Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


19 április
5komment

El Suszter y Don Bandido menos rápidos en La Banzia

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet… Tizenhárom éves rovatunk mai, e helyütt már száztizenhatodik kiadásának már a kezdetén nyersek leszünk kissé, s az emberélet egy olyan szegmenséről igyekszünk majd visszafogottan csűrni-csavarni a szót, mely épp annyira hozzátartozik a mindennapokhoz, mint a levegővétel, mégse nagyon beszélünk róla – Charleston-ban azért csuktak le egy férfit, mert nem tudta beütni a Francis Marion Hotel mellékhelyiségének ajtókódját, így aztán kínjában az ajtó elé guggolva cselekedte meg azt, amit eredendően odabent szeretett volna. 940 dollár óvadék ellenében helyezték szabadlábra, és persze örökre kitiltották a szállodából. Lényegében mindenkinek van hasonló sztorija – nem akarok túlzottan, a szokottnál is ízléstelenebb lenni, de a legnagyobbakat mégis ezeken szoktuk röhögni… az meg csak nem árthat… Sokan kaptak a közelmúltban hivatalosnak tűnő levelet egy bizonyos Magyar Kereskedelmi Nyilvántartási Intézettől, hogy fizessenek 24 ezer forint nyilvántartási díjat – engem tegnap az a szervezet figyelmeztetett, véletlenül se fizessek, amelynek évek óta köteles vagyok tagsági díjat fizetni, ha nem akarom, hogy több mint húszéves nagyvállalatomat százezrekre vágják meg: ha jól emlékszem, az elején egy darabig kötelező volt a kamarai tagság, aztán viszont pár évig úgy gondolták, tudnak ők annyi jót és hasznosat adni, hogy a vállalkozások önként is eltartsák őket… természetesen kiderült, hogy nagyon nem, na, azóta ismét kötelező, hogy miért, azt tudom, de fel nem foghatom. Végezetül ismét csak rendőrözünk – bebuktam, már megint, gyorshajtáson értek, ráadásul Ausztriában: és mégis azt mondom, megérte, ugyanis a jármű, amivel a sebességtúllépést elkövettem, nem más, mint az irtózatos, a rettenetes, az aszfalttépő, betonharapó, sztrádaszaggató 26 lóerős, 630 ezer kilométert eredeti állapotban, bontatlanul teljesített Kék Villám, igen, a Legenda. 20 euróért olyan dokumentumhoz jutottam, ami egy nap, amikor a szabadpiaccal megméretjük a Villámot, hallatlan értékes bizonyíték lesz. És hogy hogyan és miért ugrott át T. J. Suszter a motorháztetőn??? Bent mondom az igazat.

Hirdetés

* Egy csinos kis amerikai szálloda halljának eldugott zugában a társadalmilag elfogadottnál lényegesen jobban elengedte magát egy 31 éves férfi.

Na. Hogy is kezdjük, gyerekek… nos hát, bizonyára tudjátok, hogy a madarak meg a méhek is szar kakilnak néha, hát ennek a bizonyos szegény amerikai bácsinak, Ronnie Lee Warfield-nek (tyű, milyen beszélő név: Mr. Harcmező) is nagyon kellett, nyilván tudjátok, milyen rossz az, ezért is nem szabad, gyerekek, olyan sokáig tartogatni, ahogy már mondtam ezt nektek korábban is. Warfield bácsi mindenesetre úgy érezte, eljött az idő, bőven két perc alatt vannak a fájások, bement hát egy kedves kis szállodába, egy amolyan kisvárosi ékszerdobozkába, aztán megpróbált benyitni a megfelelő kis helyiségbe, de a szálloda gondos gazdái előrelátóan kódzárat telepítettek az ajtóra. Ronnie egy darabig kétségbeesetten rángatta az ajtót, aztán eljött az a pillanat, amikor már nincsen visszaút, és mindenképpen nyomot kell hagyni a világban – ő tehát ott, egyszerűen a szőnyeg sarkára kucorodva megtette, amit ősidők óta minden élőlénynek muszáj, és vajmi kevéssé érdekelte már, hogy a kedves személyzet a teljes akciót végignézi a biztonsági helyiségben, és az se nagyon hozta lázba, hogy azonnal kihívták a rendőröket, akik letartóztatták, majd vádat is emeltek ellene, nyilvános székletürítés és szeméremsértés miatt… A 31 éves férfi, aki egyébként megbánást tanúsított, és, még a helyszínen azt is felajánlotta, összetakarítja a meglehetősen szignifikáns nyomokat, később 940 dollár óvadék ellenében hagyhatta el a börtönt. OK, aláírom, ne pakoljunk már ki nyilvános helyen, ha lehet – de azért, bevallom, kicsit mégis birizgálja az igazságérzetemet, hogy a hotel üzemeltetőinek még egy ejnyebejnye sem járt: az én jogértelmezésem szerint aki lekódolta az ajtót, minimum ugyanannyira felelős a kétségkívül csúf esetért, mint aki ténylegesen elkövette. Van egyébként egy barátom, mondhatni a legjobb, aki (pláne ifjúkorunkban) igen elszánt tudott lenni, ha úgy hozta a szükség. Tele vagyunk jobbnál jobb sztorikkal, most csak azt mesélem el röviden, amikor egyszer éppen egy meglehetősen nagy, meglehetősen jó fehér autóval haladt valamerre (természetesen tudom, mivel és merre, de részleteket nem lebbentek), s egy település belterületén éles jelzést kapott odalentről: akár a helikopterpilóta, ha az összes hajtómű leáll, ő is tudta, hogy nagyjából két perce maradt a cselekvésre, mielőtt nagy lesz a baj. Egy út melletti kiskertben egy nénike kapálgatott, a barátom gondolkodás nélkül megállt a kertkapu előtt, kipattant, benyitott, s a nénihez lépett: “Kezeit csókolom. X. Y. vagyok. Meg tetszene engedni, hogy pár percre bemenjek a mellékhelyiségbe?” A néni megszólalni se nagyon tudott, csak a közeli épületre mutatott. A barátom határozottan a kis házhoz lépett, és benyitott. A nyári konyhában egy pár… pillanat… hogy is mondják szépen a dugást… ja, megvan… enyelgett éppen. A barátomnak nem volt ideje ámuldozni, udvariasan köszönt, nekik is megmondta a nevét, majd, mivel pont húsz másodperce maradt, megérdeklődte, merre találja a mosdót. Megmondták, bement, megcselekedte szörnyűséges tettét, majd kijött, elköszönt a változatlanul elfoglalt szerelmesektől, a kapás néninek szépen megköszönte a segítséget, visszaült az autóba, és haladt tovább. Így volt, s nem másképp, barátaim – ha jók lesztek, egyszer elmesélem, hogyan sétáltam, majd pingvineztem egy nagyot itt, a baráti Nápolyban: nem egyszerű történet az sem, majd meglátjátok…

* Csalók próbálnak pénzt kiszedni vállalkozásokból: hivatalosnak tűnő levélben szólítanak fel sokakat, fizessenek 24 ezer forintot. 

A Magyar Kereskedelmi Nyilvántartási Intézet (MKNI) levele erős felütéssel kezd:  ”2014. január 1-től kezdődően a MKNI nyilvános jegyzékében való közzétételért 24 000 forintos díj fizetendő.” Pont. Utána, az általános szerződési feltételek 5/a/2 pontjára hivatkozva felsorolják azon gazdasági formációkat, amiknek fizetni kell, a zrt. meg a nyrt. mentes, többi penget. A levél egy “Fontos információ”-val zárul: “A közzétételi díjat 2014. április 18-ig be nem fizető társaságok nem lesznek nyilvánosan elérhetők az MKNI 2014. április 30-i adatbázisában.” Dermesztő fenyegetés, szó se róla. Azt kapásból megmondom, ha netán keresnék, s még netánabb meg is találnák a MKNI gazdáját, széles mosollyal szét fogja tárni a kezét, és megkérdezi, ugyan mi is a gond, tisztelt hölgyeim és uraim… És valóban: ha figyelmesen értelmezzük a levél mondatait, végül semmi olyat nem fogunk találni, ami miatt felelősségre lehetne vonni őket. Mert mit is mondanak? Mindösszesen annyit, hogy a közzétételért ennyi és ennyi fizetendő, ilyen és ilyen cégeknek – s aki ezt nem teszi, nem kerül bele az adatbázisba. Ahogy Kohn bácsi  mondaná, ügyes mindazonáltal a stílus: Magyarországon ma egy ilyen levélre mi, közönséges cégvezetők csak rápillantunk, és azonnal tudjuk, itt fizetve lesz. El se olvassuk, minek: bal felül ott van egy címernek látszó valami (azért, adjuk meg, nem akármilyen poén, hogy a pajzs bal mezejében egy valóságos szélkakas látható – az eredetiben a jobb oldalon található a kettős kereszt), ugyancsak balra a szokásos kellékek, postafiók, mail, weboldal – utóbbi rendkívüli karbantartás miatt épp nem elérhető, elnézést kér maga az Intézet, na jah. De miért is lehetne baj ebből a levélből? Vagy ugyanezek vagy mások hetente telefonálgatják végig az összes magyar vállalkozást, és elmondják, cégünk az ő szívjóságuknak köszönhetően már x hete-hónapja fent van a net egy hihetetlenül értékes felületén, náluk, ingyen, ugye örülünk, gigantikus reklám, na, és most kéne egy kicsit fizetni, hogy még jobb legyen, ugye benne vagyunk… ha valaki nem rakja le időben, simán lyukat beszélnek a hasába, aztán, ha nem vagyunk elég egyértelműek, és nem küldjük el a meglehetősen magas ingerküszöbbel rendelkező telefonálót a habos-tarajos édesanyjába, napokon belül már e-mailekkel meg levelekkel bombáznak, szerződéseket küldözgetnek, újra telefonálnak, komolyan, makacsabbak, mint a körömgomba. Az egész problémára egyébként a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara volt kedves felhívni a figyelmet, ezzel is ékesen bizonyítva, nem ők kérik az évi 24 ezer forintot a semmiért – ők speciel beérik (pillanatnyilag, csak halkan jelzem, van még benne potenciál)  évi ötezerrel is. Kötelezően, natürlich. Kezdetben is az volt, mármint kötelező, valamikor a kilencvenes években, aztán – legnagyobb, őszinte megdöbbenésemre – önkéntes lett a tagság, és a vele járó fizetnivaló, merthogy, mondták, ők oly hasznosan képviselik a vállalkozások érdekeit, s azok oly sok tekintetben támaszkodhatnak rájuk, hogy így is dübörög majd a szimbiózis. Nyilván így is lett: de 2012-től valamiért újra kell évi ötezret fizetni. Kötelező kamarai tagság nincsen, ez ugyanis nem tagdíj, csak… izé… olyan ötezer. Cserébe bármikor bárki ingyen beülhet a Hogyan szállítsuk Kolumbiába hidroplánnal a nutriaketrecek magnéziumszerkezetének kötőelemeit? című népszerű fejlesztő előadásra a nagyelőadóba. A KSH szerint egyébként 2013 decemberében valamivel több mint 600 ezer gazdasági társaság működött Magyarországon, de nem csak nekik, hanem még számos cégfajtának és egyéni vállalkozónak is fizetnie kell, ha nem akar bajt. Bőven hárommilliárd fölött karmol tehát be a kamara – ám hogy mire fordítják ezt a kis pénzt, arról természetesen nem kell beszámolniuk, mivel nem közfeladatot látnak el. MKNI? Csalók? Ugye hogy minden csak viszonyítás kérdése, gyerekek…

* Gyorshajtáson értek Ausztriában.

Ketten voltunk a kocsiban, El Suszter meg én, Don Bandido. Grazba tartottunk, nem siettünk, krúzoltunk, nem akartunk feltűnést, se balhét, volt gondunk épp elég, és azt se csíptem volna, ha valaki átnézegeti a poggyászunkat, capisci? Eszem ágában se volt hát a Fenevad minden erejét kihasználni. Délután, indulás előtt új, könnyített ablaktörlő lapátokat szereltek fel rá az illegális tuningműhelyben, ahová hetente hordom – naná, hogy éreztem a súlycsökkenést. Még Los Ungheresában azért móresre tanítottunk egy KCR-darus IFÁ-t, ami a mellékútról kanyarodott ki elénk, és amikor a Ménkű Azzurróval elsüvítettünk mellette, jól hallottam a kabrióból, épp hármasból négyesbe váltott, tehát jóval túl lehetett a harmincon, és persze kilométerperórában is. Suszter nagy műgonddal újabb rovátkát vésett az Ezüst Váltókar tusára, s iszonyatosan drága napszemüvege fölött elismerő pillantást vetett rám: “Tiszta őrült vagy, Chicco, de nyomd csak, nyomd azt az átkozott pedált, Marchiato meg a három kis enfant terrible már nagyon vár… Nézd csak, amigo, alig két órája indultunk Donna Nuovo Cittából, s az a nagy sötétség, ott, előttünk, igen, igen… azok már Vespreminho fényei.” Holott délután volt, de amikor mexikói fenegyerekek vagyunk, ottani időben számolunk, értitek, na. Átértünk a borderinhón, nem volt semmi gáza, yo. A biztonság kedvéért, hogy vissza tudjam tartani a ménest, mind a harminc életerős paripát, elővigyázatosan behúzódtam egy furgon mögé – mehikóiak voltak azok is, épp mint mi: észnél kell lenni a gringóknál, elárulhatom, muchos. Vagy harminc kilométert mentünk, közvetlenül mögötte, aztán Los Königsdorfnál egyszer csak jobbra jelzett, én kinéztem, atomra nem jött szembe semmi, erre elvesztettem a fejemet, odavágtam a Monsternek az erőt, és megkezdtem a kikerülést – de ebben a pillanatban az indexelő furgon elől kiugrott egy oficial de policia, egyik kezével vadul ránk mutogatva, másikkal a furgont egyszersmind tovább zavarva. Megálltunk. Suszter kipattant a kocsiból. Rosszat sejtettem. Suszterről tudni kell, hogy szálas, inas ember: két méter feletti testmagassága, elképesztően széles vállai már magukban is tiszteletet parancsolnak – de elárulom, hogy ha hanyatt fekszik, széles mellkasán a történelem iránt különösképp érdeklődő gyermekei játékkatonákkal, kis lovakkal és ágyúkkal  le tudják játszani az egész waterloo-i csatát, méretarányosan, hasának kockái között pedig egyszer három napra eltűnt egy felderítő egység, szerencsére a következő edzésénél előkerültek. Suszter göndör, szőke fürtjei a vállára omlanak, nemegyszer tévesztették már össze Joey Tempesttel, a Europe énekesével – ráadásul jobban el is énekli a Final Countdown-t… hej, de sokat mesélhetnék még… No, a lényeg, hogy kipattant, először átbukfencezett a Kék Villám motorháztetején, aztán hátulról, egy hármas szaltósorozattal hosszában is átbucskázott az autómon… “Ein, zwei, Polizei, ich bin Herr Komissar T. J. Hooker, und das ist mein Freund und Partner, Herr Oberleutnant Vince Romano. Problem?” Láttam már meglepett rendőrt, de ez, szerencsétlen, mondhatni szétesett. Komolyan mondom, úgy remegett, alig tudta kiállítani a csekket a húsz pezóról, aztán még megszondáztatott, kicsit fikázta az El Mitsubishi küllemét, majd egy barátságos seggberúgással útjára bocsátotta a két rettenthetetlen mexikói ördögöt. (Viszont papírom van róla, hogy igenis lehet gyorshajtásba keveredni az autómmal – ha egyszer netán eladó lesz, ez még igencsak jól jön majd…)

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (32 lövet, átlagosan: 7.00 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

5 komment

  1. Hatlövet szerint:

    Hány hengeres az a Ménkű Azzurró rettenet Don Bandido gringó?
    Mert 26 lovat a Trabant is tudott kettővel.
    :D :D :D

  2. Geréb Álmlos Ébren szerint:

    Vitamindús, kilóméterekben gazdag szép tavaszt kívánok, és persze további energikus száguldást!

  3. Gondolatjel szerint:

    Vadul élsz Don Bandido. A veszélyes élet költséges.
    Minek ez a sok helyváltoztatás? Mindenütt jó, de a legjobb… (anyagilag).

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


nyolc × = 32

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz