Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


08 március
17komment

Kicsinyes macskaládáim

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet… Tizenhárom éves rovatunk mai, e helyütt már száztizedik kiadásában szomorkás hírrel kell kezdenem: állítólag jönnek a robotújságírók. Ezek szerint épp időben rúgtak ki idestova két éve, merthogy túl kevés betűt írtam le, gondosan megszámolták – ej, ha lett volna egy jó kis robotom valamelyik fiókban, még most is ott firkálgatnék, és a kutyának nem tűnnék fel… No sebaj, a magam részéről most már furgonozni is nagyon szeretek – és mennyi izgalmas esemény vár még rám, huhú… Oszter, leánykori nevén Rózsa Sándor kicsinykét nekiment egy parkolóházban pár apróságnak: aki azt meri mondani, hogy kapatos volt, és azért tántorgott, annak az Isten irgalmazzon – de hogy milyen fordulatos történeteket kanyarít az élet, azért az tényleg megdöbbentő. Szépen végigmegyünk rajta, hogyan is esett meg a dolog, hogyan viselkedett a színészóriás, és hogyan magyarázta el utána például azt, miért is végzett oly buzgón négyütemű szabadgyakorlatokat a rendőrségen:, hogyan kapott egy ismeretlentől több felest az elnézett manőver után, és a többi. Igazi szánalmas férgeskedés, nehogy bele kelljen állni, hogy mata voltál, és elszabadultak a lovak. Amúgy mondana valaki egy nagy Oszter-alakítást a RS-on kívül? Végén kis habkönnyű: olvasói levél érkezett a nevemre, kedves értékelőm az újságírás “mesterének” titulál a gondosan, kézzel méretre vágott A5-ös ív címoldalán – egy A4-est sokallt rám Kati néni, persze csak saccolom, hogy így hívhatják, mert aláírni már megint nem volt ideje szegény kémnek. De az is lehet, szocialista újságíró nem érdemel aláírt parainesist. Három velős mondat, mindet idézni fogom, mert utat mutat tétova szellemünknek e nehéz időkben. Kicsinyes macskaládákkal jövünk: bent. Vagyis…

Hirdetés

* Jönnek a robotújságírók – kevésbé bulvárosan: cikkeket ír a számítógép.

Svédhonban, Karlstad egyetemén végeztek egy kísérletet, melynek során egy megfelelően kialakított szoftverrel, valamint a Los Angeles Times egyik zsurnalisztájával írattak egy-egy sporttudósítást, természetesen ugyanarról az eseményről – aztán megmutatták a végeredményt a humán tesztcsoportnak, akik úgy vélekedtek, a számítógép cikkét informatívabbnak és megbízhatóbbnak érezték, az emberét viszont élvezetesebb volt olvasni. Annak dacára is, hogy a LA Times sztárszerzője csupán arról feledkezett meg, hogy megossza lágy szívű olvasóival, milyen sportról is van szó a tudósításban (a szakkifejezésekből természetesen kitalálható – ezzel együtt, ahogyan nagyszerű, első főszerkesztőm előszeretettel mondogatta, soha ne tévesszük össze az olvasó könyökét a sajátunkkal), meg hogy mennyi lett a szóban forgó mérkőzés végeredménye. Tudnék persze mesélni, bőségesen, személyes és többnyire vicces élményekről is e témában, de nem teszem… Beszéljünk inkább még egy kicsit a pompás robotról – ami megkapja gazdájától a megfelelő adatokat, vagy épp, ha úgy tartja kedve, hát megnézi maga a baseball-meccset, ugyan miért is ne: ne feledjük el, hogy a Google teljes mértékben önműködő robotautója immár sokadik szezonját teljesíti amerikai nagyvárosokban, és lényegesen kevesebb balesete volt (konkrétan: nulla), mint mondjuk Oszter Sándornak. De ne szaladjunk ennyire előre. Ha jobban belegondolunk egyébként, Magyarország a robotújságírás terén alaposan megelőzte korát, ha szabad úgy mondanom, mi ebben is sokkal jobban teljesítünk, leshet a nyugat – büszkén mondhatjuk, nem holmi prototípusokról, hanem évtizedek óta megbízhatóan teljesítő, minden körülményhez villámgyorsan igazodó, humanoid kivitelű robotokról van szó, amik az elmúlt évek során csúcsra finomodott szoftverüknek köszönhetően szinte átvették az irányítást a magyar közmédiában. E kifinomult masinák például előre beprogramozott algoritmusok szerint kérdezgetik interjúalanyaikat: tudják és érzik, de ha nem, pár perces előzetes beszélgetés során emberi beszéd útján is elmondható nekik, milyen kérdéseket szeretne kapni beszélgetőpartnerük, s melyek azok a témák, amiket kerülni kell. A legfejlettebbek nem is olcsó üzeműek – cserébe viszont teljesen önálló műveletekre képesek, meghibásodási hajlamuk minimális, roppant megbízhatók. A robotújságíró bármilyen programnyelvre rendkívül gyorsan átáll – ilyenkor a korábbi, tárolt információk, szófordulatok automatikusan, nyomtalanul törlődnek, a robot elképesztő gyorsasággal idomul az új szövegkörnyezethez, szinte új avatart, identitást, múltat kreál magának. A robotújságírók a légyhez hasonlóan táplálkoznak, nyelvük rendkívüli hosszúságúra nőhet, akár egy átlagos stúdióasztal alatt is képesek átnyúlni vele, csak hogy elérjék kedvenc táplálékforrásukat. A robotújságírók élettartama tapasztalataink szerint végtelen: az eddigi kutatások azt mutatják, spórákkal szaporodnak, gerincük mérsékelten fejlett.

* Oszter Sándor falnak ment.

Lázár János vadászbarátja, az immár 2013 óta Kossuth-díjas Oszter Sándor színművész nemrégiben a lovait ugratta, csak hogy mindjárt kezdésnek leghíresebb, emlékezetem szerint egyetlen szerepét is ideidézzem: egy bevásárlóközpont épületében és garázsában is elég komoly, több százezres kárt okozott, amikor elveszítette uralmát autója felett, s néhányszor a falnak hajtott. Nagy színészünk elég furán is viselkedett: szemtanúk elmondták, “a baleset után csak a falnak és autójának támaszkodva tudott biztosan megállni a lábán”. Ez eddig egy, ennyi is lenne, simán bele kéne állni, elvinni a balhét, kifizetni a károkat, levonni pár tanulságot. De itt nem Oszter vitte a balhét, hanem őt a kiérkező rendőrök (úgy mellesleg, saját bevallása szerint észre sem vette, hogy elsodort egy oszlopot, bár azt még észlelte, hogy felment a padkára), véralkoholszintje 2.17-nek bizonyult, ami azért némileg túlmutat egy véletlenül elfogyasztott dianás cukorka élettani hatásán. Az ősz játékos egyébként alaposan meglepte a zsarukat, amikor a vérvétel előtt időt kért, s bősz fekvőtámaszozásba fogott – többek szerint abban reménykedett, hogy felpörgetett szervezete gyorsabban égeti majd az alkoholt, ami persze csak városi legenda. A 2.17-es nívót egyébiránt a szakirodalom már nem az ittasság, hanem a részegség kategóriájába sorolja, ez után, 2.5 fölött már csak az alkoholmérgezés következik. Az eset után eltelt pár napban Sándorunk láthatóan nem tétlenkedett, s felvette a kapcsolatot néhány jogászati kiválósággal, március 4-én ugyanis már azt állította, csak a baleset után hajtott fel néhány felest, mi mást is tehetett volna, ha egyszer ingadozik a vérnyomása, és csak a nagymamája tanácsát követte, amikor e kellemetlenkedő hullámhegyeket és -völgyeket elsimította némi pálinkával, amit meg egy pont arra járó ismeretlen rajongója volt kedves átadni neki. Hm. Azt hiszem, erre mondják, mélységesen életszerű. A nagyon szomorú viszont mindenféleképpen az a tény, hogy Magyarországon ilyen és hasonló vérlázító hazugságokkal bújtak már ki sokkal súlyosabb, akár emberélete(ke)t követelő tragédiákból is ily makulátlan jellemű hősök és hősnők. Azokhoz képest, megengedem, Oszter esete bohóctréfa – még ha arcpirító is. A pompás fekvőtámaszozásról egyébként így nyilatkozott: “Elvittek a Gyorskocsi utcába, ahol édesapám anno ’56 után másfél évet ült. Valóban levágtam ötven fekvőtámaszt a rendőrök előtt édesapám emlékére. Csináltam egy kis performanszot.” Azt hát. Performanszot. Mi, régi konzervatívok, mi bohém fiúk – mi már csak így emlékszünk édesapánkra, ötven fekvőtámasszal. Vagy, esetleg, lehetett volna még ötvenhattal, utána tízzel, utána huszonhárommal, csak hogy még torokszorítóbb legyen…

* Újabb olvasói levelet kaptam.

Meglehetősen hozzászoktam az elmúlt kis híján huszonöt évben, hogy kedves/kedvetlen olvasóim rendre véleményeznek, örömmel veszem; és ahhoz is hozzáedződtem, hogy nem csupán megjelent dolgozataimmal kapcsolatos értékes véleményüket osztják meg velem, hanem igen gyakran fénylő tanúbizonyságát adják annak is, hogy kicsivel behatóbban ismernek tulajdon szülőanyámnál is, ilyenformán például főbb jellemvonásaim (már amennyiben egyáltalán léteznek ilyenek) gyors összegzése sokaknak lenge ujjgyakorlat csupán. Nyilván említettem már, mi minden, s mi mindennek az ellenkezője voltam az elmúlt néhány évtizedben – őszintén megmondom, kevés politikai árnyalat hiányzik a gyűjteményemből, és azt se titkolom, nem rezzenek már meg egy kis kommunistázástól, buzizástól, libsizéstől, bibsizéstől, generálanyázástól, különben meg hiába is rezegnék, e kimondottan gyújtó hangvételű, szenvedélyes levelekből ugyanis egyvalami szinte bizonyosan, kivétel nélkül hiányzik: az aláírás. Egy szavam sincs, így van ez rendjén, mi így vitázunk, s így írunk: a levelek zömét a szerzők, tán éjszaka, bedobálják a szerkesztőségi postaládába, az igazán vakmerőek olykor odacsúsztatják a titkárságvezetőnek, mire felnéz, már be is csukódott az ajtó. A legfrissebb, egy hete házipostázott, kézzel írott üzenet papírját egy A4-esből, kézzel vagdosták ki, ezzel is jelezve, nem érdemlek öt négyzetméter brazil esőerdőnél többet, lényem s lényegem három mondatban úgyis bőven megfogalmazható. A címzéssel kezdem, ez áll a fedlapon: Boda úrnak, az újságírás “mesterének”. Gúnyosan kacagnak rám azok az idézőjelek, érzem a szándékot, nagy kár, hogy soha nem voltak önértékelési zavaraim – ellenkező esetben biztosan elhinném, hogy tényleg valami ajnár jön odabent. Pedig nem. De nézzük: “Mondja, maga a kicsinyes macskaládákon kívül mást nem tud írni? Ez a szocialista újságírás? Van erre egy jó közmondás: Kutyaugatás nem hallatszik az égig.” Ennyi. Örkényi tömörség: nem szalad szét a szöveg, a szerző kitűnően tartja a gyeplőt, szikár, drámai anyag. Fogalmazgatom a választ, elhatározom, az égig nem hallatszó kutyaugatással kapcsolatban megjegyzem majd, sebaj, szerintem azért ugatni igenis kell, bármeddig hallatszik is; a szocialista újságírás… nos, ha létezik, valószínűleg akkor ez az, istenem, nagy dolog, maradjunk ennyiben, Kati néni, elnézést, ha tévedek a név tekintetében, pláne bocs, ha nem is néni tetszik lenni, nem vagyok grafológus, de női írásnak nézem… No de van itt egy értelmezhetetlen, bár kétségkívül erős fordulat: mik lehetnek azok a kicsinyes macskaládák, amiken kívül nem tudok mást írni? Komolyan mondom, kerek öt estém ment rá erre a rejtélyes metaforára – már végigjátszottam az állhatatlan macska természetének minden összetevőjét; felidéztem, s valósággal beleborzongtam a szúrós szagú homokkal teli faládák utálatosságába; homlokráncolva töprengtem, miképpen lesznek ezek a macskaládák noch dazu kicsinyesek – no de ha még túl is jutottam volna ezeken, még mindig ott van, hogy emlékezetem szerint soha nem írtam macskaládákról egy sort se, sem kicsinyesekről, sem nagyvonalúakról. Ma délelőtt aztán, amikor épp ezredszer olvastam át a levélkét, hirtelen belém hasított, hogy basszus… az s betű az nem is k, amiket a-nak néztem, azok meg o-k – így hát nem macskaládákon, hanem mocskolódáson kívül nem tudok mást írni. Na. Végre megnyugodtam – annyira, hogy azt se bánom, hogy ezzel feladtam az újabb magas labdát: sajna nem csak írni, de olvasni se tudok…

             

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (31 lövet, átlagosan: 7.00 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

17 komment

  1. Medve Ilona szerint:

    A “macskaláda” mindent visz, bár a színészóriásról szóló rész is telitalálat.Egyébként, ha jól emlékszem alakított a “művész úr” néhány jelentéktelenebb tévéjátékban is lecsúszott dzsentri fiúkat,de semmi komolyabbra nem sikerül visszaemlékeznem.

  2. öreg barátnéd szerint:

    Na látod mennyi mindent kell még megtanulnod:) Nyugi van még rá időd.

  3. Hatlövet szerint:

    “Macsakaláda” az b+ az a legnagyobb gond.
    A szocialista újságírás kitételnél kicsit meghökkentem. Gyanús nagyon gyanús vagy András!
    Remélem azért Kati néni levele miatt nem dőlsz a kardodba!

    Oszter Sándor valami olyan elementárisan nézi hülyének az embereket, hogy abból még Lázár haverja is tanulhatna.
    Az a fekvőtámasz meg bizonyára valamilyen betyár virtus. Nem bánnám ha pár évig gyakorolhatná odabent! :)

  4. Varga Erzsébet Anna szerint:

    Mindig szívesen olvasom, remek írások!

    Oszter Sándor meséje mezítlábasan is nevetséges, de így megírva, maga a csúcs.

    Szép napokat!

  5. Csathó Gábor szerint:

    Kedves András!És,hogy főzött a Való Világban,vagy hol?Az semmi?És,hogy a tényleges való világban,a vadászházában,pazarul vendégül látta hazánk nagyjait?Az is semmi?Ő más,mint a többi sok!Különös anyagból gyúrták…

  6. Gerbera Álmos Ébren szerint:

    Hát igen ez a macskaláda elég kemény dolog, már pár ország sorsa roszra fordult miatta. Én szoktalak olvasni és nem láttam a macskaládákat. Véleményeket láttam írásaidban a mai magyar helyzetről. Nem az írásaid vannak tele macskaládákkal hanem az ország. Lehet hogy a levelező “partnerednek” a fő macskaláda gyártóhoz is kéne írnia.

  7. rizsapista szerint:

    Azért kellett egy egész nap, hogy ki tudjak keveredni a röhögőgörcsből! A szocialista újságírás macskaláda díjasa! Alig várom, hogy láthassalak! :)

  8. dirtydog77 szerint:

    1 Utálom a robotokat 2 Oszter egy g.y.ö.k.é.r.3 Ha annyira macsakaládásnak tarja az írásodat /ami többünknek kiválló/ akkor minek olvassa,valószínű hogy az irtigység beszél belőle.Üdv.Köszönjük!!!

  9. t0s0 szerint:

    muszáj írnom, mert piszok jól írsz… és ne csak a macskaládás olvasói reakciók jussanak el hozzád.
    Oszter meg …kó mint annyi felcsúszott.

  10. rizsapista szerint:

    A fenébe, hogy mindig rám rohad az ördög ügyvédje szerep! :( Bár nem védeni szeretném a védhetetlent, de az ilyen sarkos megnyilvánulások valahogy mindig bizti kivágáshoz vezetnek. Csak magam, két Shakespeare, egy Büchner, és egy Gönc Árpád darabban láttam Oszter Sándort. Ezen kívül a 80 huszár, Jób lázadásá, és a Napló gyermekeimnek című egész estés játékfilmekben. Tévéfilmek: Az ozorai példa, A lőcsei fehér asszony, A tanítvány ( kitűnő!), Kardok, kalodák. És ez, nyilván csak töredéke annak, ami alapján itt gyökeredzünk. Félre értés ne essék, nincs mentség (?) arra amit tett, vagy éppen tesz. Bár tudnék a közelmúltból példát rá, nálánál jóval érdemtelenebbet, szinte egy emberként mentett fel a közvélemény. Igaz, a mai celebek “alakításait” séróból vágjuk, olyan aranyos! Valamint valjuk meg, 2.17 ezrelékkel az az ötven fekvőtámasz apuka emlékére, ölég gyönge pörformansz! Tök józan embertől is láttunk már különbet:)

    • Boda Kapitány szerint:

      Jogos a két pont – nekem, ettől függetlenül ez akkor sem Kossuth: de tudom, hogy ez merőben szubjektívos… :-) kösz a kiegészítést mindazonáltal, árnyalja a képet, valóban.

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


öt − = 4

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz