálhatatlan hibája, hogy sajnálatosan Fiatal, és persze térdét is láttató, szemérmetlen ruhát választott az utazáshoz, ráadásul az összes férfi arra vár, hogy legalább azt észrevétlenül végignézhesse, ahogy pihenőknél le- és felszáll, vagy a cigarettáját szívja. És persze itt van a Szerelmespár, akiknek semmi más nem létezik, csak a másik – ábrándos szemekkel fürkészik egymást, ha valamelyik netán elalszik, a másik gyengéden simogatja, ha fent vannak, soha el nem távolodnának egymástól tíz centinél távolabbra, s ha netán mégis el kell szakadniuk, öt másodpercenként megerősítő pillantást muszáj váltaniuk egymással, “Szeretsz még?”, kérdezi az egyik rebbenő tekintet, mire a másik könnyesen feleli, “Már tíz másodperce nem ölelhettelek, nem bírom tovább…”. Két nap múlva fojtott veszekedés hallatszik ki a szobájukból, hazafelé rendszerint a busz egyik, illetve másik végében foglalnak helyet, és még Móka úr se nagyon tudja feldobni őket.

A hajnali, utolsó pihenő, immár Görögországban

A hajnali, utolsó pihenő, immár Görögországban

De hagyjuk a rendszerezést és az osztályba sorolást: legfőbb ideje lesz legalább odaérnünk végre. Szerbiában se gyorsulunk fel igazán, továbbra is tartjuk a nyolcvan alatti tempót: egyrészt semmi értelme gyorsabban haladni lefelé, hiszen ezzel az átlaggal is ott leszünk reggel hét-nyolc óra tájban – a szobát viszont csak kilenc körül hagyják el az előző turnus vendégei, utána takarítás, miegyéb, tizenegynél előbb semmi esélyünk elfoglalni a szállást, magyarázzák el a sofibák. Kétségtelen, hogy roppant biztonságban érezhetjük magunkat a visszafogott sebesség miatt, és nyilván a fogyasztásnak se tesz rosszat. Éjfél előtt a macedón határra érkezünk: itt is összegyűjtik az okmányokat, de beérik azzal, hogy sofibá leviszi a paksamétát, ők pedig átnézik, majd önkéntes utastársaink kiosztják a dokumentumokat – szemmel láthatóan van, aki annak is örül, ha észrevétlenül lenézheti, ki hány éves, vagy valami hasonlóan észbontó információ birtokába juthat. Kiosztatnak hát a passzusok, aktuális sofőrünk már simítaná a hatost, amikor kiderül, a Néni nem kapta vissza a személyijét. A busz lehúzódik, a Néni sokkot kap, ettől lassan mindenki más is, mindenkinek át kell nézni, nem kapott-e két kártyát – hiszitek vagy sem, de, valaki kettőt kapott, na ki az? Nem, nem én: Fiatal Lány, hát persze. Néni arckifejezésével tíz perc alatt rendezni lehetne bármilyen nemzetközi konfliktust, legfeljebb nem lenne túl humánus.

Dohányzás zárt térben? Úgy bizony, ez itt Hellász

Dohányzás zárt térben? Úgy bizony, ez itt Hellász

A görög határ szinte eseménytelen, bár természetesen itt is begyűjtik és kiosztják a kártyákat – nem sokkal a határ után megállunk egy kicsit, egy utolsó pihenőre a végállomás előtt. Rámfér: óriási mázli, hogy az ülésem közepén, egy stratégiailag elég fontos helyen valami vas konzol vagy tudom is én, mi, elég komolyan kiáll, jól kitapintható, s ez nem könnyíti épp meg a pihenést – voltam már komolyabb bajban, de ültem már kényelmesebb buszülésben is. Mindegy: a kis szusszanás után már semmiség az a két óra, ami Sztavroszig ránk vár – fenn a nap, ettől mindenki bizakodóvá válik, s egyszerre csak lefordulunk a főútról, majd pár száz méter után megállunk egy csinos épület mellett, igen, ez az Alexandros Palace. A név nem szerény, sokat ígérő – kívül egy kifogástalan kékségű úszómedence fokozza a reményeket. Az épület körül az előző csoport vendégei téblábolnak, többen már ki is hozták a csomagjukat, mi pedig kicuccolunk a busz gyomrából, és elkezdjük a beszállásolást, egyelőre csak az aulába, mert a szobákat még csak most kezdi kitakarítani a személyzet. Időközben megjelenik Vaszilisz, telepített idegenvezetőnk, akit többen is ismerősként üdvözölnek – Vaszilisz, magyar görögként vagy görög magyarként idestova negyedszázada van a szakmában, ha valaki többet tud nála erről a területről, az festi magát.

Nagy Sándor palotája... nos... belátom, kissé túlzó a névválasztás, de azért semmi komoly baj

Nagy Sándor palotája… nos… belátom, kissé túlzó a névválasztás, de azért semmi komoly baj

Bővebben is megismerkedünk majd vele, ez nem kérdés – nem könyvet, egy teljes könyvespolcot tudnék teleírni a sztorikból, amikkel ellát: márpedig akkor csak a különb s különb okokból publikus anekdotákról beszélnénk, vagyis az összes anyag nagyjából öt százalékáról. Hamarosan már kész is a földszinti szoba, ami egy bő héten át otthonunk lesz – öhm… nos… ha Nagy Sándor palotájában volt is valami hasonló helyiség, a nagy történelmi hős azt soha nem láthatta, abban bizonyos vagyok. Mondjuk azt, nem kell tőle félni, hogy a túlságosan nagy térben porszemnek érezné magát az ember; a fürdőszobában sem zavarja a vendég szemét a csillogás, és a “konyhát” és felszerelését pont a hozzám hasonló alkotó-művész típusú séfek igényeihez igazították- mindezzel együtt egy percre sem feledjük el, mennyit fizettünk a csomagért, s ha innen nézzük a dolgot, akkor se lehetnénk elégedetlenek, ha most egy szép sátor valamelyik sarkába kalauzoltak volna. Erről azonban szó sincs: meg kell még említenem a teraszt, ami igen kellemes, és persze azt is az Alexandrosz javára kell írnunk, hogy ingyenes wifi áll rendelkezésre. Hát így. Egy alapos városnézés is belefér még a napba, megiszunk egy sört Mr. Jannisz kisvendéglőjében, ami bő száz méterre található palotánktól, s ahol nem csak e közelség miatt válik azonnal egyértelművé, hogy ez lesz a törzshely. Este nem szükséges a ringatás – úgy alszom másnap tíz óráig, mintha világéletemben ezt csináltam volna. Innen megyünk tovább legközelebb – ha lesz még esős napunk, innen, ha nem, majd otthonról… (Folytatás hamarosan)

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (30 lövet, átlagosan: 6.80 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

3 komment

  1. Gerbera Álmos Ébren szerint:

    Igen, ebben vagy a legnagyobb, az útleírásban (jellemrajzal fűszerezve). Király történet. A vége felé átváltottál többesszámba. Hogy, kivel történt ez a kiruccanás?

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


+ három = 10

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz