Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


22 február
5komment

Volt fél villám, azt is megettem…

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet… Tizenhárom éves rovatunk mai, e helyütt már száznyolcadik kiadásában megismerkedünk egy (a róla készült videó alapján, ha a sejtésem helyes, kormos) varjúval, név szerint 007-tel, aki olyan produkciót mutatott be, amitől nekem elakadt a szavam – egy nyolc lépésből álló feladatsor végén tudta megszerezni azt az ínyencfalatot, ami egy kis plexidobozkából mosolygott rá. Hogy 007 mit is tett pontosan a világhír érdekében, azt is elmesélem – meg persze megemlítünk egy másik varjúcsodát is, egyenesen Japánból. Itthon: továbbra se tudni, honnan jutott ahhoz a nagyjából 240 millió forinthoz Simon Gábor, amit egy osztrák bankban tárolt és fialtatott úgy öt-hat éve – mennek a gigaszánalmas magyarázkodások, előző életekkel, ügyes megtakarításokkal és a többi, meg persze jönnek a hírek a többi külföldön nyitott politikusszámláról, merthogy állítólag azért nem pont ez volt az egyetlen belőlük, sem ezen, sem azon az oldalon. Ha már itt tartunk, megkérdezem, kábé azonos elánnal vizsgálják-e a közszereplők jól kivehető gyarapodását, különös tekintettel például Szijjártó Péterre vagy magára a miniszterelnökre. És végül lemegyünk gyomorszintre – kedvenc helyemen, a Piac téri állócsillag sütödében, Anna birodalmában a múlt héten sikerült nagyjából egy fél műanyag villát masszívan bejuttatni a szervezetembe: akit elborzasztanak az ilyen szenzációhajhász témák, hagyja ki az utolsó fertályt… bár igyekszem kerülni a túlzottan fartáji fogalmazást… na tessék, már bele is sodródtam: lapozzunk inkább gyorsan, hátha odabent javul a stílusom… 

Hirdetés

* Nyolc lépcsős agytörő feladatot oldott meg egy varjú.

Kormos varjú, ha jól ismertem fel a képen – őszintén szólva legelőször hollónak néztem, amiről, csak mellékszál, de annyira jó szöveg, hogy nem bírom kihagyni, szóval a nagy Brehm ezt írja: “Nagyon könnyen megtanulja a házból való ki- és bejárást, sajnos azonban, a nagyobb szabadságra rendesen csakhamar méltatlanná válik, mert állandóan lopkod s a lopott holmit elrejti, a fiatal házi állatokat, csirkéket, libákat megöli, a mezítlábas embereket megcsipkedi, sőt olykor veszedelmessé is válhat, mert pajzánságát még gyermekeken is gyakorolja.” Kell egy pajzánságát gyakorló holló, eldőlt. No de ne kalandozzunk ennyire: a 007 névre keresztelt, még “arcra” is elképesztően intelligens varjú a neten látható videó  tanúsága szerint röpke gondolkodás után a következő, nyolc fázisos feladatsort oldotta meg. Először egy zsinóron lógó rövid pálcikát fog a szájába, azzal megpróbálja kipiszkálni a plexilapocska mögötti csemegét, de ehhez a botocska nem elég hosszú. Van egy hosszabb, de az egy kis billenőtálcán van elhelyezve, amihez egy kis plexikürtő is vezet. 007 gondolkodóba esik – aztán észreveszi, hogy van még három kis dobozka, mindegyikben, szintén plexi mögött egy-egy kavics, ezeket viszont eléri a rövid pálcikával is. Egyesével ki is piszkálja, majd a kürtőhöz viszi a kavicsokat, és rádobja a billenőtálcára – az elsőnél-másodiknál persze nem történik semmi, de amikor a harmadikat is beejti, az össz-súlytól lebillen a kis platform, és kigurul a hosszabb botocska, amivel már lizilazán meg is van a kaja. Elképesztő, fantasztikus, csodás az egész… és természetesen ettől fogva 007-nek már rutinból megvan a folyamat, sőt, akár tovább is adhatja a tudást a pajtásainak. Mondok szebbet, szintén döbbenet: Japánban figyelték meg, hogy a varjak összeszedik a diót, aztán a magasból az úttestre ejtik, úgy törik fel. Igen ám, de a dolog meglehetősen kockázatos, az arra járó autók folyamatos életveszélyt jelentenek a csemegézőkre. Pár hónap alatt viszont a madarak rájöttek, hogy ha egy zebra (mármint, félreértések elkerülése végett, gyalogátkelőhely) környékén ejtik le a diókat, s utána a gyalogosoknak szóló zöld jelzés idején mennek be a magért, akkor nem kell tartaniuk semmi veszélytől, összeszedegethetik és biztos helyre vihetik az értékes részeket… Állítólag csak városi legenda, hogy a varjú száz évig vagy tovább is él – eddig nem tudtam teljesen megnyugtatóan tisztázni ezt a kérdést: a fentiek, meg az alapján, ahogy a száz fölött száguldó autók elől az országúton unottan arrébb tottyan egyet, hajlanék rá, hogy az évek meg a rutin látszik rajtuk. Beszerzek tehát (a hollóm mellé) egy varjúfit is – aztán valamelyikünk előbb-utóbb megtudja, meddig él a másik…

* Simon Gábor 240 millió forintnak megfelelő dollárt meg eurót tartott egy osztrák bankban.

Simon Gábor az MSZP elnökhelyettese – volt, merthogy nagyjából öt perc alatt szabadultak meg egymástól, ezzel együtt az elkövetkezendő hónapokban nem lesz két percünk se, amikor ne hallanánk majd róla, a reggeli és az esti “hírműsorok” tartós sztárja lesz, a szokásos műsor, hálás lehet neki nevelő egyesülete, megérdemelte a bizalmat, 2008-ban lepakolt egy kis tartalékot, akármire is jó lehet majd, gondolhatta, jó ötlet az ilyesmi. Még inkább tetszettek a magyarázatok, amikor is különb s különb szájakból elhangzott, S. G. még “előző életében” szorgoskodta össze e szerény kis tőkét – remélem, Mesterházy mester ezzel az előző élettel nem azt akarta sugallni, hogy Simon reinkarnációs folyamata során korábban mondjuk cibetmacska volt Burmában, s ilyen minőségében bukkant rá egy fa odvában egy kincsesládára, amit még Vörös Szakáll kalózkapitány rejtett oda egy előrelátó pillanatában… bár őszintén szólva ezen a variáción se lennék meglepődve, kábé pont ugyanannyira hihető, mint az eddigiek. Vagy mint az, hogy az érintett öt éven át “elfelejtette” megemlíteni a vagyonnyilatkozatában ezt a pár vacak bankót, illetőleg hogy nem talált megfelelő rubrikát, ahová bevésse  - mert azért ezek is észbontóan szimpatikus magyarázatnak tűntek. Oké, Simon bedőlt, mint egy nyolcvan éves vályogpajta vert fala – sokak szerint viszont nem épp ő az egyetlen, aki ilyesfajta kis vastartalékot képezett valahol okosba’. Hol több, hol kevesebb joggal gyanakszunk lassanként lényegében mindenkire: az, hogy Szijjártó Péter tízmilliót keresett, de 16 millióval gyarapodott, már-már viccesnek tűnhet ott, ahol sok tíz/száz/ezer milliárdos ügyek még csak el sem érik a lakosság jó részének ingerküszöbét. És persze vidámmá tesz, amikor olvasom a képviselői vagyonnyilatkozatokban, hogy ennek kombi Wartburgja, amannak meg negyed részben horgászstégje van, a harmadik pedig egy üveg hárslevelűt kapott ajándékba. Egyszer, akciósat, és ki is volt már bontva. Még mielőtt valaki úgy gondolná, a “jól” bevált módszerrel, ízléses visszamutogatással szeretném letisztogatni Simon Gábor zekéjéről a foltokat, halkan szólok, hogy nekem aztán tökéletesen oldalfüggetlen, ki miatt élek-élünk úgy, ahogy – ebben az egészben ez a 240 millás maszek nyugdíjalap éppúgy benne van, mint a különféle időtartamokra jó érzékkel titkosított állami csilliárdok. Én, megmondom őszintén, szívesen venném, ha ebben az országban egyszer mindenkinek, de tényleg mindenkinek kötelező lenne beadni egy olyan szérumot, amitől önként visszatenné a közösbe azt a pénzt, amit ellopott – elkopna néhány titánkilincs a kincstár kapuján, de pár apróságot, azt gyanítom, meg lehetne oldani abból az összegből. Tudom, ilyen szer persze nincs, és belátható időn belül aligha is lesz, ha meg netán valaki mégis feltalálná, még aznap éjjel törvény születne rá, kiknek tilos beadni. És azok mind meg is szavaznák – ha szükséges, névvel, gerincből.

* Megettem egy fél műanyag villát kedvenc sütödémben.

Ha itthon vagyok, a szombat rendszerint meghatározott rituálé szerint zajlik, bakság, tudjátok – viszonylag sokáig alszom, aztán gyorsan összekapom magam, és lehetőleg még tizenegy óra előtt a piac felé veszem az irányt, jöhet a jól megérdemelt hétvégi ebédkém. Tizenegy előtt, mondom: ha ugyanis netán kések egy keveset, jó esély van rá, hogy már nem kapok a menüből – na jó, arra is van gyógyszer, ha más nem, egy kis sült kolbász Anna tüchtig kis sütödéjében mindig akad. A sült kolbász, mint tudjuk, stratégiai fontosságú élelmiszer, ugyanakkor viszont kiemelten bizalmi kérdés: húsz (vagy már több is tán) év hibamentesség nálam elég meggyőző érv, szombaton ráadásul általában (vagy mindig?) valamilyen csirkemell az ebéd, finom és bőséges, na… a lényeg tehát, nekem ott a helyem, és lényegében tutira mehetek, mert bizonyos, hogy az első kis korona felkerül a napomra.  Sült csirke volt a minap, rakott zöldséggel, még gondoltam is, milyen örvendetesen egészséges fordulatot vesz az életem – lekucorodtam a törzshelyemre, és megkezdtem a jóízű falatozást. A csirke jól át volt sütve, mint mindig, de persze mellhez méltóan elég sűrű volt a hús-szövet – na, egyszer csak lenézek a jó kis műanyag villámra: durr, egy hegy hiányzik a négyből. Hm… kissé lesápadtam, s azonnal megkezdtem a tányérom módszeres átkutatását, izgatottan feltúrtam mindent – a hegy persze sehol. Mindegy: gondoltam, az élet nem áll meg, kortyoltam egy nagyot a narancsból, és folytattam a könyörtelen kalóriabevitelt. Eltelt öt perc, valamiért megint a villára tévedt a tekintetem – egy újabb heggyel kevesebb, természetesen az is bennem landolt, kétség se férhetett hozzá. Az utolsó falatokhoz eszközt cseréltem, s azzal már ki is húztam az ebédet. Aztán hazarongyoltam, és azonnal elkezdtem böngészni a netet, mi a teendő ilyen esetben: dr. Kaszó Beáta fórumán szerencsére megtaláltam egy aggódó anyuka levelét, akinek kétéves kislánya szintén hegyet evett, s érdeklődött, mi a teendő, mire Kaszó doktornő szárazon csak ennyit válaszolt: “Nincs teendő. Széklettel fog távozni.” Megnyugodtam, de hátra azért nem dőltem – lelki szemeimmel követtem a villahegyek kanyargós útját… na… nem voltam teljesen nyugodt. Este Suszter barátomnak meséltem el a dolgot, hiba volt, mert érzéketlenül nagyokat röhögött, ahogy szokott – nekem viszont ettől szúrni kezdett a hasam… nem is folytatom, kemény éjszakám volt, bár a szúrás (már ha volt egyáltalán) hamar elmúlt. Azóta meg eltelt két hét – alaposabb vizsgálatokat ugyan nem végeztem, de most már úgy kell gondolnom, ezúttal nem a hegyek vajúdtak, s szültek egeret, hanem némiképp fordítva történt, magyarán én szültem hegyeket. Ma egyébként szezámmagos csirkemell lesz, majonézes salátával és sült krumplival: tervezgetem, hogy magammal viszem a jó kis villámat…

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (39 lövet, átlagosan: 6.79 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

5 komment

  1. DonCarlo szerint:

    Jó kis írás megint! :)
    Valami pártnak én is lennék akármije, csak addig amíg elsíbolok néhány millácskát, aztán mehetek a levesbe! Naaa!!! Léccci….lécciiii! És még hagyok is másnak! NAaaaa!
    (Hátha olvassa valamelyik párt vezére!)
    :)

  2. rizsapista szerint:

    Ajvé! Ha ezek a varjak ( Nem, Jean, lőjön! ) nyolclépcsős feladat megoldására képesek, nincs más hátra, mint imádkozni, hogy nehogy ragadozókká váljanak. Csúcs lenne!
    Kedves Don!
    Nagyon meghatott az őszinteséged – különösen a másnak is hagyok kitétel – , kérlek keress meg: [email protected]!

    • Boda Kapitány szerint:

      Nyolc lépésben elég sok mindenkit át tudnának vágni szerintem is… engem az elsők közt… :-D Ja… és az a kampóhajlítás… :-D mint a lakatosüzemben a tanuló…

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


− négy = 2

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz