Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


29 március
5komment

Rezsifronthuszárok Harcálláspontja

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet… Tizenhárom éves rovatunk mai, e helyütt már száztizenharmadik kiadásában a szieszta dicséretével kezdünk – illetve, kicsit pontosítok, a mifelénk mostanság szárnyát bontogató slow-mozgalomról ejtünk pár szót: szerintem ha akarnám se nagyon tudnám titkolni, mennyire tetszik a dolog, még ha a teljes megvalósítástól sok tekintetben elég távol állok is… Nyulasi mester e tekintetben is évtizedekkel előzte meg korát: remélem, nem haragszik meg érte, ha kifecsegem, miért felesleges déltájban zaklatni – bizony, Olaszország Don Gioltónál házhoz jön, egy óra szunyóka csodákat tesz, vallja a barátom, és nincs okom, hogy ne higgyek neki. Nem vitázik a miniszterelnök: bár a Fidesz szerint a demokrácia lényegéhez tartozik, hogy legyenek az ország jövőjéről folyó viták; úgy látják azonban, hogy nincs kormányzóképes, igazi jelölt a baloldalon, ezért vitának sincs értelme. Jó szöveg: ha beljebb lapoztok, rájöttök, miről jutott róla eszembe Jézus leszületett fia, akivel egyszer interjút készítettem. Megkaptam az idei első félévre esedékes számlatömbömet az extraprofitra éhes imperialista energiaszolgáltatótól: nos, jóllehet a rezsicsökkentés eltántoríthatatlan hívének tartom magamat, a negyedik ütemnél csak az ötödiket várom jobban, amikor is szerény javadalmazásra számítok fogyasztásom fejében – én, bevallom, az egészet úgy fogom fel, hogy ily módon azért mégiscsak hozzájuthatok majd némi nyugdíjszerűséghez… Nos, a nemrég megkapott számlákon áhítattal láttam, hogy a tudatos tervezésnek hála legjobbjaink simán a jövőbe látnak: én például júniusban 1021 forinttal fogok kevesebbet fizetni, törik-szakad, így lesz és kész. Nagy kérdés viszont, nem sikerülhetne-e most, a rezsiharc e küzdelmes hónapjaiban extraprofit-mentesen leszereltetni a gázórámat, s így az öt éve nullás fogyasztásomért nem fizetni tovább a díjat… Óriási sikersztorik minden mennyiségben, kicsit beljebb…

Hirdetés

* Magyarországon is szárnyat bontott a slow-mozgalom.

Sok minden miatt szeretem az olaszokat: mondhat bárki bármit, szerintem igenis ott tészta a tészta, dente fokozatra főzve, és ott pizza a pizza, már-már feltétlenül, azaz paradicsom meg sajt, na jó, legfeljebb egy kis sonka még; nekem nagyon bejön a harsány stílusuk is, egyszerűen szórakoztat, ahogy barátságosan végigüvöltöznek egymással egy estét a kocsmában; lenyűgöz a nyelvük, egyszer még bele is kezdtem, sajna, halvány sikerrel; szeretem a közlekedésüket is, a nagyvárosok látszólagos káoszát és lazaságát, a folyamatos dudálást, ami mögött nincs csipetnyi agresszió, mályvafej meg ordítozás se, a jó tempós meneteket, győzzön a gyorsabb… no de legesleginkább mégis, amióta az eszemet tudom, a sziesztát irigylem tőlük. Az ugyanis szerintem zseniális találmány, merőben emberbarát megoldás. Déltől minimum úgy kettőig megáll az élet, mindenki boldogan hazahúz, esznek egy jót, aztán pedig a leeresztett zsalugáterek mögött vérmérséklettől függően hevesebb, avagy passzívabb pihenéssel kellemesen eltöltenek egy kis időt – délutántól estig egy ilyen feltöltődés után valósággal elrepül az idő, az olaszok (és velük az összes délszaki népség) jókat röhögnek a gyomorbajos világ gondjain. Amiknek egy részét persze épp ők okozzák, de ezt csak zárójelben jegyzem meg. Nyulasi jóbarátom ilyen szempontból tutto italiano: gyakran nevetgélünk rajta, amikor déltájban menetrend szerint eltűnik kis időre a családi fészek rejtekén, de belül, tudom, mindannyian piszkosul irigyeljük – tudtommal még nem volt olyan munkahelye, ahol ne tudta volna megoldani a napi szuszit, és, gyanítom, valami gigakomoly ajánlat kéne hozzá, hogy letegyen róla, már ha egyáltalán. Ahogy olvasom, új mozgalom bontogatja szárnyait Magyarországon is: ez a slow, vagyis a lassítás művészete, filozófiája, kinek hogy tetszik. A slow, ahogyan hazai apostola, egy fiatal hölgy, Krajcsó Nelli mondja, nem a radikális, nagy döntések műfaja: sokkal inkább apró változtatások sora teszi egyre inkább elviselhetővé azok életét, akik valóságosan is belebetegszenek abba a nemritkán elmebeteg tempóba, amit megkövetel tőlük egy nemritkán elmebeteg világ. Vagy meg sem követeli: sokan önként vállalják a nyakló nélküli rohanást a jobb életért, több pénzért, munkahelyért – sokszor nem is lenne rá szükség, mégis dupla annyit teljesítünk, mint kéne, soha nem leszünk elégedettek sem magunkkal, sem a világgal, a folyamatos rohanásból pedig előbb egyre nehezebben uralható szenvedély lesz, aztán halálozási ok, ha tudunk róla, ha nem. Ezért kell megállni egy kicsit: a világ több pontján már népszerű slow-mozgalom hívei egyebek mellett azt javasolják, járjunk gyalog vagy kerékpárral, reggelizzünk normálisan, okostelefon helyett használjunk újra ostobácskát, időnként szánjunk magunkra vagy épp a semmittevésre, nap közbeni szunyókálásra pár percet, vigyük el a nagymamát cukrászdába – szóval találjunk vissza a normális élethez, legalább részben. Tudom, tudom, tudom: munkahely, megélhetés, miegyéb – kevés helyen bólintanának megértően, ha harsány “Szieszta!!!” rikkantással kinyitnánk a kempingágyat, és az irodai fal felé fordulnánk – szerintem viszont a slow-ban emlegetett apró változásoknak a munkaadók fejében is végbe kéne menniük. Mindenkinek, nekik is sokkal jobb lenne…

* Nem vitázik a miniszterelnök, mert ehhez nincs az ellenoldalon megfelelő formátumú partner.

Egyenes beszéd – nincs partner, nincs vita. Kész, nincs itt semmi látnivaló, menjenek szépen tovább, kedves barátaim, majd értékelem az évet. Folytköv, ennyi. (Lásd még azért: “Nem fogom nekik megtenni azt a szívességet, hogy a támadásokhoz és az ócsárlásokhoz a saját testemen keresztül fogok felületet biztosítani.”) Köztünk szólva amúgy azért nem lenne egyszerű felkészülni most, a miniszterelnök vitorlása elég rég kötött ki utoljára a vén Realitás szirtekkel tarkított partjainál, egyre jobban szereti a végtelen Álomvilág csodás óceánjainak mesésen kék hullámait szelni, ha valaki, hát én megértem. Azt sem állítom amúgy, hogy álmatlanul hánykolódnék amiatt, hogy elmarad a disputa – valahogy túl fogom élni ezt is, legbelül érzem. Csak… hogy is mondjam: fura. Gyerekkoromban, emlékszem, alig vártuk, hogy esélytelenek ellen harcolhassunk – a kutyát nem érdekelte a sportszerűség, a lényeg a győzelem volt: ha találtunk valami magunknál is szerencsétlenebb, gyengébb kiscsávót, aki a területünkre tévedt valahonnan (a helyi gyengéket már untuk kissé), nagyjából mindent elkövettünk, hogy beleköthessünk, s ha végre visszaszólt valamit, vagy félreérthetően nézett (és mindig úgy néztek), már rajta is voltunk, kíméletletnül. Ne kövezzetek meg érte, alapvetően ilyen az ember, csak később jó esetben legyőzi magát: állandóan farkaséhesek voltunk egy kis sikerélményre, mert tele voltunk nagyokkal, akik valamiért mohón keresték a társaságunkat, megállítottak, belénk kötöttek… a többit már úgyis tudjátok. Szóval nem értem, miért olyan jó fej ez egyszer Orbán Viktor, hogy önként lemond a sima alázásról, ez semmiképp nem vall rá – ha a pártja szerint nincs neki megfelelő, magas színvonalon teljesítő, hochintelligens partner, hát vívjon a törpékkel, rugdossa agyon, szabdalja ízekre, döngölje a talajba őket, aztán hintsen mulcsot rájuk, következő tavasszal majd kihajtanak, közben meg lehet éljenezni és ütemesen tapsoltatni, ugyan miért rosszabb program ez, mint óriásplakátokon ellepni az országot és behízelgően mosolyogni minden sarkon? Rémlik, a mi jó Kokónknak is volt egy emlékezetes felkészülési bunyója (még Chacon előtt) valami dél-amerikai, alaposan leszedált arccal, akinek az alkata kísértetiesen emlékeztetett például az enyémre, szó se róla, kiállt vagy hat pofont, aztán összecsuklott, mint a króm hidraulikacső, a mi fiunk eljárta az indiántáncot, “El Pocó” pedig megkapta az ezer dollárját, és mehetett vissza tortillát falatozni meg sörözni a haverokkal Caracas-külsőn. Volt egyszer egy parádés interjúm úgy húsz éve: belépett a szerkesztőségbe egy magabiztos úriember, hófehér selyemköntösben, aki a második mondatában közölte a titkárnőnkkel, ő Jézus leszületett fia, és nyilatkozni szeretne. Az ilyen tudományos embereket igen veszélyes lenne azonnal kiakolbólítani, nem tudható például, mit szorongatnak a lebernyegük alatt: ősi szerkesztőségi gyakorlat szerint tehát a legzöldebb kolléga akar velük anyagot készíteni – ez akkor épp én voltam. Le is ültünk, és két órán át faggattam ifjabb Jézus vagy Isten urat, aki sok más nevezetes tette mellett elmondta, ő csinálja az időjárást, tetszése szerint bármire képes, és hamarosan visszaveszik családilag a hatalmat a Földön, amikor is rossz világ jön a hitetlenekre, továbbá – ez lett a cikk címe is – “aki nem változik, távozik”. Azt is mondta, mindent be tud bizonyítani: ha ki tudnék hozatni neki Paksról egy atomhulladékkal teli szerelvényt, ő félórára mellé áll, és ezzel ártalmatlanítja. Javasoltam, hogy mindkettőnknek sokkal egyszerűbb, ha leszaladok a boltba, hozok fél liter háztartási sósavat, álljon mellette akár egy órát is a biztonság kedvéért, és csak utána igyon bele, de ezt valamiért nem akarta. Utána feldobtam még, hogy egy doboz gyufát teszek az asztal egyik sarkára, azt érintés nélkül juttassa át a másik oldalra, neki ujjgyakorlat lesz azután, hogy az árvízkor megfordította a Tisza folyásirányát, hogy csak egy apró példát emlegessek fel, na, szóval átlebeg a gyufa, és én azonnal kilépek a Hírlaptól, és az ő szárnysegédje leszek, ingyen, mire azt mondta, ő nem mutatványos, de ha van atomvonat, azt akármikor megcsinálja. Volt még pár érdekes dolog, de nincs helyem, hogy mind leírjam: a lényeg, hogy előbb az interjú jelent meg, aztán viszont nem sokkal két civil ruhás nyomozó nálam, akik kíváncsiak voltak pár részletre isteni interjúalanyommal kapcsolatban, mivel kis falukban is turnézott, s magányos özvegyasszonyokból űzte ki az ördögöt egy speciális, felcímkézett tinktúrával, amit alig pár tízezerért árult, természetesen villámcsapás terhe mellett megparancsolta minden ügyfelének, legyenek diszkrétek – ezért nem volt senki, aki rá vallott volna. Ja: az üvegcsékben legnagyobbrészt ricinusolaj volt, szóval jött kifelé az ördög szegény nénikékből, mint a parancsolat… De miért is kezdtem ezt el??? Ja, tudom már: ellenfél nélkül, isten fia, Paks.

* Megjöttek az energiaszámláim.

Júniusig látunk előre, éspedig szó szerint. Példának okáért itt van ni: hát a két szememmel látom a májusi elszámolási időszakot, áramból, amikor is, ha – ne adj’ Isten – nincs a Szent Rezsicsökkentés, 5080 jó magyar forintokat kell befizetnem. De mert rezsiharc volt, van, és, ha jól érzékelem, a számla kibocsátóinak reménye szerint még inkább lesz, a narancsszínű felületen világosan olvasható, hogy a júniusban esedékes befizetésem idején 1021 forintot takarítok majd meg, így tehát a számlám csak 4059 forintról szól. És 2014. június 12-ig kell befizetnem. Csak jelzem, mintha megint gond lenne a Pantone-kóddal, mintha nem az az igazi szép selymes narancsszín folt lenne a számlán, amit a Szilárd ugye kinézett, sokkal inkább arra a neonos szövegkiemelőre emlékeztet a felület – na, igazán nem szeretném azt mondani, hogy az energiaszolgáltató szabotál, pláne hogy gúnyt űz egy teljesen helyénvaló intézkedésből… talán csak valami véletlen. Vagy nálam nem megfelelőek a fényviszonyok – holnap mindenképpen megnézem napvilágnál is: igazán nem venném a lelkemre, ha a cég vezérkarához valami rutinellenőrzésre kivonulna valamelyik rendfenntartó/ellenőrző szerv; netán gazdasági tárgyalásokat kezdene velük a kormány… na, ne is emlegessünk ilyesmit, nekem az emberélet szent. A villanyszámlák persze előre be vannak ám osztva minden évben – mi sem természetesebb hát, hogy a rájuk eső csökkentés mértékét is kiszámolhatta a szabályokat maximálisan betartani igyekvő nagyvállalat. Valamelyik nap azért beugrok hozzájuk, érdekel, vajon leszerelik-e már ingyen a gázórámat: azt hiszem, úgy ötödik éve nincs nálam gáz, ennek ellenére szorgalmasan fizetek. Amikor kicserélték a házunkban a csöveket, ellenőriztek minden lakást és készüléket – nekem akkor már csak a konyhában volt gáz, a bojlerem villannyal működött. A szakember talált valami gondot, az akármit ki kellett volna cserélni, az akció nagyjából tízezres tétellel fenyegetett – váratlan ötlettől vezérelve azt mondtam neki, akkor ne kösse vissza a csövet, ennyi. Egy darabig győzködtek, de valamiért akkora jófejségnek tűnt, hogy tántoríthatatlan voltam. Pár hónapig kétszázvalahány forintot fizettem a sárga csekkeken – úgy gondoltam, a nullás fogyasztás ennyit bőven megér, aztán viszonylag rövid idő alatt átlendültünk az ezer forintos lélektani határon (mára jóval túl vagyunk az 1500-on), és úgy gondoltam, kikötött gázcsővel, készenléti díjnak ez már picit tényleg túlzás. Bementem a céghez, ahol közölték, huszonvalahányezerért hajlandók leszerelni és elvinni az órát, s ha ez megtörténik, talán előállhat az a sokkal kedvezőbbnek tűnő helyzet, hogy nulla fogyasztásért ne, vagy csak mérsékeltebb árat fizessek. Akkor egyszerre valahogy épp nem tudtam kifizetni ekkora summát, úgyhogy ismét csak maradt annyiban az egész: de talán most kihasználhatom a nyomorult extraprofithalmozó tőkések ellen meghirdetett hadjáratot, és megfelelő fellépéssel elérhetem, hogy vigyék az extraprofittermelő mérőjüket, ahová csak akarják – nyomorgassanak vele mást, valahol a hülye Európában, én nem hagyom magam tovább bepalizni. Jut eszembe: télen egy radiátort is simán levágattam, mert nem futotta a cserére – nyár végén, ha még szélesebb jókedvem kerekedik, úgy lehet, kiüttetem még mondjuk az ablakokat meg a hátsó közfalat, és megteremtem a Rezsi-fronthuszárok Harcálláspontjának prototípusát…

 

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (28 lövet, átlagosan: 7.00 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

5 komment

  1. LINDA szerint:

    :) na többek közt ezért is szeretem olvasni az írásaid, mert mindig tanulok belőlük. Már épp azt hittem, hogy csak lógok a levegőben, mindig csak a munka, háztartás, hétvégi programok hármasában tengődök, erre kiderül, hogy a slow-mozgalom követője, sőt lelkes szóvívője vagyok. Köszönet a felismerésért, jó sziesztázást kívánok !

  2. Hatlövet szerint:

    Megint nagyon jókat írtál András!
    Én azért azt a Rezsi-fronthuszárok Harcálláspontjának prototípusát még átgondolnám a helyedben, hiszen nem biztos hogy zseniális ötlet köpőcsészét csinálni a lakásunk közelében.
    :D

  3. Humi Ábel szerint:

    Kedves Boda!

    Nem értelek igazán, hogy neked semmi sem jó?
    Én annak idején nem vertem meg a gyengébbeket hanem inkább melléjük álltam.
    Már egészen kisgyermek koromban is tudtam, hogy az erőfölény az mulandó….
    Mai napig azt vallom, hogy nem szégyen elkerülni a kötekedő embereket.
    Verekedjenek csak az olyanokkal aki szintén szeretnek verekedni.

    • Boda Kapitány szerint:

      Nekem elég sok minden jó – ezeket se szoktam titkolni… a gyerekkorom olyan volt, amilyen, szerintem ezekkel a “bűnökkel” együtt is fényességes – felelősség szerintem inkább azért terheli az embert, ahogyan felnőtt korában él. Én elég nyugodtan alszom. Mindezzel együtt riszpekt a makulátlan gyerekkorért… :-)

  4. rizsapista szerint:

    Közel 30 éve szinte mindig aluszikálok munka után, kevéske egy órát. Csak ajánlani tudom!
    Hogy nem vitázik a min.elnök? Indítsunk egy kicsit messzebbről. Kivel kéne vitáznia? Tizennyolc jelölő szervezet állíthatott listát (Ebben a nagy diktatúrában! ), így a demokrácia szabályai szerint mind a tizenhét listavezetővel. Egyszerre? Egyenként? Vagy, szűkíteni kéne a kört? Kikre, kire? És akik kimaradnak? És ki mondja meg, ki legyen az a három, öt, egy? Nos, ha valami, hát ez lenne az igazán antidemokratikus! Vannak társadalmak ahol sok-sok éve kialakult az úgynevezett „váltódemokrácia” . Két nagy néppárt váltja, avagy nem váltja egymást a választások során. Ezeken a helyeken viszonylag egyszerű ez a kérdés – gondolhatnánk. Hogy mégis miért nem, arról kicsit később. Játszunk el a gondolattal: a legnagyobb kihívó ( Kormányváltók, összefogás, vagy mi? ) min.elnök jelöltje a lehetséges egyedüli kihívó, vele kéne vitázni. Azzal a qulitással , aki vigécként a lelakott, használt kecskéit ajánlgatva a neki nem tetszőknek, turnézza végig az országot? ( Istenem! Hol van a liberalizmus? A testvériség? Az egyenlőség? Hogy nem zokog fel hangosan a kollektív Helsinki Bizottság? Hogy? ) Ez a megfelelő „partner” ? Már bocs, de ilyen vitára én nem volnék kíváncsi. Megértem, ha valakinek ez hiányzik, lelke rajta, de, bármely fizetésnap környékén, bármelyik csehóban hozzájut ehhez a szinthez, semmi szükség TV vitára. Ám az igazi kérdés, a demokrácia, ugye. Sem térben, sem időben nem kell messzire mennünk, hogy lássuk, hogyan is van ez a nem orbáni diktatúrákban. Legyen, mondjuk Németország, legyen, mondjuk Helmut Kohl. Aki például sikeresen egyesítette a két Németországot. Nehéz lenne antidemokratának bélyegezni, mégis, SOHA, SEMMIKOR, SENKIVEL nem folytatott nyilvános televíziós vitát! És senki nem kérdőjelezte meg a demokrácia létét! Érthetetlen. Sőt! Ezen időszak alatt lett Berlin a liberalizmus, a kultúra, a szabadság fellegvára. Emlékezzünk csak Konrád Györgyre, Imre Kertészre, hogy csak a legismertebbeket említsem! Na ugye! SOHA,SEMMIKOR,SENKIVEL! Egyszer, egyetlen egyszer indokolta meg, a szóvivője útján, az éppen aktuális kihívójának ( Gerhard Schröder ) , szinte szó szerinti az idézet: Aki azt gondolja, hogy politikai kérdéseket a televíziós vitában kell megbeszélni, az nem politikus, az paprikajancsi.
    (( A témába vágóan tessenek elolvasni a Mozgó Világ 1998 szeptemberi számát, melyben Avar János ( Sem az újság, sem a szerző nem igazán vádolható jobboldali elhajlással! ) szépen kifejti, miért is tilos a hatalmon lévőnek, az arra törekvővel nyilvános vitába keveredni. Igaz, akkor Horn volt az uralkodó demokrata, és Orbán a kihívó diktátor. Kohl szavait ebből a cikkből merítettem, köszönet érte. ))

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


× kettő = 18

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz