Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


05 április
4komment

Cicák, markecing, crossbar

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet… Tizenhárom éves rovatunk mai, e helyütt már száztizennegyedik kiadásában kezdésnek cicázunk egy kicsit, kampánykuss lévén (pontosabban nem is tudom, van-e még ilyesmi) szívből remélem, hogy ezzel egyik pártszerveződés esélyeit sem növelem drámaian… Kutyás vagy macskás vagy? Erőteljes kérdés – én általában elég könnyen meg szoktam válaszolni: mint a legtöbb élőt, a kutyákat nagyon szeretem, de valahogy sokkal jobban szórakoztatnak a macskák, ráadásul nekem kifejezetten imponál/példát ad néhány jellemvonásuk, leginkább is az, ahogyan nem igazán hajlandók behódolni, bármi lenne is a jutalma. Japán kutatók nemrégiben bebizonyították, hogy a macskák tűpontosan felismerik ugyan gazdájuk hangját, de eszük ágában sincs mondjuk hívásra lejelentkezni – mi több, azt az érdekes tényt is most olvastam, hogy a macska tulajdonképpen magát háziasította az ősidőkben, s ez sok mindenre magyarázattal szolgál, azt hiszem. Zavaró, durva, olykor egyenesen felkavaró spameket, kéretlen reklámokat kaphat, akinek a nevét valahogyan lehalászták, s most szerepel valamelyik levelezőlistán. Vagyis nagyjából mindenki. Régóta kapom a sok okosságot, de a múlt héten, úgy éreztem, ismét léptünk egy szintet: Gabi invitált kedvesen Gábor temetésére, remélve, hogy találkozunk, a nagyszerű levél közepén persze azért elszórt egy linket, kattintsak, ha netán szerintem is jó lenne megelőzni az elalvásos baleseteket… Természetesen van, akinél telitalálat volt a mail – egy 56 éves férfi fia Gábor, volt felesége Gabi, és nincs napi kapcsolatban velük… A netes marketingben tényleg nincs olyasfajta határa a jóízlésnek, amit nem illik átlépni? Végül egy kis rácsodálkozás a szép új világra: egy apró baleset következtében pár karcolás érte a Drágaszágot – kénytelen voltam pár éjszakát a monitor előtt tölteni, s beszerezni egy kis ezt meg azt a baráti Amerikából, minden úton, hamarosan régi fényében csillog, aminek csillognia kell: csak úgy eszembe jutott, mit szenvedtem volna hasonló helyzetben akár csak tizenöt éve… Fáradjatok beljebb: képedjünk együtt…

Hirdetés

* A macskák is felismerik gazdájuk hangját, csak nem különösebben reagálnak rá.

Én macskás vagyok: már lehet is kommentálni, nem vagyok különösebben érzékeny – amúgy, előrebocsátom, a kutyákat is nagyon szeretem, leginkább is akkor, ha ők is engem, vagyis a kellemetlenkedő/agresszív egyedek társaságát annyira azért nem keresem. Az egyik kedvencem Füge, aki végül is családtag, és nem csak szép meg okos a maga módján, de rendkívül szórakoztató is, amúgy francia bulldog, és borzalmasan nagy arc. Vagy ott van a Körtéék yorkie-ja, Winnie (Vini-Viny-Vinny: sajnos nem láttam még se a személyijét, se az aláírását), aki szintén életveszélyes mértékű cukiság-faktoriálissal rendelkezik, és azonnal a földre veti magát, ha meglát, mert tudja, hogy alapos csikizés várható… Tudom azt is, hogy a kutyának fontos a fegyelem, hogy jó neki, ha érzi, hogy van fölötte valaki, aki irányítja – mondjuk… ezt azért leginkább is mi állítjuk, akik parancsolgatunk neki, kíváncsi leszek azért az ő véleményükre is, ha Csányi Vilmos, a legszórakoztatóbb, leglenyűgözőbb etológus végez az évtizedek óta tartó nagy munkával, és végre valóságosan is beszélni fognak a kutyái – és mert ő mondta, el is hiszem, hogy így lesz. Mondom, tudom, mert sokat hallottam, na jó, még tapasztaltam is, hogy a kutya lelkére jótékonyan hat, ha nem ő a főnök – de azért nekem akkor is baromira tetszett az a német juhász, amit egyszer a Duna-parton láttam: a tulajdonos talán nekem akart imponálni, amikor csak úgy mellékesen, a foga közt szűrve a parancsot, rászólt Rexre, ültetési célzattal. A kutya nem ült. Egy fokozattal hangosabban: “Leül!” A csillogó szemű kutya felnézett a gazdira, és megcsóválta a farkát, jelezvén, ő nem haragszik. Az ember az elkövetkező harminc másodpercben szép fokozatosan eljutott a tízezer decibeles parancskiadásig, a Kikötői-öböl vizén jól látható fodorhullámok alakultak ki, én behunytam a szemem, nehogy megrepedjenek a kis hajszálerek. A kutya olyan egykedvűen állt, hogy az véletlen már nem lehetett. A gazda, akinek, teljesen érthető módon, elszakadtak a hangszálai, ekkor a módszertani váltás mellett döntött: a tettek mezejére lépve rátette a kezét az állat hátsójára. Szelíden simogatni, aztán lapogatni kezdte. Megnyomta. Amikor kifehéredtek az ujjai, ráült. Aztán ráállt. Ráfeküdt. Ugrált rajta. Azt azért nem szerettem volna kivárni, hogy a sikeres mutatvány kedvéért autóval is rátolasson, úgyhogy elfordultam, mutatva, én úgy értékelem és értelmezem, hogy Rexi ügyesen leült. Technikai leülés, mondjuk tán úgy. A néma ember felállt, leporolta magát, kicsit pihegett, és rendkívül csalódott volt. És akkor a kutya leült. Én meg most nézem, hogy a macskákról készültem írni: ebből is látszik, hogy nincs gazdám, aki ültessen-állítson-eldobott faágat hozasson vissza velem. Szóval a lényeg az, hogy a macskák felismerik ugyan a gazdájuk hangját, ráadásul nagyon is pontosan értik, mit szeretne szegény, de nem különösebben érdekli őket. Van a macskában valami elképesztő spleen úgy általában a világgal szemben, ami nekem erőteljesen imponál. Mellesleg az egészre – mondják japán kutatók – a macskák 9000 éve lezajlott háziasítása körül kell keresgélni a magyarázatot: a macskákat ugyanis, a kutyákkal ellentétben nem az ember édesgette magához, hanem ők jöttek rá, hogy a magtárak körül igen sok az egér, így hát tulajdonképpen a macskák magukat háziasították. Nem szabad csodálkoznunk semmin – én egyébként ismerek pár macskát, aki egyenesen közönséges rabszolgát csinált a gazdájából: a legnagyobb trükk, hogy ráadásul olyat, aki mindennél jobban imádja a leigázóját…

* Netes marketing: határ a csillagos temető?

“Szia! Nem tudom szólt-e már neked valaki, hogy Gábor  temetése jövő szerdán lesz a Farkasrétiben. Ha nem, akkor remélem, nem zavartalak ezzel, én biztosan ott leszek.” Oké… nem zavartál, és remélem, tényleg biztosan ott leszel a Farkasrétiben – te, te, kedves email-küldő, kiötlő, magát marketingesnek, méghozzá kiváló szakembernek gondoló ifjú polgártársam. Hogy mindenki értse: ez egy mail, ami egyszer csak ott van. Hasonló, mint azok, amik a kerti locsolótömlő vadonatúj módszerrel történő, garantált hosszabbítását, egyben kőkeményítését ígérik; esetleg diszkréten, úgy hetente figyelmeztetnek rá, hogy nemsokára lejár valami adózási határidő, kis pénzért segítenének megúszni a megúszhatatlant;  és jönnek hosszú, tömött sorokban az Évák, Esztik, Lajosok és Csabik, akik egy harsány sziával köszönnek rám, aztán felidéznek valami csodás közös élményt, mondjuk hogy ugye milyen klassz volt kedden éjjel a diszkóban rázni, ja, és amúgy ha már ilyen szépen összefutottunk, jut eszükbe, nézzem már meg a www.muveszimiskakancso.hu oldalt, most minden jó áron megy, puszilják Bellát meg a kis Palikát. Igazából semmi gond, szerencsére egészen jó a levelezőprogramom, pont oda pakolja ezeket a remekműveket, ahová valók: de most, ez a temetéses cucc… szóval… szerintem elég magas a tűréshatárom, de ez picit azért most lecsapta a biztit. Elmondom azért, hátha van, aki még nem kapta meg ezt az alapművet, hogy a szerző, akit egyébként tényleg nagy kedvem lenne megismerni, elnézést kér, ha netán kissé merész a képzettársítása, de ha már szegény Gáborunk úgy járt, ahogy, ugye, legalább másokat óvjunk meg az elalvásos balesetek ilyen mélységesen elszomorító következményeitől, vegyem tehát meg két temetés között a megfelelő berendezést. “Remélem Te nem tartod morbid reklámnak, vagy nem hiszed, mint Réka, hogy jutalékot kapok a cégtől, de ha egyszer már van megoldás a vezetés közbeni elalvás ellen, miért nem használjuk?” – zárja kedves sorait Gabi, hát, komolyan, nem is értem ezt az ostoba Rékát, ennek mindig csak a pénz jár a fejében, dehogy hiszem, hogy bármit kapsz, és nagyon örülök a remek levelednek, bazmeg, küldj máskor is, kérlek, és talizunk a Farkasrétiben. Záró/bonus axiómaként megkapom még, hogy rövid az élet – üdítő és eredeti gondolat, mindenképpen eltűnődöm rajta. Sokat gondolkodtam egyébként, mi lehet az esélye, hogy egy ilyen mail valakinél telibe talál – nos, épp ma botlottam bele a neten, hogy van egy polgártársunk, akinek a fia Gábor, a volt felesége Gabi, fia egykori barátnője pedig Réka. Történetesen nincsen nagyon jó és/vagy napi kapcsolata a családjával – szerintem nem kell hozzá túl nagy empátiás készség, hogy elképzeljük az első öt percét, miután elolvasta a pompás markecinglevelet. S hogy lehet-e valami hatékonyat tenni hasonló esetben? Persze: bejelenthetjük a médiahatóságnál – amit például ezzel a spammel már tizenegyen meg is tettek. Történni természetesen nem fog semmi, már ami a kedves levélszerzőket és -terjesztőket illeti: mi legfeljebb veszünk még pár elalvást gátló szerkezetet, és túlélünk mindent. Nem úgy, mint szegény Gábor, a mesebeli.

* Rendelnem kellett pár apróságot a motorhoz.

Apróságot – na jó, ahogy vesszük… Pár hete egy kedves barátommal végeztettem egy töréstesztet a Dlágaszág hátulján, amennyiben egy kis bambulás következtében elkapta, és enyhén megbontotta a jobb hátsó sarkot – az ilyesmit egyébként sokkal jobb így, belső körben végeztetni, mint idegennel: a francnak sincs kedve veszekedni, rendőrt hívni, láthatta mindenki, mennyivel egyszerűbb volt mosolygósan megbeszélni, előreláthatólag mit is kell majd cserélni, mit tudunk javítani és így tovább. Pár nap múlva megkonzultáltuk minden motorok főorvosával, Gyuszával, mit is kéne beszereznem – aznap éjjel már izgatottan leskelődtem az ebay mélyére, miközben vadul árakat firkáltam egy kockás jegyzetfüzetbe, számolgattam, töprengtem, hogyan is lenne igazán gyors, gazdaságos, okos az egész hadművelet. Leginkább a jobb alsó dobozfedelem, egy kis sarokelem meg pár ilyen-olyan lámpa esett a vasárnapi akció áldozatául – külön-külön elég macerásnak tűnt beszerezni őket, ráadásul, ha egyesével fizetgeti az ember a postát a baráti Amerikából, hamar drágább lehet a leves, mint a hús. Két óra virtuális ásás után egyszerre csak ráakadtam arra, ami nekem kellett: egy komplett doboz, lámpákkal, sarokkal, mindennel együtt – az ára határozottan kellemes, a postaköltség… na jó, még épp elviselhető, hajrá. Dobogó szívvel, írásban még azon melegében alkudtam is egy keveset, elvégre mégis a barátomról van szó, mármint ő fizet – az is megvolt, mehetett is az utalás, Pay Pál a barátom, oksi, odaért, hátradőlés, nagy fújás, ez is megvan, mégsincs hajnali kettő. De tíz perc múlva lesz, és az emberem, Wisconsinból vagy honnan rám szól, mintha csak az Apolló 13-ról jönne az üzenete: Andy, we have a problem. Facca… pulzus ezres, mondjad, brada, mi a gond. A csomag körmérete 108 inch – Magyarországra (vagy tán egész Európára) 79 inch-ig mehet be cucc postai úton. OK. Akkor küldd máshogyan. Máshogyan ő nem tud küldeni, csak USPS-szel, az amerikai Magyar Postával. Aha. Akkor most mi legyen? Hm… kell egy kis hely valami konténerben, gyors. Mint ilyen nehéz helyzetekben oly sokszor, most se jut más az eszembe: Fary. Gyengébbek kedvéért ő az a barátom, aki nélkül ma meg se lenne a motorom, merthogy ő segített hazajuttatni a napfényes Kaliforniából a Gold Winget… s aki pillanatnyilag épp Angliában próbál szerencsét, persze, mint jól tudjuk, csak időszakosan, na jó, a teljes családdal, értékes tapasztalatokat gyűjtve, amiket persze majd itthon kamatoztat. Arcizmom se rándul, örömmel megvárom, mert terveim között szerepel a hosszú élet. Tehát egy gyors facebook-üzenet a barátomnak, szerencsére iPhone-ja van, ami annyit jelent, hogy erre felébred, válaszol, és három mondattal később kiderül, hogy igen, Gyuri még Texasban van, Magyarországra jövő konténereket pakol be, hívjam fel, itt a száma. Kösz, Fary, jó éjt. Hívom Gyurit, két perc múlva már beszéljük is át a részleteket, újabb három perc múlva küldi a címet, én másolom, továbbítom a wisconsini embernek, ő pedig indítja a csomagot, amit Gyuri három nappal később becsúsztat az aktuális konténerbe, rajta a telefonszámommal – aki nyitja, majd hív, és mehetek is. Ennyi ma egy ügy. És amikor pár nappal később átgondolom az egészet, mindazt, ami ma természetes, hirtelen eszembe jut, hogyan zajlott volna le, meddig tartott volna egy hasonló akció mondjuk húsz éve. Már ha egyáltalán kivitelezhető. Aztán eszembe jut, amikor a kilencvenes évek esetén legendás főszerkesztőm (nem is egyszer) napi feladatomul jelölte ki, hogy az egyáltalán nem mobil telefon mellé telepedve szerezzek egy crossbar-vonalat, és hívjak fel egy pesti számot… Reggel kilenctől úgy fél egyig nyomkodtam a varázsgombot, ami kitárta volna a kaput, s lehetőséget adott volna egy távolsági telefonbeszélgetésre – addig semmi: gombnyomás, vonal nincs, lenyomod. Gombnyomás, vonal nincs, lenyomod. Kétmilliószor. Fél egykor, nem feledem, míg élek, egyszer csak megjött a vonal, édes istenem… reszkető ujjakkal tárcsáztam a számot, és… és… foglalt volt. Összeomlás de lux. Ha harminc alatt vagytok, ezt nem is értitek. Még kevésbé hiszitek. Hallom a hátsó sorból: “A Boda bácsit hozzátok már beljebb kicsit a napról…” Pedig így volt, esküszöm: ma meg úgy, hogy ha úri kedvem úgy diktálja, dróton, két kattintással egy másik kontinensről rendelem a kávémba a kockacukrot – vagy épp a motorhoz az oldaldobozt… Alig várom, hogy szóljanak már a konténert felnyitó szakemberek – de azt legalább biztosan tudhatom, hogy nem a crossbarral bénáznak napokon keresztül…

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (27 lövet, átlagosan: 6.96 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

4 komment

  1. Tauzné Mészáros Ágota szerint:

    A “macskás” cikkhez kapcsolódva jelezném, hogy 15 év tapasztalattal a hátam mögött is imádom a cicámat. :-) A macskákat már az ókorban is istenként tisztelték, ezt máig betartják. Csak annak ajánlom e kedves állat tartását, aki tűri a szolgaság minden előnyét és hátrányát. :-D Gondoljunk csak egy-egy feltételes módban elkövetett tevékenységre. :-)Például megfürdetném, megfésűlném…:-) Ezek bizony három danos küzdelemmel járnak időnként. De megéri. :-) A macska öntörvényű, büszke és ez néha arra késztet engem, hogy gondolkozzak. Biztos, hogy mindent jól csinálok?

  2. Hatlövet szerint:

    “A Boda bácsit hozzátok már beljebb kicsit a napról…”
    Eddig az év mondása nálam. A borongós felhős idő ellenére.
    :D
    András szólj a barátodnak, hogy a követési távolság nem úri huncutság!

    Szerintem van ám némi hasonlóság, áthallás a nők, feleségek és a macskák között. Lehet, hogy nem is némi!

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


− 1 = hét

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz