Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


31 május
3komment

Free Makrancka!!!

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet… Tizenhárom éves rovatunk mai, e helyütt már százhuszonkettedik kiadásának első darabjában forró vidékekre kalauzolom kedves olvasóimat: a Szahara vidékére, Nigériába, egészen pontosan Agadez városába utazunk, ahol – mint erről a BBC riportere beszámol – a 45 fokos hőmérséklet egészen átlagosnak számít, és ha végre megmozdul kissé a levegő, az olyan, mintha egy professzionális hajszárítóval fújnának közvetlen közelről arcba. Kicsit talán fura mindezek fényében, hogy Abdelkader Baba, ismertebb nevén Danger, harminc éve épp e tájon látta meg a rést, amely a síkölcsönzők piacán tátongott. Nos, a biznisz soha nem dübörgött, de 2007 óta egyetlen ügyfele sem volt: mégse gondolja, hogy be kéne zárnia. Hetek óta egy szót nem ejtettünk rendőrségi tevékenységről – magam is érzem, nem mehet ez így tovább, itt az idő egy kis diskurálásra: vegyük át most azt az alapesetet, hogy a Kúria döntése szerint immár nem csupán mobiltelefonálni, de az esetleg megszólaló mobilt kinyomni sem szabad, ez ugyanolyan büntetendő cselekménynek minősül, mint amikor buzgón telefonálunk. Nem lenne ezzel semmi komoly bajom, minden kísérletet nagy örömmel figyelek, amivel újabb forintokat lehet kiszivattyúzni szerencsétlen autóvezetők életeket ment meg az épségünkért semmilyen áldozattól vissza nem riadó kormány – de azért megpróbálok pár dolgot összeszedni, amit viszont egészen nyugodtan, s legjobb tudomásom szerint büntetlenül végezhetünk autóvezetés közben. Akkor most mi van? Végezetül egy súlyos hír, kérném nem félvállról venni: elveszett Makrancka! Egyik barátom kisfiának, Petikének a kedvencéről van szó – de Makrancka (remélhetőleg csak időleges) elvesztése az egész családot megrázta. Makrancka, a felületes szemlélő talán így látja, csupán egy helyes kis báb – jelentem, beszéltem az egész családdal, és igazolhatom, Makrancka él. Ez úton is kérem a becsületes megtalálót, keressen meg, hogy Makrancka visszamehessen oda, ahová való. Én csak tudom milyen ez: egyszer szegény Vakond is leugrott a motoromról az autópályán – aztán, hála a sorsnak, valahogy mégis hazajött a föld alatti járatokon, s azóta is hű társam. Felhívás, fantomképpel, homoksí és telefonos kérdések: ma, a HL belsejében.

Hirdetés

* Síkölcsönzőt nyitott egy vállalkozó szellemű férfi Nigériában, úgy harminc éve. 

Semmi különös: csak egy látszólag minden tanulság nélkül való, jóízű sztori, amit szeretnék megosztani veletek, csupán a szórakoztatás kedvéért. Vagy ki tudja: nekem mindenesetre bejön a dolog. A BBC riportja alapján haladunk, nigériai tudósítójuk nem épp a világ legnyugalmasabb helyén tevékenykedik, kétségkívül megérdemli, hogy név szerint is megemlékezzünk róla: Thomas Fessy-nek jár a tisztelet. No tehát: Nigériában, a Szahara szélén, Agadez városában történt, hogy bő harminc éve egy helyi vállalkozó, bizonyos Abdelkader Baba (avagy a helyiek körében közismert, nem épp véletlenül ráragadt becenevén: Danger) rést lelt a nigériai kölcsönző-biznisz bástyáján, amikor is arra döbbent rá, hogy a síkölcsönzők terén nem kell túl nagy konkurenciaharcra felkészülnie. Jó kapcsolatait kihasználva külföldről hozatott be magának pár tucat sílécet, snowboardot, megfelelő síbakancsokat, s hasonló, az olajozott üzletmenethez nélkülözhetetlen cuccokat, és megnyitotta szerény kis boltját – a deszkabodega homlokzatának sarkain egy-egy vörös síléc mutat a magasba, mind a mai napig, lankadatlanul, s az üzlet cégére is míves munka. A többnyire 45 fokos, viselhetetlen hőségben sűrű pelyhekkel támadó hóviharokra természetesen nem építhette üzletmenetét: Baba úgy számolt, a környékbeli dűnék lankáira, azaz homoksízésre invitálja majd a pénzes turistákat. Hiszitek vagy sem: kezdetben bizony voltak néhányan, akik kipróbálták ezt a delikát szórakozást, aminek magas fokú élvezetéhez nem ártott korán felkelni, hiszen reggel hat után a nap már lényegében elviselhetetlen erővel süt a sivatagban. A mulatság más vonatkozásban is embert kívánt: ormótlan síbakancsokban kellett felbotorkálni valahogyan a dűnék tetejére, ahonnan aztán a legelszántabbak lecsúszhattak a homokdombok aljába, kétlem, hogy őrült sebességgel – nyilván maradi vagyok, amikor azt gondolom, Baba vagy bárki más  nekem biztosan nem tudott volna annyit fizetni, hogy ezt a baromságot kipróbáljam. Nem én irányítom azonban a közízlést, ezért voltak vendégek: angolok, ausztrálok, svédek, japánok, mi több, még szlovák homoksízők is elégedett kuncsaftjai voltak az agadezi síkölcsönzőnek. Az arany idők azonban gyorsan elillantak: Nigéria meglátogatását a legtöbb ország hatóságai nem igazán ajánlják honpolgáraiknak – az emberrablás, a fegyveres támadások és egyéb incidensek határozottan gyengítik az ország vonzerejét. Így aztán, immár 2007 óta konkrétan senki nem jelentkezett a síkölcsönző türelmes tulajdonosánál (aki továbbra sem óhajtja felszámolni üzletét, vagy szüneteltetni tevékenységét), hogy sandboardozna egy jóízűt. Baba sajátos filozófiájának kifejtésekor nem is titkolta, túlzottnak és feleslegesnek tartja a külhoni hatóságok szigorú ajánlásait: “Az Al-Kaidára meg más, dzsihádot hirdető fegyveres csoportokra hivatkoznak, tiszta szégyen. A halál, ha akar, megtalál, bárhol vagy is – Európában is halnak meg emberek, nem? Rá kéne hagyni mindenkire, hogy azt tegyen, amit jónak lát.” Mondjuk hogy síeljen egy kiadósat Agadezben, hajnali négy tájban, a homokban. Esetleg némi terrorista-pergőtűz közepette, jó kis felárért…

* Vezetés közben egy telefonhívás elutasítása is ugyanúgy büntetendő, mint maga a telefonálás.

Erre a döntésre jutott a Kúria nemrégiben. A telefon kézbevételével tehát önmagában is megvalósítjuk azt a cselekményt, amivel megszegjük a KRESZ 3. paragrafusának második bekezdésében foglaltakat. “ A gépkocsi vezetője menet közben kézben tartott mobil rádiótelefont nem használhat. A kétkerekű, továbbá gépkocsinak nem minősülő háromkerekű jármű vezetője menet közben – ideértve a forgalmi okból történő megállást is – kézben tartott mobil rádiótelefont nem használhat.” Jó, rendben van, nem szabad telefonálni, mert elvonja a figyelmet, egyetértek. De miért nem tilos akkor oly sok minden más? Tudomásom szerint semmi nem tiltja, hogy vezetés közben Rubik-kockázzunk, rajzoljunk, aprófát hasogassunk, kártyázzunk vagy borotválkozzunk. Netán együnk – szendvicset, málnát, hamburgert, sajtos kiflit, főtt virslit: elméletileg, ha a mellettünk ülő ügyesen megtartja a kis piros lábaskát, akár egy kellemes pörköltet is elfogyaszthatunk galuskával és tejfölös uborkasalátával, a végén még a lábast is kitunkolhatjuk egy kis friss kenyérrel, senki egy szót nem szólhat. Kaliforniában 2010 óta tilos enni-inni, ha a rendőr valakit falatozáson ér, jelentékeny pénzbüntetést szab ki, visszaesőktől akár a jogosítványt is elvehetik – ottani kutatások szerint (én speciel képtelen vagyok elhinni, ettől persze még lehet igaz) az USA-ban öt balesetből négyet áttételesen a hamburger, a forró kávé vagy valami hasonló okoz. Szerintem nálunk olvasni vagy filmet nézni sem tilos konkrétan, pedig az se sokkal veszélytelenebb, mint fülre ragasztott mobillal dumcsizni vagy a kormánykerék alatt orvul sms-ezni. Jut eszembe: még valamikor a nyolcvanas évek elején, amikor az IFÁ-k (legalábbis a bátrabbja) szabadon pöföghettek ki Nyugat-Európa irányába, egyszer láttam az egyik nyolc kilométeres osztrák emelkedőn egy markánsan kormoló pótos szerelvényt – a zöld IFA úgy tizenkettővel veretett felfelé a kapaszkodósávban, a sofőr pedig szép nyugalmasan, fel sem nézve olvasta a kormányra fektetett könyvet, vastagságából ítélve a Háború és béke első kötetét… Elég jól meg tudtam figyelni a jelenetet, mert én meg egy Skoda 100-assal száguldottam épp Belgium felé, szóval úgy fél perc alatt jutottam túl minden idők leggyorsabb teherautóján, mert, mint tudjuk, minden sor elején egy ilyen ment annak idején… Nem kevéssé veszélyes az sem, ha mondjuk egy leesett tárgy után nyúl a vezető, keresgél valamit a kesztyűtartóban vagy a padlón – ez, azt hiszem, nem szorul túlzott magyarázatra, mint ahogy az sem, hogy a vezetés közbeni szexnek is lehetnek komoly mellékhatásai: a magyarok négy százaléka pajkoskodott már menet közben, de ebben az egy vonatkozásban vannak még országok, akik megelőznek minket: a britek, franciák, oroszok, japánok, amerikaiak 15 százaléka számolt be izgalmas menetekről, nem csak A és B pont között. És ott van még a zenehallgatás túl hangosan: erről pályája csúcsán még maga Németh Lászlóné, korábbi érettségizett erjesztési miniszter is úgy nyilatkozott, hogy tervbe vették a betiltását – aprócska nehézség lehetett volna mindazonáltal annak eldöntése, mi számít hangosnak, mert ugye más az ingerküszöbe nagymamának, és más Lemmynek a Motörheadből: de mondjuk dr. Kocsis Máté biztosan tudta volna. Ha ő nem, Hoppál. Szijjártó. Vagy Ő maga, Mr. Tiszteletelváró, legrosszabb esetben. A hangos zenéléshez azért van egy sztorim: Floridában precedens értékű ítélet született: egy férfit öt éve 73 dollárra büntetett egy rendőr, mert szerinte túl hangosan hallgatott motorozás közben, no de most figyelj: Justin Timberlake-et. A bíróság viszont most kimondta, a zenehallgatás tiltása ütközik az egyéni szabadságjogokkal… De könyörgöm: Justin Timberlake-et hallgatni, bármilyen hangerőn is, ráadásul, minősített eset, motoron – ha ez nem ér minimum két év letöltendőt, akkor mi???

* Eltűnt Makrancka.

A körözés mostantól éles, mondom a részleteket, az anyag végén, az eset súlyára való tekintettel, most először és utoljára, fénykép következik. Barátom, akivel bő húsz éve jó pár kilométert lemotoroztunk együtt, melynek során nem kevés mulatságban volt részünk, pár napja titokzatos hangon telefonált rám: ha tudok, lépjek már be hozzá, segítenem kéne, az ügy nem telefontéma, kiemelten fontos, és minimum olyan bizalmas, mint Lázár János külországi útjai, nemzetbiztonsági szempontokból. Ilyen esetekben az ember nem mérlegel, függetlenül attól, mivel foglalkozik épp, járműre pattan, és indul. Tíz perc múlva már a helyszínen hallgatom, mi az ügy. Hát… kérem… van ugyebár a barátom, van azután az ő családja, és azon belül is Petike. Akinek – mások mellett – van egy igen jó barátja, társa, jóban-rosszban, éjjel és nappal, s a többi: Makrancka az ő neve. Földhözragadtabb fölnőttek, hogy ilyen kishercegesen fogalmazzak, úgy láthatják, Makrancka kis bábu, amolyan élettelen gyerekjáték vagy kabalafigura: de mi, akik a maga teljességében szemléljük az élet színdarabját, pontosan tudjuk, Makrancka nagyon is él. Jelleme van, természete, szokásai, stílusa, beszédmodora – hogy mást ne mondjak, neki is vannak rossz napjai, ha ritkán is, néha ő is mindent kiejt a kezéből, de mégis, az idő túlnyomó részében vidám, nyíltszívű, barátságos, feltétel nélkül szeret, és mindent jóra változtat maga körül. Igazi kis csibész, de imádnivaló. Ugye látjátok a címet: már régóta tudjátok hát, baj van, nagy. Mert egy jeles napon, május elsején a barátom Petike megszokott világnézeti továbbképzését tartotta éppen, azaz egy babakocsit tologatott, amelyből Petike nézte a világot, amikor épp nem szundikált. És persze ott volt Makrancka is, naná. “Nagyon vidám hangulatban” indultak útnak, fogalmaz a barátom – talán meg kellett volna érezni, úgy lehet, kicsit túl vidámak is voltak, ki tudhatja ezt ma, a szomorú események után megítélni: lehet, hogy az ember csak belemagyaráz. A vidám családi eszkvadron kiadós túrát teljesített. A Kossuth Lajos utcán kezdtek, aztán a Dózsa György útra kanyarodtak, majd a Vasmű úton és a Martinovicson cruise-oltak. Bár emlékezetem szerint nem volt túl szép idő, barátom mégis élvezettel kocsikázott Petikével, tán még fütyörészett is vagy dúdolgatott – talán ezért nem hallotta a sikoltást, amikor Makrancka egy zöttyenőnél, ki tudja, a feltúrt belvárosnál, képzelem el, szóval… Makrancka kizuhant a járműből. És ezt jó darabig senki nem vette észre. Illetve mégis: Petike – de ő hiába sírt szívettépően, gondos édesapja azt hitte, csupán a pocija korog. Csak akkor észlelte a nagy bajt, amikor hazaértek. Azonnal visszarohant, s többször is lejárta az útvonalat, de hiába. Keresték aznap és másnap: a barátom átforgatta az útba eső kukákat, hátha valami bomlott elme oda suvasztotta Makranckát. De nem. A következő napokban fényképes plakátok sorát ragasztotta ki mindenhová – egyelőre eredménytelen a kutatás. Nyilvánvalónak és életszerűnek látszik, hogy Makranckát valahol befogadták, csak remélni lehet, hogy megfelelő körülmények közé került, és szeretettel bánnak vele – mindazonáltal a lakást, ahol tartják, nyilvánvalóan zárják, máskülönben már, ebben a barátom biztos, megszökött volna. Szépen kérjük tehát ez úton is, aki tud valamit Makranckáról, netán egy szédült pillanatban, egy rossz döntéssel magával csalta, üsse helyre a világ tengelyét, és adja vissza őt Petikének, meg a családnak. Csak két sort emelek ide a barátom e-mailjéből, és mindent érteni fogtok, vagy épp ellenkezőleg: “Hogy hol történhetett a tragédia, máig sem tudom. Bárcsak meghallottam volna Makrancka sikítását! u.i. Semmi nem olyan már, mint azelőtt! Mindent tegyél meg!”  Rendben. Úgy érzem, megtörtént: s ez már csak azért is kötelességem volt, mert pár éve magam is átéltem hasonlót, amikor Vakond a francia autópályán csúszott ki kis üléséből – a tükörből még láttam, ahogy ügyesen pattant párat, aztán eltűnt. Hihetetlen, de ő végül, három héttel később hazatért: elmutogatta nekem, hogy föld alatti járatokon, elképesztő kalandokon át jutott vissza hozzám. Azóta bukósisakban, esőruhában, csak bekötve viszem magammal. Egy szó mint száz: Free Makrancka – hogy minden olyan lehessen újra, mint azelőtt… 

DSC_0009

Makrancka, eltűnésekor viselt ruházatában

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (36 lövet, átlagosan: 6.94 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

3 komment

  1. Mexivi szerint:

    Nagyon tetszett (mint mindig) a mai írásod is. Makranckát nagyon sajnálom, remélem lesz egy jószívű emberke, aki visszaadja a kis gazdájának. :) Szép napot!

  2. Gerbera Álmos Ébren szerint:

    Lehet hogy a síbizbisz man kitartása meghozza az eredményét csak nekünk itt a fejlet világban fojtatni kell a környezet szenyezést és hátha bejön végre a nagy éghajlat változás és ott is lesz hó. Ki tudja?

    Öt percig figyeltem az autósokat a Vasmű út Dózsa György út kereszteződésben legalább öten telefonáltak, és hárman hajtotak át a piroson meg négyen a gyalogosok közé a zebrán. Addig jöhet mindenféle szabály amíg nem tarják be és nem tartatják be.

    Makrancka ügyben, mielőbbi viszontlátást kívánok!

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


hat × = 12

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz