Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


10 december
4komment

Sofibá (na végre) hazatér (V.)

Vízre néző lakosztály a Hotel Rakparton

Ígéret szép szó, én is jól tudom: egyik Zsolti barátom a sok közül épp ma kérdezte meg harmadszor, mikor jön a sofibá-sztori ötödik, befejező része – hát akkor most, elnézést és oppardon, dolgoztam, mert az írogatás, jól tudjátok, nem munka, csak lepkeűzés, na, mindegy, azt is tudom, jó régen volt már a negyedik, maga az út meg, amikor is Zoli kollégám/barátom társaságában Németországba fuvaroztuk a legendás Waters-produkció, a The Wall kiváló színpadépítő brigádját, már szinte kötésig merült a múlt kútjának csodás vizébe. Legjobb tehát, ha pár szóban ismét csak emlékeztetem a kedves böngészőt, miről is meséltem korábban. Az első részben konkrétan még csak itt, szerény lakomban brümmögtem és álmodoztam a nagy kalandról… A folytatás legfontosabb mozzanata talán az volt, amikor élesben, utasokkal először ültem a kormány mögé, s arra is jó volt visszarévedni, hogy tizenkét méteres bálnánk a nap végén szintén az én vezénylésemmel fordult be berlini szállásunkra… És jött a harmadik rész, amelyben egy majdnem teljesen szabad napunkról, továbbá például Frau Scholzról meséltem pár bekezdésnyit. A negyedik folytatás végére, egy kalandos, szakmai részletekben gazdag forgolódást, és némi bevásárlást követően átértünk Düsseldorfba: út közben derült ki, hogy eggyel kevesebb férőhely van a szálláson a szükségesnél – érdekes gondolatok forogtak a fejünkben, végül szolidaritásból mindketten a buszban aludtunk, a Rajna-parti rakparton, egy fizetős parkolóban, mondjuk úgy, mérsékelt komfortfokozatban. A hangulatunkkal, miután szegény Zolit sikerül némiképp lecsillapítanom és megnyugtatnom, tulajdonképp semmi baj: a madárlátta lidl-s háromszögszendviccsel a vacsoránk is pipa – nincs más hátra, mint készíteni pár éjszakai képet a Hotel Rakpartról, aztán Zotya hátra heveredik, én meg elöl dőlök neki az ablaknak, maradjunk annyiban, elég fura éjszakai szállás két olyan embernek, akik a mögöttük ülő ötvenért felelnek másnap… Elsősorban is Zoli, aki marad egyedül: mert én megegyezés szerint délelőtt beülök egy kisbuszba utasnak, és megindulok hazafelé, de rá vár még jó pár kilométer… Ez utóbbiról kevesebb szó esik a befejező részben (annyit azért elárulhatok, barátom gond nélkül megoldott mindent), de hogy miképpen értem haza én, azt részletekbe menően elolvashatjátok, beljebb.

Hirdetés
Hajnali akárhánykor természetesen már bőszen készítem a művészképeket: jobb, mint hánykolódni a kettes ülésen

Hajnali akárhánykor természetesen már bőszen készítem a művészképeket: jobb, mint hánykolódni a kettes ülésen

Rakparti éjszakánk… no, hogy is fogalmazzam meg lágyan: cudar. Hogy őszinte legyek, túlságosan nagy melegem sincs, reggelre elég jól beáll az összes ízületem a kettes ülésen félálomban áthempergett szűk hat óra után, és úgy egyébként is: zuhanyzásról, kávéról álmodozunk, meg vajas pirítósról, amire gusztán ráolvadt a sajt – mindezekre egyetlen esélyünk, ha a Rajnából egyenesen a parkolónk kövére veti magát egy szuicid aranyhal, amelyben azért pislákol még annyi hivatástudat, hogy rákérdezzen, óhajtanánk-e valamit, hármat. Kell-e mondanom, erre is hiába várunk: vetődő hal sehol, csak az uszályok lötybölődnek egykedvűen, hosszú, tömött sorokban le-fel – igencsak komoly a forgalom a vízi sztrádán.

Összeszedjük magunkat, és hét óra előtt már megyek is fizetni az automatához...

Összeszedjük magunkat, és hét óra előtt már megyek is fizetni az automatához…

Ha biztosított komfortzónánk meglehetősen csekély kiterjedésű, mondhatni, pontszerű is, az elvárások természetszerűleg elég magasak: még előző este kötötte lelkünkre szúrós nézéssel a színpadépítő cég feje, hogy ámde tűpontosan álljunk ki a szállásra, mert nagyon nem lenne szerencsés, ha a srácok késnének az arénából, ahol a düsseldorfi Wall épül rohamléptekkel. Mi sem természetesebb – mindannyian tudjuk, mennyire szeretünk mindent megtenni azokért, akik cserébe viszont jól le se szarnak minket (illetve dehogynem), mindenesetre nálunk akkor is első a szakma és a becsület, tehát abban bizonyosak vagyunk előre is, negyed nyolcra úgy kiállunk, hogy abban hiba nem lesz felfedezhető.

Tudom, hogy életlen - nem volt erőm hozzá, hogy átfordítsam a menütárcsát valahová máshová...

Tudom, hogy életlen – nem volt erőm hozzá, hogy átfordítsam a menütárcsát valahová máshová…

Hat körül kelünk tehát, s miután újra felépítjük magunkat, megegyezünk, háromnegyed hétkor kell indulnunk, hogy alapos rátartásunk legyen a tíz perces útra. Ennek megfelelően fél hét előtt elslattyogok a száz méterre álló jegykiadó automatához, hogy fizessek: az egész napos jegy 12 juró, kiveszek hát a buszkasszából három öteurós bankót. Fütyörészve benyomom az elsőt, visszaadja. Még egyszer, ő is még egyszer. Fordítok a pénzen, úgy se kell neki. Jó, kezdjük egy másikkal, ha ilyen finnyás vagy: nyomom, elfogadja. Na ugye. Jöhet a harmadik, de az se kell neki, se így, se úgy. Teljes a káosz, mind a két ötössel próbálom etetni a makacs masinát, de semmi – egyszer csak kiköp egy zöldes bizonylatot, öt euró befizetéséről. Hm. Na és most mi a fet van?

Na jó, ígérem, ez az utolsó, bemozdult hajnali kép - jobban átélitek az egészet, ha ti is szenvedtek egy picit...

Na jó, ígérem, ez az utolsó, bemozdult hajnali kép – jobban átélitek az egészet, ha ti is szenvedtek egy picit…

Visszamegyek a buszhoz, amit Zoli már járat, elmesélem az egészet – kissé tanácstalanok vagyunk, az időnk vészesen fogy. Visszamegyek az automatához, van rajta egy gomb, amin a diszpécsert lehet hívni. Hívom. Elmondom a sztorit, az ember féltávnál megakaszt, s megkérdezi, régi vagy új öteuróssal próbálkozunk-e, az újat ugyanis a gép nem fogadja el. Aha… nézegetem a jobb kisujjamat, nyilván elmulasztottam kiszopni belőle ezt a szinte lényegtelen tudnivalót, mert a gépen sehol nincs feltüntetve. Akkor viszont most mi a teendő, kérdezem a központot, előrebocsátva, hogy tíz perc múlva alighanem áttörjük a műanyag sorompót egy busszal.

Az Esprit Aréna mellett kevergünk - egy hatalmas vásárterületen épp eladó pár ezer lakóautó

Az Esprit Aréna mellett kevergünk – egy hatalmas vásárterületen épp eladó pár ezer lakóautó

Forgalomtól függően tíz perc múlva kiér egy kolléga, ígéri az ember – én az ötöt javaslom: felezzük, hét perc múlva megáll a kisautó. Újabb két perc múlva minden rendben, óra tízkor pedig már a munkásszálló előtt vészvillogózunk.

Hamarosan mindenki felszáll, a cég egy magyar rendszámos kisbusza elénk áll, hogy mutassa az utat. Az arénáig minden sima is: azt viszont nem tudjuk pontosan, melyik kapun kell bejutni – kicsit kavargunk hát a környéken, de végül érdeklődöm kissé, és csak megtaláljuk a nyerő bejáratot. A srácok leszállnak, mi leparkoljuk a Mercedest, délutánig nem lesz dolga,

Van mit beszállítmányozni és beépíteni...

Van mit beszállítmányozni és beépíteni…

Gábor pedig, csodák csodájára odajön, és önként odaadja a kisbusz kulcsait – menjünk vissza, reggelizzünk meg a szálláson nyugodtan: alighanem egy kis lelkiismeret-furdalása van az éjszakánk miatt. Neki legalább. Kicsit még legeltetem a szememet – egy elkerített részen pótkocsik sorakoznak, rajtuk pár száz tonna beépítendő hardver, amit a “mi fiainknak” kell bedolgozniuk a produkcióba, méghozzá mihamarabb. Mi viszont baromi éhesek vagyunk, úgyhogy irány vissza a belvárosba. Időközben kiderül az is, hogy a kisbusz bejön értem a szállóhoz, tizenegy körül ér Düsseldorfba, csörög, ha menjek.

A szállás melletti tűzfal: elég alternatív az egész szállás, de nem válik hátrányára...

A szállás melletti tűzfal: elég alternatív az egész szállás, de nem válik hátrányára…

Pár perc múlva már a kissé hippis/hobós jellegű Jugendherberge étkezőjében ücsörgünk, gőzölgő kávé, pirítós, vaj, májkrém és kockasajtok társaságában (kicsit gyengécskébb a választék, mint Berlinben volt, de psszt, ennek is nagyon örülünk…) – és van még meggylekvár, amit azért muszáj megemlítenem, mert a legjobb, amit életemben ettem. Gyorsan el is rakok belőle négy-öt dobozkát, hosszú lesz az út hazáig. Emberesen bereggelizünk Zolival, utána sétálunk egyet a környéken, aztán visszatérünk a szálló halljába, és kihasználjuk a svédasztalos wifit is.

"Ha esetleg valami áthullana a kerítésen, szólj, mi telefonálunk, és majd visszadobják - csak ne mássz át."

“Ha esetleg valami áthullana a kerítésen, szólj, mi telefonálunk, és majd visszadobják – csak ne mássz át.”

Tizenegy után pár perccel csörög a telefonom, a kisbusz megérkezett, gyorsan elköszönök Zolitól, megegyezünk, hogy a produkció ismételhető, rajtunk biztosan nem fog múlni, ha valaki komolyan szeretné.

Kint az utcán egy fehér Transit, nem mai csirke – egy fiatal és egy fiatalos sofőr (barátságosak és közvetlenek: de természetesen beszállás előtt kell kifizetni az utat) viszi Anglia és Magyarország között, szerintem lényegében non-stop. Mármint pihenőnap nélkül is.

Köln, naná

Köln, naná

Egy csaj ül a második sorban, Londonból tart Budapestre, még valakit felszedünk majd Kölnben, derül ki már út közben. A fiatal driver kezd, szinte azonnal kiszúrom, hogy finoman szólva nem teljesen friss – folyamatosan a tarkóját masszírozza, helyezkedik, fészkelődik, igyekszik a legkülönfélébb módokon elfoglalni magát, időnként indokolatlanul lassan megy: egy éberebb pillanatban felajánlom, szívesen vezetek mondjuk egy ezrest, ha gondolják, de köszönettel nem kérik.

Korszaktalálkozó, Köln

Korszaktalálkozó, Köln

Kölnben félórát pihenünk, felveszünk még egy lányt, aztán tankolunk, és utána szerencsére a másik pilóta következik: meglepetésemre a srác megkér, üljek már előre, ha nem nagy gond – felteszem, a két hölgy között szeretne vitézkedni, oké, cserélünk hát. Két kilométer múlva viszont már holtbiztosan tudom az okot: ennél kiültebb, gerincgyötrőbb, szemetebb üléshez még nem volt szerencsém, beleértve a Barkast, vagy a csodás szarbarna színű Roburt is, amikkel 1984-ben, a Magyar Hirdetőnél jártam, mint gyors- és gépkocsikísérő…

Ha minden kötél szakad, vannak még lehetőségek...

Ha minden kötél szakad, vannak még lehetőségek…

Száz kilométert teszünk meg, akkorra odáig jutok a gondolkodásban, hogy a következő megállónál köszönettel kiszállok, és eljövök stoppal, de még az is megeshet, nem várok annyit, kiszállok menet közben… komolyan, plusz olyan szomjas vagyok a szeptemberi kánikulában, hogy belepusztulok – na, mit hoz a sors, a következő pihenőnél ki is húzódunk a sztrádáról, boldogan leszállok a kínpadról, megyek és veszek egy másfél literes Fantát, két perc alatt leküldöm, aztán sétálok egyet a zsúfolt benzinkúton, tovább hezitálva, lelépjek-e, a bizonytalan hazautat választva, vagy maradjak a tutinál, ami hazajuttat késő estére, igaz, onnan mentőt kell hívnom, kerekesszékkel. Gondolataimba mélyedve visszasántikálok a Transithoz, és ekkor…

Mindent kipróbálok, hogy eltereljem a figyelmemet a fájdalmas ülésről...

Mindent kipróbálok, hogy eltereljem a figyelmemet a fájdalmas ülésről…

“Bandi, az urak veled akarnak beszélni” – mondja idősebb sofőrünk, két, kissé zavartan tébláboló férfiúra mutatva. Nem nagyon értem, miről akarhatnak velem beszélni – az idősebb lép oda hozzám, németül köszönök rá, de ő magyarul (azonnal megérzem az erdélyi ízt) kezdi a mondandóját, és szinte könyörgőre fogja: a vejével már hosszú órák óta állnak a kúton, két autóval vannak ketten, Hollandiából viszik hazafelé a kocsikat, ő rosszul lett, igaz, már sokkal jobban van, de inkább nem rizikóznának, nagyon kéne valaki, aki elvezetné hazáig az egyiket, “…drága uram, nagyon szépen kérem, s kérjük, vállalja el… segítsen rajtunk, itten már mondták, hogy maga hivatásos, hogy buszvezető…” – na, meg is vagyunk, még ha nem is lenne az a pár tucat nyílt seb rajtam a nyomorult Transit-ülésnek köszönhetően, ezért a hivatásos buszvezető megnevezésért önmagában is elvállalnék mindent.

Újdonsült útitársaim, két kiváló ember: Táci és Lojzi, akikkel hazáig sikerült igen kellemesen összebarátkozni

Újdonsült útitársaim, két kiváló ember: Táci és Lojzi, akikkel hazáig sikerült igen kellemesen összebarátkozni

Egy Opel Combóról van szó, egész új, van vele valami kis gond, de nem vészes, időnként, ha nagyon hirtelen lép oda neki az ember, leveszi a teljesítményt – hát majd finoman adagolunk, no problemo. Kézbe csapok, búcsúzom a Transit legénységétől és leányságától, és repkedő lélekkel átpakolok a Combóba. Új útitársaim istenítenek, etetnek-itatnak, hamar összeismerkedünk Gyula bátyámmal, azaz Tácival (ő az idősebb, bikfalvai illetőségű úriember: ja, kérdezzétek meg, kérlek, meg vagyok-e híva pár eseménytelennek ígérkező napra hozzájuk, istenzicsi) és Lalival, a vejével, aki Fóton él: ha azt mondom, két hibátlan arccal és remek emberrel hozott össze a jó sors, hát nem mondtam semmit. Tácival együtt ülünk a Combóba, Lali meg egy pompás Volvóval követ minket – kicsit nagyon fáradt már, úgyhogy azt javasolják, olyan száz kilométerenként álljunk meg pihenni… Naná, hogy nem sokáig bírom: Ausztriában átszervezem kicsit a menetet, és átültetem Tácit, mindjárt vidámabban, nagyobbakat harapva mehetünk tovább, és ennek köszönhetően kora hajnalban szépen meg is állunk a fóti házikó előtt – Lali, korábbi ígéretükhöz híven átvisz Nagytarcsára, ahol az én autóm vár rám híven a busztelepen, meg persze további másfél óra hazáig. A hátsó ülésen Táci ajándéka, egy üveg 2010-es Bikfalvai Gyümölcspálinka (“Székely termék – titkosított recept szerint…”) kotyog – a fejemben meg az egész út vegyes párlata kavarog: buszozni csodálatos, ez ténykérdés, a többit meglátjuk…

 

 

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (23 lövet, átlagosan: 6.91 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

4 komment

  1. DonCarlo szerint:

    De vártam már!!
    Nagyon szeretem ezeket a történődéseket. Remélem elvisznek nemsokára megint egy hosszabb útra!
    Már gondolkoztam rajta, hogy venni kellene egy buszos céget és téged küldözgetni minden hova, aztán ha hazajöttél a második műszakban egy ilyen leírást cégnévvel mindennel együtt feltolni ide = dupla gázsi a vezetésért és az önreklámmal telített útleírásért :D

    • Boda Kapitány szerint:

      Tennék pénzt egy ilyen cégbe magam is (ha lenne)… de nekem őszintén szólva már az is nagyon megfelelne, ha valaki a motorom üzemköltségét finanszírozná… az töredék pénz a buszhoz képest, és folyamatos beszámolás lehetne mindenről… mondjuk évi ötvenezer kilométer elég szép túrákat tenne lehetővé, az szűk 2 millából meg is áll… Ha már álmodozunk…

  2. rizsapista szerint:

    Én ezt nem hiszem el! Félre ne érts, örömteli, de hogy neked mindig a jó arcok jutnak…?! :)

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


8 × = negyven nyolc

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz