Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


26 április
3komment

A jó Közgépnek is kell cégér

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet… Tizenhárom éves rovatunk mai, e helyütt már száztizenhetedik kiadásában elsőként is bemutatom önöknek Mr. Alkoholt, akinek karrierje az Egyesült Államokban zöld utat kapott. Újszerű a dologban, hogy alkoholporról van szó – a kis tasakot szépen feltépjük, mint a nescafét, vízben oldjuk, aztán felhörpintjük, és szépen klasszikusan lefekszünk tőle. Különféle ízekben készül, és egyik legnagyobb előnye, hogy a világ olyan helyein is a zsebünkben lapulhat, ahol méregdrága a pia. Például Skandináviában. Örömhír, örömhír: végre elkészült, és át is adták az Orbá Pancho Arénát Felcsúton, persze nem az átadás volt a lényeg, hanem a Suzuki Kupa döntője, amit utánpótláskorú ifjak vívtak. A Makovecz Imre tervezte csodabogárban húsvéthétfőn ott volt mindenki, aki számít, a bronzérmeket például heten adták át – egyedül Jókai Annát hiányoltam, de lehet, hogy csak azért nem láttam, mert a B-középbe kérte magát. A “köz”"média” gigászi műsorfolyamban számolt be az év legfontosabb történéséről, s nekem a legjobban tetszettek a pálya szélén a Közgép, továbbá Mészáros Lőrinc cégeinek és hasonló “vállalkozásoknak” a reklámtáblái – hiába no, aki a szabadpiacon vív élethalálharcot, annak a jó reklám mindennél többet ér. És végül egy valódi kincsről röviden, amiből egyébiránt egyszer, ha majd nem bírom már el a motort, s egy eldugott kis mikronéziai sziget vakító fövenyén heverészve múlatom az időt nap közben, az esti szieszták közben könyvet fogok diktálni: megkaptam ugyanis a Nagymama “naplóját” – ó, nem holmi himmihummi érzelmek és ömlengések káoszát, sokkal inkább a napi kiadások és bevételek jegyzékét. E célra egy 1972-es kiadású Vilati-naptárt látott legalkalmasabbnak a Nagymama – a kalendáriumot a Vilati izgalmas tevékenységét bemutató színes fotók díszítik… A felsorolt vásárlási/invesztálási tételek között természetesen én is szerepelek – bejegyzések, blokkok, cetlik vizsgálatával próbáljuk kinyomozni, hogyan is élt a Boda-család a hetvenes években. Titkok, talányok ma is kizárólag itt, a HL-ben…

Hirdetés

* Zacskós alkoholt dob piacra egy arizonai cég. 

Az amerikai kormány és az egyéb hatóságok már engedélyezték is a Palcohol fantázianevű por forgalmazását – sejted, hogy nem kell hozzá száz soros használati utasítás: engedsz egy pohár vizet, beleöntöd a palkót, mint a nescafét, lehajtod. Megcsinálod háromszor, és pont végeztél is, pompásan kiszórakoztad magad, holnap pedig kezdődhet előről az egész, ha kijózanodsz, mert van még hét tasakod a dobozban. Akár a haverokat is meghívhatod: Hé, Jim, vocseket kérsz, vagy inkább rumot? Két cukor, kis hab, ahogy szoktad? De most komolyan: félreértés ne legyen, nem akarok szentfazekat játszani, én szívesen iszom, ha az elmúlt jó pár évben praktikus okok miatt nevetségesen ritkán is, de ha valaki tudja, mondja már meg, hogy az alkoholt tényleg úgy kell használni… na, oké, finomítunk… a profik úgy használják, hogy villámgyorsan, leszabályozásig, bumm? Porból csapvízbe? Gyerekek, hát ennyi erővel lehetne azt is, hogy ünnepélyesen beszisszentünk egy sprével a pofánkba, és végeztünk is. Két percig a társaság középpontjában – aztán hazahúznak, arccal lefelé. Oké… kiskorunkban mi se lögybölgettük a szánkban a félliteres, söröskupakos üvegben árusított meggybort, és ha jól emlékszem, elég ritkán kérdeztük meg a Vasmű úti kisboltban, ahol nem igazán foglalkoztak vele, betöltöttük-e már a nyolcat, hogy a Varga vagy a Gere csinálta-e; és nem akkor akartunk ismerkedni egymással, olyankor amúgy is keveset dumáltunk – általában az volt a fő cél, hogy abban a kis időben, ami adatott, nagy sebességgel betépjünk, és valamennyire már ki is józanodjunk, mire haza kell menni – ha netán valamelyik még nem alvó felmenő valamit kérdez, legalább motyogni tudjunk rá valamit az ágyból. Ahová persze ruhástól estünk be, az egyszerűség kedvéért. No de azért egy viszonylag felnőtt, mérsékelten alkoholista ember talán nem kizárólag azért fogyaszt alkoholt, hogy minél gyorsabban eljusson a teljes reset állapotáig… Én legalábbis úgy gondolom, igazi társasági ivó vagyok, ráadásul ügyesen is bánok a szerrel – arra használom, amire szerintem való, itthon, egyedül lényegében soha semmit nem öntök be, és az se ejt kétségbe, ha épp nem jutok hozzá: remekül elszürcsölgetek egy Coca-Colát is, ami, akárhány rozsdás lökhárítót is pucoljanak le vele, akárhány mentost robbanjon fel benne, akármennyire nem oltja is a szomjat, akkor is az egyik legüdítőbb valami a világon. A poralkohol egyébként kétségkívül hasznos lehet a világ olyan fertályain, ahol méregdrága a szesz: teszem azt Skandináviában – na, ott, az árak és a fogyasztási szokások néminemű ismeretében például simán el tudom képzelni, hogy jelentős üzleti sikert lehetne elérni vele. Mondjuk ez esetben azonnal szükség lenne a családi-hétvégi jutazsákos, 50 kilós kiszerelés piacra dobására is…

* Átadták Felcsúton a Pancho futballstadiont.

Rég volt, ha ugyan volt már életemben szebb húsvéthétfőm. Mint minden évben, most is pirkadat környékén kezdtem a napot – régóta tudom, de az idén aztán pláne megtudtam, hogy ez a legfontosabb ünnep Magyarországon, egy percét se szerettem volna kihagyni, így hát gyorsan felkaptam élénkbordó zakómat és hozzáillő, olajzöld nadrágomat, szépen oldalra fésültem maradék hajcsíkomat, két kézre fogtam túrakivitelű kölnisüvegemet, és buzgón nekiindultam a menyecskék megöntözésének. Szívem legmélyéig átéltem az ünnep minden rétegét – dél körül azért már elég jólesett az a kis húsleves, amit az unokanővéreméknél diktáltak belém, délután pedig állítólag már mindent locsoltam, ami mozgott, ám ekkor fegyelmezetten megálljt parancsoltam magamnak, mert pontosan tudtam, az év egyik legfontosabb történéséhez érünk hamarosan. Bekapcsoltam a televíziót, és négy órán át tátott szájjal néztem az élő közvetítést – azonnal éreztem, nagy idők tanúja vagyok. Nem egy, hanem tüstént két püspök szentelte fel a felcsúti Pancho stadiont – olvastam róla korábban, hogy a régebbi, egyszenteléses építményekbe tíz-tizenöt évvel az avatás után fakult a védelem, s így beköltözhetett a Gonosz, nyilvánvaló, hogy ezt a kockázatot felelős alapító alapítványi elnök nem veheti a nyakába, ezért kellett hát a kettős biztosítás. Korábbi, méltán nagy hírű köztársasági elnökünk mondta a megnyitó beszédet, vastapsot kapott, és hát tényleg, szentély, úgy is van, és micsoda rendező az élet, bizony, de bizony. Megint beszédet mondhat, doktorelnökúr, például. Nagyon örültem annak is, hogy mindenki tudott időt szakítani rá, hogy megnézze a Suzuki Kupa döntőjét. Fel se tudnám sorolni, ki mindenki ült a gyönyörű, nyomógombos bőrfotelekben, például Interpol-körözött hírességet is láttam volna mintha, aztán a Horthy Miklós Társaság fővédnöke, a Fekete Párduc is feltűnt, de hogy egyebet ne mondjak, ott volt maga a nagy Lothar Matthäus, mindjárt jobb kézre, jó, picit késett a heli, nem olyan könnyű leszállni, még – amúgy van egy halvány spurim, hogy ez a nagyszerű szakember fog még a nem kevésbé nagyszerű magyar futball szolgálatában tevékenykedni, csak kicsit még várni kell, hogy mindenki elfelejtse az előző kanyart. Néhányan, úgy tudom, de persze csak szóbeszédekből, nem tartották annyira jó ötletnek a felcsúti stadion megépítését a kert végében. Nekik is csattanós választ adott a spanyol ember, aki egyenesen a FIFA elnökének üzenetét/szívbéli gratulációját hozta el – e pompás futballszervezetben köztudottan legalább annyira ismeretlen fogalom a korrupció, mint a magyar állami struktúrában, érthető hát, hogy szíves-örömest üdvözölték a tisztán vállalkozók önkéntes adományaiból megépített, csak az utánpótlást, a fiatalok egészségét, testi-lelki fejlődését szolgáló sportlétesítményt, amit egy emberként akart Európa legegységesebb nemzete. A megnyitón egyébként mindenki találhatott kedvére való programot: volt zene, tánc, bábelőadás, zsonglőrködés, mágazoltán, ropi, frutti, vattacukor, ízlésesen, mértékkel, ahogy illik. Az érmeket – a bronz átadását néztem, utána, feltehetően szabotázs miatt, még nyomozok, nálam elment a kép, kénytelen voltam azonnal a rádióadásra átkapcsolni – példás visszafogottsággal mindössze heten adták át a horvát fiataloknak, Simicskó államtitkár például, természetesen Rajta kívül, aki még az érmek osztásának mikéntjét is gyorsan elmutogatta a pódiumon. És, el ne feledjem, nekem legjobban tetszettek a reklámtáblák is, rajtuk mondjuk a Közgép meg Mészáros bátyánk néhány kisvállalkozása – mert hát mire menne manapság az ember hatékony reklám nélkül a szabadpiacon… Egy dolgot azért kicsit hiányoltam: Jókai Annát nemzetiszín melegítőben a kezdőrúgásnál. Na, sebaj, majd legközelebb. Szerencsére lesz még stadionavató, bőséggel.

* Egy 1972-es Vilati-kalendárium: a nagymamám teljes könyvelésével.

Nagy érték volt ám egy ilyen bordó, kemény kötésű naptár: már a belső borítón látom jól, és emlékszem is – többször használtunk egy ilyet. Először végigment rajta valaki ’72-ben, aztán anyu piros tollal a nyomtatott 1972 alá írta, hogy 1973, már mehetett is még egyszer szolgálatba a naptár, majd 1981-ben volt még egy kör, ezek a fekete ceruzás bejegyzések, nem tartom egyébként lehetetlennek, hogy akkor, nyolc évvel később a napok szintjén, azaz átírogatás nélkül is stimmelt a kalendárium. 1981. február 16-án mindenesetre Nagymama bejegyzése alapján tudom, hogy aznap ültetett/vetett tizenhat pohár paradicsomot, nagyot, tíz bőtermőt, két aprót, egy óriást, és ezeket április 6-án ültette ki. De ekkor már komoly középiskolás voltam, és igyekeztem mindent, na jó: viszonylag sok mindent elkövetni, hogy megússzam a kirúgást – 1972-ben viszont, jól látható, szinte mindegyik napi bevásárlási listán ott szerepel a nevem Nagymama karakteres betűivel. Andris: 5 forint, Andris: 5 forint, Andris: 7.50 (hoppá) – de mi lehetett ez az állandó kiadás? Egyszerű, mint a pofon: általában vagy elmentem Nagymamával a boltba, vagy egyedül intéztem el a bevásárlást – mindegyik esetben kaptam egy Coca-Colát (3 Ft) és egy Úttörővasút vagy Inota nugátos szeletet (2 Ft). Időnként, jól látható e fontos dokumentumból, azért ki tudtam könyörögni valami mást is – van, ahol egyenesen tíz forintot költött rám a Nagymama, aki egyébként meglehetős beosztással szervezte az életünket. Emlékszem, egyszer orvoshoz mentünk kettesben, és szurit is kellett kapjak – ez utóbbi említésére minden alkalommal azonnal csípni, rúgni és harapni kezdtem minden élőt, illetve, ha a taktika úgy kívánta meg, a padlón vonaglottam, és kétszáz decibelen visítottam. Injekció elviselésére csak és kizárólag nagyvonalú ajándékok ígéretével lehetett rávenni (és ez tulajdonképpen a mai napig így van) – az említett szúrás után a játékboltban választhattam valamit, így jutottam hozzá (15 forint 50 fillérért) a Cili Cica című örökérvényű társasjátékhoz. Egyébként szépen megvoltunk, ahogy elnézem: május 12-én például 59 forintért vettünk komolyabb mennyiségű húst, nyilván a vasárnapi ebédhez (húsleves, meggymártás, rántott hús, krumplipüré, uborkasaláta, diótorta), tízért vajat. Három froncsi volt a kenyér, 3.10 a tej, 6.80-ért újságot is beszerzett Nagymama (abban már volt minimum egy Füles is, meg valami nekem is, az biztos – a Magyar Nemzet, mi azt járattuk, 1.20 volt újságosnál), és apunak cigit 6.60-ért (akkor ez már a hosszú Fecske volt, mert a rövid az 5.50-be került). 16.50 volt a bab, tízért krumplit válogattunk a zöldségespultnál, a pat. pedig alighanem a patront jelenti Nagymama-rövidítéssel. Hat forintért cseréltük, hogy mindig lehessen friss szóda az alumínium palackban. Aztán… eljön az október, és érezhetően emelkedik a gázsim, itt már hét forint a sztenderd díjazásom, és nemritkán tíz – vajon mi történhetett? Drasztikusan megszaladt a kóla vagy a nugát ára? Már nem emlékszem: arra viszont mindig fogok, milyen csodás időket élhettem – Nagymamával, anyuékkal, a két bátyámmal, a barátaimmal… gyerekkorom csodás muníciója, ami azóta is tart…       

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (41 lövet, átlagosan: 6.98 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

3 komment

  1. Hatlövet szerint:

    Remek írások, szerintem még sokáig emlékezni fogunk 2014 Húsvét hétfőre.
    Ami meg a Nagymamádat illeti én ha lenne hozzá hatalmam simán megtenném a magyar kormányban pénzügyminiszternek.
    Hamar egyenesbe hozná szekerünk rúdját.

  2. Gondolatjel szerint:

    Ha van még hely a “Vilatiban”, bevésheted.
    2014.04.27. Andris: 7 lövés

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


1 × = kilenc

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz