Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


22 március
6komment

Amikor Ascher adott (volna) egy szerepet

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet… Tizenhárom éves rovatunk mai, e helyütt már száztizenkettedik kiadásában először egy norvég halkonzervet hatástalanítunk: elsősorban is azon hős tűzszerészek tiszteletére, akiket a fenyegetően duzzadó, 24 éves Surströmming-konzerv hatástalanítására hívott a helyszínre a veszélyes élelmiszer nyugdíjas tulajdonosa. A szakemberek persze mentek, csakúgy, mint egy avatott Surströmming-specialista, aki messzi földről érkezett, s kijelentette, ha a dobozban van még hal, ő bizonyosan elfogyasztja majd. A Surströmming egyébként erjesztett hering, s ez esetben az erjesztett meglehetősen finomkodó kifejezés – valójában rothasztott halról van szó, ami Skandináviában ínyencségnek számít: ha egyszer netán meg akarna ölni valaki, bőven elég lesz, ha felbont egy ilyen szelencét a jelenlétemben. Néhány hete, épp 65. születésnapján köszönt le posztjáról a Színház- és Filmművészeti Egyetem rektora, Ascher Tamás. Nem fennhéjázni, inkább csak mosolygósan emlékezni szeretnék, amikor elmesélem, milyen körülmények között ajánlott nekem szerepet egyik (nem pont és nem csak ezért) kedvenc színházi rendezőm, bő harminc évvel ezelőtt, Dunaföldváron. Amatőr színjátszó táborban csiszolódtunk – a kéthetes bentlakásos kurzus mesterei között volt Ascheren kívül Ács János, Szikora János, Montágh Imre, Angelus Iván… Bizony, ilyen legendák foglalkoztak velünk, tinédzser senkiháziakkal: derűs idők voltak, ha hiszitek, ha nem – esküszöm, nem a pénz volt a lényeg, ráadásul mindenre volt idő, kedv, lehetőség, energia… és meg sem említem, milyen mértékben éreztük szabadnak magunkat. Na, annyira talán nem, mint újsütetű barátaim, apa és fia, azaz Olivier és Zac, Franciaországból, akik egyéves, a fél világot, de legalábbis Európát töviről hegyire bejáró, bő harmincezer kilométeres túrán vesznek épp részt, egy oldalkocsis Ural motorkerékpárral, és épp abban a stílusban, ahogyan Bandi bácsi szereti. Mit tesz a jó sors (meg kedvenc, motoros őrülteket/világcsavargókat tömörítő honlapom), pár hete levelezgetni kezdtünk, hétfőn meglátogattak, s együtt tölthettünk kereken egy pár napot. Kicsit (nagyon) úgy éreztem magam, mint gyerekkoromban, ha vándorcirkuszt láttam – szinte bármit odaadtam volna érte, ha velük tarthatok – most épp a Nordkap, kontinensünk legészakibb csücske az irány… Vágyódások, sárgulás, jóbarátság bent: comment sava.

Hirdetés

* Tűzszerészeket hívott egy megbokrosodott erjesztetthering-konzervhez a megriadt tulajdonos.

Inge Haugen norvég kisnyugdíjas még aktív korában, hosszú órák, mit órák: napok szorgos semmittevésével hozott össze magának egy hétvégi bungalót a norvég hegyek egyik kies lankáján, egy fenyves szélében. Szívesen töltötte szabad idejét a szerény és egyszerű, magányosan álló kis lakban – mígnem egy februári hétvégén gyanús zajra lett figyelmes a tető irányából: valami jól hallhatóan megreccsent. Haugen bácsi óvatosan fellépdelt az ingatag kislétrán a kalyiba aprócska tetőzugába, amit régebben élelmiszerraktárként is használt, és évtizedek óta hű társa, megbízható acetilénlámpája fényénél igyekezett kivizsgálni, melyik ereszték kezdi feladni. A lámpa fénye az egyik kis polc legtávolabbi zugát is bevilágította – egy ott felejtett konzervdobozt látott: a doboz teteje természetellenesen felpúposodott, s mert mozdítani se tudta, rájött, az nyomta meg a fölötte lévő tetőgerendát, s vele az egész szerkezetet is mozdította, fokról fokra. Haugen úr úgy gondolta, fele se tréfa, végére kell járnia a dolognak: áthívta hát a szomszédból egy fiatalabb barátját, s ketten, különféle páj- és egyéb szerek segítségével, nagy nehezen végül kiszabadították a konzervdobozt. Kiderült, hogy kerek negyedszázada hagyták magára a sötét sutban a veszélyesen felpuffadt konzervet, ráadásul egy Surströmminget, ami az egyik legszigorúbb vegyi fegyver, amit Svédország – nyilván önvédelmi célokra – kifejlesztett. Erjesztett heringről beszélünk. ha kicsit célratörőbben akarunk fogalmazni, nem kenyerünk a szépelgés, a dobozkákban nyúlósra rothasztott halfoszlányok úszkálnak hozzájuk minden tekintetben illő lében – az “ínyencek”, méghozzá azon a vidéken nem kevesen, különleges csemegének tartják. A Surströmming természetéről talán elegendő annyit megjegyezni, hogy a gyártó maga is ajánlja, hogy tapasztalatlanabb fogyasztók inkább víz alatt (!) tartva nyissák ki a dobozt, abban ugyanis már normál körülmények között is olyan nyomásviszonyok uralkodnak, amik miatt nem árt az elővigyázatosság. És a hírek, illetőleg e szép témát feldolgozó videók (a sok nemskandináv puhány öklendező helyett íme egy, a gyönyörtől csettintgető svéd család lakomája) szerint a beltartalom “illata” miatt is jobb a búvárbontás. Nos, ezek után elképzelhető (már ha igen…), mit tudhat egy negyedszázada bomló halkonzerv: Inge Haugen mindenesetre óvatosan elvitte a telek végébe a Surströmminget, és értesítette a norvég tűzszerészeket, továbbá, kapaszkodj erősen, a Svéd Surströmming Akadémia egyik lelkes képviselőjét, Ruben Madsent, aki sietett leszögezni, ha a dobozban még van hal, illetőleg bármi, ő a maga részéről nem fél majd használni. Madsennek egyébként gyűjteménye is van 15 évesnél érettebb heringkonzervekből, s elárulta, az ízek egyre teltebbé válnak az idő múlásával – a “friss” rothasztott hal és az “antikolt” között olyan különbség van, mint ha Chopin és Wagner munkásságát vetnénk össze: fogalmazott a muzikális akadémista. A konzervnyitásról (melyet egyébként állítólag hatalmas skandináv médiafigyelem övezett) és következményeiről egyelőre nem találtam beszámolót – higgyétek el, nekem, akit halászlével is messzire lehet kergetni, vannak teóriáim, vajh miért…

* Leköszönt a Színház- és Filmművészeti Egyetem éléről Ascher Tamás.

Immár három hete, hogy egyik kedvenc színházi rendezőm nyolc év után átadta a stafétát M. Tóth Gézának – Ascher Tamás búcsúbeszédében egyebek mellett elmondta, hogy “beiktatásától kezdve egyre fogyatkozott az intézmény állami támogatása, és a folyamatosan változó felsőoktatási politika szinte kifosztotta az egyetemet”. Már-már érthetetlen mondatok – a magam részéről pontosan tudom, hogy az oktatásban, ha felső-, ha alsóbb szintű, gond egy szál se, csak mellékesen jegyzem meg, színészképzésre amúgy sincs túl nagy szükség ma Magyarországon – a valamirevaló színházak kivéreztetése lassan a célegyenesbe fordul, bónuszként, harminc év után, amennyire látom, ismét eljutunk oda, hogy legkedvesebb, változatlanul sztárgázsival honorált betegeink, biztos, ami biztos, ideológiailag/morálisan veszélyesnek nyilvánítják az előadásokat, amikből nem értenek egy szót sem, s ez erősen frusztrálja őket. Azaz nem: nem nyilvánítanak semmit semmilyennek, ahhoz ugyanis kéne valami gerinc-szerűség – így inkább csak nem adnak pénzt gyanús dolgokra, már csak azért sem, hogy jusson bőven mondjuk egy pompás Wass-drámára, egy Eperjes-rendezésre, netán legnagyobb, immár Kossuth-NAGYdíjas írófejedelmünk, a képességeihez hasonlóan politikailag is roppant diszkrét Jókai művésznő valamelyik erkölcsi intelemsorozatát feldolgozó adaptáció megfelelően nagypolgári, egyben művészi elkészítésére. Ascher Tamás egyébként egyszer ajánlott nekem egy szerepet: 1981-ben, ha jól emlékszem, de lehet, hogy ’82-ben Dunaföldváron amatőr színházi tábort szervezett (ismét csak: ha jól emlékszem) a Bartók, tizen- és huszonéves színjátszóknak és nem kevésbé lobogó lelkű, tejfölösszájú rendezőknek. Ács János, Szikora János társaságában Ascher volt a harmadik rendező-legenda, aki végigcsinálta velünk azt a felejthetetlen hetet – muszáj megemlítenem, mellettük a szakembernek-előadónak egyaránt fantasztikus Montágh Imre igyekezett javítani beszédünkön, Angelus Iván pedig oly mértékben hitt a mesékben, hogy úgy gondolta például, még engem is megajándékozhat pár csipetnyi mozgáskultúrával. Mindhárom rendező keze alatt dolgoztunk pár igen intenzív napot, színészkék, rendezőcskék vegyesen: amikor Ascherrel kezdtünk, tüstént azt javasolta, mondjon el minden színjátszó egy verset, hogy lássa kissé, ki miben tudós, a rendezők meg értékeljék a produkciókat. Kimondhatatlanul utáltam verset mondani, mi több, nem is nagyon tudtam egyet se – de nem volt mit tenni: húztam ugyan az időt, ahogy csak lehetett, de egyik remek versmondás jött a másik után, szépen elfogytak az emberek, a végén mindenki felém fordult, én meg kétszázas pulzussal, alaposan előtépázott idegekkel felcaplattam a földvári művház deszkáira, elfehéredő ujjakkal szorítottam egy szék támláját, elhadartam valami tizennégysoros remeket, és közben rendkívül csúnyákat gondoltam. Közvetlenül utánam jött az értékelés: a rendezőtanoncok alig várták, hogy széttéphessenek – jegyzeteiket lobogtatva hosszasan, nem is titkolt kéjjel fejtegették, miért volt értékelhetetlen a versmondásom… porrá aláztak, amúgy teljes joggal. Az autodafét követően Ascher jött, s miután megdicsérte az elmés észrevételeket, megkérdezte, tudna-e valaki egy pozitívumot mondani velem kapcsolatban. Eltelt két hosszú perc, rá lehetett volna könyökölni a csendre, na. A rendezőpalántáknak semmi nem jutott eszébe. És akkor Ascher Tamás ezt mondta, kábé szó szerint: “Kérem… felment egy fiatalember a színpadra… megfogta azt a széket… rám nézett… nem nagyon tudnám visszaidézni, mit mondott, és azt sem, hogyan… de amikor a szemébe néztem, azt láttam, legszívesebben megfojtana… néha komolyan attól tartottam, hozzám vágja a széket… és akkor hirtelen azt gondoltam: na, ennek az embernek adnék egy szerepet. Köszönöm. Szünet.” Khm. A porból, ami pár perce én voltam, kavarogva, betöltve a termet, öt másodperc alatt klassz kis sztár-betonbandi lett: más néven Az Ember, Akinek Ascher Adna. Egy. Szerepet. Na most mi a fet van, dirikéim? Nem kellett két perc, hogy az egymás közt aszalódó rendezők sustorgásából világosan kihalljam: “Én is adtam volna ám neki… jaja… szerepet, persze… neki… azért ahogy azt a széket, nem?… hát igen… kurva jól fogta ám… meg a nézése…” Na: aznap délután is tanultam pár fontosat. Színházról: ami az egész világ, köztudott.

* Új barátaim: Zac és Oliv, világpolgárok egy oldalkocsis Ural nyergében.

Zac, azaz Zacchary tíz, Oliv, azaz Olivier negyvenhét éves – igen, apa és fia, igen, franciák – és igen, életük (egyik) nagy kalandját/álmát élik immár fél éve (tavaly szeptemberben indultak Párizsból): egy oldalkocsis Ural motorral járják be egész Európát, egy év alatt harmincpárezer kilométert teljesítenek, kényelmesen, ismerkedve, nagyszerű hangulatban improvizálva, ember léptékű költségvetéssel. Hogy az elején kezdjem, kedvenc szakügyi honlapom, a motoros világcsavargók számára üzemeltetett, minden lényeges információt és minden mást is tartalmazó, remek Horizons Unlimited hozott össze bennünket. E felületre jelentkezhetnek be az olyan önkéntesek, akik ezer és egy módon, de mindenképpen örömmel segítik a két vagy három keréken vándorlók életét – az oldalt jó ideje fenntartó (szintén, évtizedek óta úton lévő) amerikai házaspár néhány célzott mailben kissé kifaggatja, “szűri” az aspiránsokat, aztán, ha minden oké, pár hét múlva felkerülsz a listára, s ha egy vagy több motoros őrült a környékeden jár, és szívesen körbenézne, küld egy üzenetet, s a többi már megy is, kábé magától. Nos, így jutottak el hozzám Oliv-ék – rám írtak, aztán vagy két hetet levelezgettünk, mígnem hétfőn délután megkaptam az smst, melyik teraszon üldögélve várnak. Az elsődleges ismerkedés pont két percet vesz igénybe – az igazsághoz tartozik, hogy Zac eleinte kicsit gyanakodva méreget a szeme sarkából, de aztán a garázsnál, amikor én is bemutatom a motorokat, s fel is ülhet rájuk, láthatóan jelentősen beljebb kerülök nála. Elkísérem őket a szállásra, aztán este újra találkozunk, miután azt ígértem, olyan helyre viszem őket vacsorázni, amiről lényegében csak szájhagyomány útján értesülhetnek a vendégek, mégis évek óta méltán népszerű… naná, hogy ők sem csalódnak… Másnap reggel még egyszer összefutunk, mielőtt Pest felé vennék az irányt, még gyorsan viszem őket egy kört a városban, lemegyünk a Duna-partra, és persze, ha még nem mondtam volna, végig beszélgetünk, pár hónapra való kérdésem lenne, merthogy Zac és Oliv szinte hajszálpontosan, taktusra azt és úgy csinálja, ahogyan, és majdnem vonásra ugyanazon az útvonalon, amelyen, remélhetőleg nem is olyan sokára… no de babonából nem is mondom végig ezt a mondatot, a megfelelő időpontban úgyis részletes híradással leszek, hiszen tudjátok… Addig is elmondom még, hogy az Ural hároméves, háromezer kilométerenként kell benne olajat cserélni, és szintén nem ritkán gumit, máskülönben megbízható és hibamentes, a cég új, amerikai tulajdonosa elég alaposan megerősítette a legendás technikát; hogy a családi páros napi ötven eurót igyekszik költeni mindösszesen, azaz szállásra, ételre-italra-benzinre és bármi másra; hogy Zac-nak három nővére van, 17, 19 és 25 évesek; hogy a mama úgy két havonta néhány napra meglátogatja őket ott, ahol éppen vannak; hogy Oliv egy év fizetetlen szabadságot kért a cégnél, ahol egyébként a szürke hétköznapokon egy Boeing 737-esen pilóta; hogy kisebb-nagyobb kitérőkkel most Európa legészakibb csücske, a Nordkap felé tartanak majd; hogy Zac nem kapott felmentést a tanulás alatt, egész úton a papa a tanára, szigorú rend és menetrend szerint tanulnak szinte minden nap, mert Zac-nak, ha hazaérnek, rögtön le kell vizsgáznia az egész évből… Ja, és kedden boldogan eljönnek még az esti hokimeccsre, a Jégpalotába is – s bár őszintén szólva szívesebben vittem volna őket a MOL-liga döntőjére, azért így is jót drukkolunk kedvenc csapatomnak…Aztán, a végén, mindhiába próbálom nyugtatni magam, amikor röpke búcsúzkodás után kifordulnak a jégcsarnok parkolójából, s távolodni látom parázsló hátsó lámpáikat,  ismét ugyanaz az érzés tör rám, mint negyven éve, amikor a sárgásra letaposott füvön, a sátor körében téblábolva a továbbálló vándorcirkusz kamionjai után bámultam, s már a poruk is réges-rég elült, amikor én még mindig úgy éreztem, beleszakad a szívem, hogy maradnom kell…

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (34 lövet, átlagosan: 6.82 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

6 komment

  1. BALOGH TAMÁS szerint:

    …azt a gombot keresem (hasztalan) amelyik a 7. mellé a koronát is fölpattintja …

  2. Hatlövet szerint:

    Az hogy nem vállalsz be egy Surströmminget, pláne így látatlanban azt megértem, de hogy egy jó filézett harcsa-ponty halászlevet sem az azért számomra meglepő.

    Van olyan gyanúm, hogy pár mai színésznél jobb lettél volna András. Ascher szemében én látatlanban megbízok.

    Én meg nagyon irigy vagyok, hogy milyen érdekes és nagyszerű emberekkel találkozol néha.
    Igen ez a szabadság, amikor egy repülőgép pilóta aki szerintem azt a szakmát sem kimondottan pénzkereseti célból választotta megteheti, hogy más szenvedélyének is ilyen szinten hódolhasson.

  3. OregHal szerint:

    … a Zac-féle szent őrültek kapcsán jut eszembe, hogy néha úgy érzem magam, mint egy biliárdgolyó: tehetetlenségembe beletörődve ücsörgök kis komfortzónámban, várva az impulzust… és irigykedve nézem, ahogy egy másik elhúz mellettem. A játékidő meg csak telik lefele…
    :-(

  4. Laca szerint:

    Remek kalandban lesz részed remélem..én is tervezgetem azt az utat, amit egyszer a Dinári hegyek között tettem meg, keresztül Jugoszlávián . Koszovón, Szkopjén át Athéig egy 15 éves 1200-es kézileg festett vödörkék Zsigulival. Kiéhezve várom a beszámolót !

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


8 × = negyven

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz