Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


29 október
3komment

Sofibák a düsseldorfi Hotel Rakparton (IV.)

Esti életkép - már a düsseldorfi Rajna-parton, kissé túl egyszerű szállásunkon...

Esti életkép – már a düsseldorfi Rajna-parton, kissé túl egyszerű szállásunkon…

Bocsánat és oppardon: tudom, jó darab idő eltelt, mióta utoljára első buszvezetési megbízatásomról szót ejtettünk – mentségem nincs, csak annyit mondhatok, volt néhány olyan dolgom, amiért egyesek hajlandóak voltak fizetni, vagy minimum ígéretet tenni rá, hogy fizetni fognak, ezeket eléggé el nem ítélhető módon előre vettem, és a jövőben is kénytelen leszek így tenni… Most felidézem tehát kicsit az emlékeket: még a napsütéses szeptemberben történt, hogy Zoli kollégámmal, nagyon hamarosan, a későbbiekben és azóta is barátommal, egy Mercedes Tourismo fedélzetén megindultunk a baráti Németország felé. Egy remek brigádot, színpadépítő szakembereket vittünk Berlinbe, majd Düsseldorfba – mit hoz a sors, épp egyik hatalmas kedvencem, a The Wall című Roger Waters-produkció, a rocktörténelem halhatatlan előadásában dolgoztak a srácok. A sztori első részében, ha még emlékeztek, egy métert se tettünk meg – csak arról a sokkhatásról próbáltam zengedezni valamit, ami akkor éri a zöldfülű sofibát, amikor szombaton megtudja, hogy vasárnap útra kel… és életében először (legalábbis utasokkal) nem a busz hátsóbb traktusaiban, hanem legelöl, a vezérállásban tölti majd az időt… A folytatásban megosztottam kedves olvasóimmal azt a semmihez nem fogható pillanatot, amikor először ültem a kormány mögé, aztán ahogyan Berlinben a szállásunkra navigáltam tizenkét méteres bálnánkat… És jött az a rész, amiben egy majdnem teljesen szabad napunkról, továbbá a szállásunkul szolgáló Jugendherbergéről, és vezetőjéről, a magyarokat nagyon kedvelő Frau Scholzról meséltem pár bekezdésben – és persze arról, hogy ezen a napon, hétfőn este mindösszesen úgy öt kilométer megtétele vár ránk: a srácokat kell átvinnünk a Hertha stadionjába, nem azért, mert lusták, sokkal inkább a cuccuk sok. Sima ügy, mehetünk – persze, elkísérhettek, ha tetszik, utána, másnap meg irány Düsseldorf…

Hirdetés
Fél nyolc helyett hétre állunk ki a stadionba - és milyen jó a megérzésünk

Fél nyolc helyett hétre állunk ki a stadionba – és milyen jó a megérzésünk

Beröffentem a technológiát, feltermeljük kissé a levegőt a rendszerben – mint talán tudjátok, egy autóbuszban szinte minden levegővel, többnyire sűrítettel működik, ezért sofibá indulás előtt már legalább tíz-húsz perccel a gépnél van, indít, termel, ellenőriz, aztán dokumentál, előkészíti a menetíró berendezés korongját, esetleg még egyszer végigszalad a buszon, teljes-e a rend és a tisztaság. A srácok is megjönnek, becuccolnak, és indulunk az esti műszakba velük. A Hertha stadionja a célunk, nagyjából négy és fél kilométert ír a gps – és tényleg, bő öt perc múlva egy hatalmas kapuhoz érünk, az egyik teherporta, bemondjuk a cégnevet, és már nyílik is a sorompó.

Erőteljesen zajlik az élet a Hertha háza táján - de ezúttal nem meccs, hanem koncert miatt nyüzsög a stadion és környéke

Erőteljesen zajlik az élet a Hertha háza táján – de ezúttal nem meccs, hanem koncert miatt nyüzsög a stadion és környéke

Még pár száz méter, megállunk, a fiúk elindulnak dolgozni, a nagyfőnök pedig a tőle megszokott toronymagas kommunikációs színvonalon, a távolba nézve, félfordulatból elmondja, reggel fél nyolcra legyünk ugyanitt, a reggeli után visszavisszük a társulatot pihenni, hogy pár órával később már Düsseldorfba vigyünk egy másik brigádot – kétfrontos harc folyik a Wall-turné egymást követő két helyszínén, ezért kell fergeteges logisztikai megoldásokkal operálni.

Állunk és várunk pár percet - közben megismerkedünk a legbarátságosabb biztonsági őrrel evör

Állunk és várunk pár percet – közben megismerkedünk a legbarátságosabb biztonsági őrrel evör

Rendben. Csinálunk pár fotót a stadionról, aztán kitolatok, és már csorgunk is kifelé, a sorompót ugyan nem nyitja senki, a portás alighanem elszaladt valamerre, várunk egy keveset, de elunjuk, a befelé jövő nyitva, hát átóvakodunk ott, semmi gond. Visszamegyünk a szállásunkhoz, leparkolunk, és csendesen átnetezgetjük az este egy részét a társalgóban – Zoli a teljes családdal, még a kedvenc kutyájával is skype-ol egy szórakoztatót a laptopomon… Időben lefekszünk, és megbeszéljük, hogy biztos, ami biztos, fél nyolc helyett reggel hétre kimegyünk, inkább mi várjunk pár percet, régi sofibás alapvetés… És milyen igazunk van!

Kis utcánk szélessége - csak hogy lássátok, innen kell kitolatnom, Zoli segítségével, s becsűrni balra a Tourismót

Kis utcánk szélessége – csak hogy lássátok, innen kell kitolatnom, Zoli segítségével, s becsűrni balra a Tourismót

Esős a reggel – hét előtt pár perccel érünk az előző nap megbeszélt találkozási ponthoz. Biztonsági őr siet a buszhoz, mosolyogva kérdezi, meddig maradunk, mert kilenc körül indulnak a nagy beszállítások a koncerthez, akkor itt nagyon nem leszünk jó helyen. Mondom neki, legkésőbb fél nyolckor elhúzunk, mire még szélesebb lesz a mosoly, nagy-nagy köszönetek, vállveregetés, kellemesnap-kívánás… hát… így is lehet őrködni, na jó, nem leszek teljesen igazságtalan, nekünk is van itthon, a jégpályán jó pár kiváló szakemberünk, mesélem is Zolinak, de azért ez a herthás fazon… elég meggyőző, mi tagadás.

A magas fűben megbúvó zöld tüskék - ha nem figyelsz, gyorsan átrendezik a kanyarodó busz elejét

A magas fűben megbúvó zöld tüskék – ha nem figyelsz, gyorsan átrendezik a kanyarodó busz elejét

Öt perc múlva szivárogni kezdenek a srácok, nyitjuk az ajtókat, és jelentőségteljesen összenézünk Zolival – hát igen… lett volna baj, gazdagon, ha a megbeszélt fél nyolcra merészelünk kiállni. Így viszont percek alatt ismét otthon vagyunk, az éjszakai hajtástól holtfáradt utasaink leszállnak, a jó kis helyünket viszont időközben elfoglalta egy autó – nincs mit tenni, be kell tolatni derékszögben a szomszédos kis utcába, a mi keskeny kis utcánkból. – Megcsináljam? – kérdezi Zoli, de semmi pénzért ki nem szállnék egy ilyen szép manőver előtt.

És a végeredmény, a szegélyhez simuló buszunk

És a végeredmény, a szegélyhez simuló buszunk

Öt perc koncentrált, de nyugodt kormánytekergetés, tükörnézegetés, centizgetés következik, ami, ha tán nem is rengeti meg a nagyvilágot, az én kis világomban elég nagy földindulást hoz: amikor végül szépen a szegélyhez simul a Tourismo, olyan mértékben elégedett vagyok magammal, mint tán Leonardo lehetett, miután a világhíres mosoly utolsó szegletét is odapemzlizte a Mona Lisára… Természetesen ilyen bonyolult manővert nem egyedül csinál a sofibá, ha esze van: Zoli nagyszerűen segít, mindenhol ott van, mindent néz, mindenre figyel, megmutatja például a járdaszél magas füvében alattomosan meglapuló kis zöld vas gombákat, amik, ha az ember nem figyel eléggé, boldogan beleharaptak volna az orr-rész lemezébe…

Akárhonnan nézem, bárhonnan fotózom: gyönyörű... nem?

Akárhonnan nézem, bárhonnan fotózom: gyönyörű… nem?

de azért alapvetően mégis nekem kell kitalálnom az íveket… na, mindegy, nem fényezem, a lényeg, hogy beállunk az utcába, és kiderül, van még néhány óránk a düsseldorfi indulás előtt. Zoli felmegy a szobába, én, mivel úgy ítélem meg, az eső lényegében elállt, kicsit még nézem a sűrű, négy sávban lüktető, hétköznap délelőtti forgalmat. Például a helyi emeletes meg vadi új csuklós buszokat: utóbbiak beállnak a megállóba, s amikor a sofőr kinyitja az ajtót, automatikusan és alaposan leengedik a jobb oldalukat, hogy könnyebb legyen le- és felszállni. Szürreális látvány. Amikor az ajtók záródnak, újra vízszintbe állítják magukat, és indulnak tovább. Megnézek vagy tízet.

Bőségesen van cucc: a Mercedes hatalmas csomagterei szorgalmasan nyelik be a bőröndöket

Bőségesen van cucc: a Mercedes hatalmas csomagterei szorgalmasan nyelik be a bőröndöket

Aztán én is felmegyek, összepakolom a cuccomat, és tíz óra tájban el is hagyjuk a kis szobát, elköszönünk Frau Scholztól, kinyitjuk a csomagtartókat, és várjuk az utazó keretet. Bő félóra alatt ki is jön, be is pakol mindenki – létszámellenőrzés, és már indulunk is a valamivel több mint ötszáz kilométeres útra: ezúttal én kezdem a  menetet, hiszen én (időközben már kiderült) másnap délelőtt már indulok is hazafelé, Magyarországra, egy Angliából Magyarországra tartó kisbusszal, amire a főnököm nevezett be.

Zöldövezeti, kertvárosi rész - megállunk a szűk utcácskában, hogy utasaink egy kis élelemhez juthassanak

Zöldövezeti, kertvárosi rész – megállunk a szűk utcácskában, hogy utasaink egy kis élelemhez juthassanak

Alig indulunk el, kiderül, jó lenne mihamarabb, még valahol Berlin-külsőn megállni valami olcsó kis boltnál – reggelit és ebédet vásárolhatnak maguknak az éhes fiúk: ésszerű határokon belül (mondjuk két üveg Jack Daniel’s nem fér bele) anyagi korlát nincs, a cég gavallérosan állja a számlát. Egy kereszteződésnél letérünk az autópályáról, megállunk, beütjük a gps-be a megfelelő boltot, s hamarosan egy kertvárosi részben csalinkázunk, egyre szűkülő kis utcákban, végül, az egyik sarkon úgy-ahogy leparkolunk, ötven méterre ott az áhított kis bolt, mindenki boldogan tódul be: őszinte leszek, meg se lepődünk, hogy az illetékesek közül senki meg se kérdezi, innánk-e netán mi is egy kólát, kérnénk-e egy parizeres szendvicset… ne értsétek félre, nem az ára, csak a gesztus miatt, de persze ha kérdeznék se kérnénk, köszönnénk.

Hirtelen nem emlékszem, lehet, hogy már mutattam, de sebaj: a Tourismón még vezetékes telefon is található - igaz, csak a lépcső alatti sofőrpihenővel köt össze

Hirtelen nem emlékszem, lehet, hogy már mutattam, de sebaj: a Tourismón még vezetékes telefon is található – igaz, csak a lépcső alatti sofőrpihenővel köt össze

Amúgy se venném a szívemre, ha a természetéből fakadóan merőben nonprofit jellegű színpadépítő gigacég a harminc ember két étkezésére 500 euró helyett 504-et kéne áldozzon. Merthogy, bármi is volt a beszélgetés tárgya és kimenetele a cégvezetők között (ha ugyan beszélgettek), továbbra sincs rendezve se ebédünk, se vacsoránk – és most, a berlini Jugendherberge égisze alól kikerülve immár, hisszük, reggelink se lesz többet.

Mindegy: a fiúk szépen tömött szatyrokkal kapaszkodnak vissza a buszra, tíz percen belül újra a sztrádán suhanhatunk. Kicsit esik, kicsit felszárad, aztán megint… hamarosan délután lesz, és cserélünk Zolival, pár autópályapihenőben amúgy is megállunk, a sörök fogyása indokolttá tesz néhány beiktatott szünetet – a busz mellékhelyiségének ajtaja rejtélyes okból nem nyitható.

Helyenként szépen besűrűsödik az autópályán a forgalom

Helyenként szépen besűrűsödik az autópályán a forgalom

 

Tank you - az egyik pihenőben különös szállítmányra leszünk figyelmesek...

Tank you – az egyik pihenőben különös szállítmányra leszünk figyelmesek…

Aztán útépítés és/vagy baleset miatt a teljes pálya lezárva – leterelnek az Autobahn-ról, de a jelzések nem túl egyértelműek, és akkor még nagyon finoman fogalmaztam: tizenpár kilométerrel arrébb ismét egy benzinkútnál állunk, és bő pár tucat hasonlóan összezavarodott külföldi és német társaságában tanulmányozzuk a pihenő nagy térképét, keresgélve, hol is lehetünk, s merre kéne tartanunk. Aztán csak kiokoskodjuk – az idő viszont kíméletlenül rohan, úgyhogy öreg este van, mire a düsseldorfi szállásra érünk, egy szűk kis belvárosi utcácskába, ahol még így este tizenegy tájban is elég necces a megállás.

Érkezés a szállásra - ahol kiderül, csak egyikünk alhat: egy tízágyas szobában. Példa értékű logisztika

Érkezés a szállásra – ahol kiderül, csak egyikünk alhat: egy tízágyas szobában. Példa értékű logisztika

És előtte van még egy kis, vagy inkább nagy őszintézés Gáborral, a velünk utazó, tényleg nagyon normális középfőnökkel. Gábor ugyanis elmondja, van egy kis gond. Ötven főre van foglalva szállás, mi viszont összesen ötvenegyen vagyunk. Hm. A management nem tudta, hogy két sofőr jön. Hm. A négyezer kilométeres útra. Hm. Egyikünk viszont, és ez lenne akkor a jó hír, bent alhat a munkásszálláson egy tízágyas szobában. Hm. A másikunk sorsára nézvést egyelőre nincs víziójuk. Hm. Mondom hirtelen, izé, srácok, úgy mondanám, nem vagyok épp egy úrigyerek, elég ütésálló fazonnak gondolom magam… de mondjuk kimondom nagyjából kereken, én baszki nem fogok egy tízágyas szobában aludni, akkor már ezerszer inkább a buszpadló.

Olcsóbb legfeljebb az utcán lehetne... mondjuk esetünkben... jah...

Olcsóbb legfeljebb az utcán lehetne… mondjuk esetünkben… jah…

Zoli nem sokat vacillál, szolidarit, ő sem alszik kilenc idegennel, akkor hát maradunk a buszban. Csak mellesleg kérdezem meg, a pillanat hevében, ők tényleg jó szívvel ránk bízzák majd az életüket egy ilyen szinten kipihent éjszakánk után? Németországban, csak egy egyszerű példát mondok, valahol olvastam, a közlekedési törvény még azt is előírja, hogy buszos sofibának szállodában kell kipihennie a fáradalmakat. Jugendherberge, zwei Sterne Motel – auch nicht gut. Im Bus: egyenesen verboten. Mindegy. Mindenki nagyon sajnálja amúgy, hogy ez van – Gábor még eltűnik tíz percre, állítólag próbál valamit intézni, de láthatóan különösebb elán nélkül: a végén visszajön, sehol nincs szoba, mondja, és fásultan még egyszer elnézést kér… hát ja, ez pont az a szint, elnézést…

Komplett, saját folyópartunk van, körpanorámával, panaszra semmi ok

Komplett, saját folyópartunk van, körpanorámával, panaszra semmi ok

OK. El van nézve. Ja, és fél nyolcra álljunk ki, de nagyon pontosan lécci, mert késni nem szabad. Áhh… hogyan is hibázhatnánk ilyen ideális körülmények között.

Lehúzunk a Rajna-partra, majdnem öt kilométerre a szállástól, egy fizetős rakparti parkolóba – ez lesz hát az éjszakai hotelünk… romantikusnak az. Ha netán mégis lett volna szállásunk, úgy is vicces: az összes cuccal séta öt kilométert, éjfélkor, x-x óra vezetés után… reggel ugyanez vissza… Hm… Amúgy viszonylag éhesek is vagyunk – gyorsan megosztom Zolival a madárlátta lidl-s szendómat, aztán kicsit még nézelődünk és dumálunk, majd ő ledől a hátsó üléssorra, én meg az ablaknak dőlök egy sima kettes székben, és tudom, hogy ez a pár órácska nagyon-nagyon hosszú lesz. Hogy mennyire – azt ismét csak legközelebb tudjátok meg (a pontos dátumot még nem tudom): amikor is másnap reggel, némi telefonos segítséggel felfedezünk egy fontos különbséget régi és új öteurós között…

 

(Végül, a legkitartóbbaknak egy felvétel a nyolcvanas évekből, a kiváló Color együttestől – a Négyes busz azt mutatja meg, hogy időnként a legjobbaknak is elengedhetetlen egy kis önmérséklet… bár lehet, hogy csak kellett még 4.15 a lemezre…)

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (24 lövet, átlagosan: 6.92 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

3 komment

  1. Hatlövet szerint:

    Azt hittem, hogy nekem menedzseri meg vezetői szarrágásról ember nem tud újat mondani, hát Te tudtál.
    Nagyon rendben volt ez a rész is András, remélem a folytatásra nem kell ennyit várni.

  2. DonCarlo szerint:

    Végre! Megjött ez a rész is, és még mindig nincs vége? Olyan mint a sztárvórsz? Elkezdődik a közepén és még hozzájön úgy 30-35 rész! :D De nem baj, én szívesen várom a következőt, majdcsak kötetbe tudom gyűjteni ezt a kis történetet! :D Élvezem az írásod Captain, kár, hogy nem ebből élsz …
    Jöhet a következő rész, majd szólok, mikor már elvonásik jönnek! :)

    • Boda Kapitány szerint:

      Bus Wars… :-) szívesen élnék írásból, ami azt illeti, 23 évig éltem is, hidd el, én aztán eléggé sajnálom, hogy nem lehet…

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


három + = 4

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz