Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


04 július
7komment

A nagy generá tortúra – kibontakozik a baj (II.)

Az álombrigád az álomdíszletben - plusz a Jánoska, de ő pont fotózott...

Az álombrigád az álomdíszletben – plusz a Jánoska, de ő pont fotózott…

Mert igenis megérdemeltük, de nagyon: kiszakadtunk a hétköznapokból, és nyolc napra, mi több, nyolc éjszakára elhúztunk szokott bűnbandámmal, azaz a Körtével és a Kész Lacival, és további nagyon fontos kapcsolódó rokonokkal és barátokkal Ausztriába. Karintia és Tirol határán, az olaszokhoz is közel, Mörtschach falucskához van a legközelebb az a szép, erőteljes hegy, a Pirkachberg, ami mögött, egy kétezres hegyek övezte magasvölgyben, 1450 méteren található kedvenc alpesi szállásom, az Obere Roner Kasa, egy száz év fölötti, szinte magányosan álló gerendaház – odabent teljes tisztaság, egyszerűen, de kényelmesen berendezett szobák, melegvíz, modern nyílászárók, fantasztikusan felszerelt konyha, fatüzelés… ja, hát persze hogy tüzelni kell, este optimális esetben is bőven tíz fok alá süllyed a hőmérséklet, de például az idén, ha jól emlékszem, június 26-án, szerdán reggel igazi, félreérthetetlen havas esőben is álldogáltunk a ház előtt, és picit mintha ideges is lett volna a hangulat abban a negyedórában, amíg zuhogott… Merthogy azért nem esett volna jól, ha netán motorral, hóban kell leevickélnünk a hegyről. Igaz, én megveszekedetten nyugodt voltam: az én motorom ugyanis nem állt a kis udvarban – akkor még Olaszországban, egy féltető alatt hiányoztam neki eszméletlenül, és ő is nekem, bevallhatom. Volt egy kis gondom, elmesélhetem? Legendásan találékony olvasóim nyilván látják a (II.) jelzést a címben – s ebből alighanem ki is logikázták már, hogy lehet egy első része is ennek a kis úti beszámolónak: így igaz, a felvezetőben az ORK-ig vezető mintegy hatszáz kilométerről esett szó, amit természetesen az én jól megpakolt motorom is vígan teljesített a Jánoskáé meg a Kész Lacié mögött. Körte és Körténé Gyöngyi nem tartott velünk: ők két órával később indultak, másik útvonalon jöttek, ám aztán a vakszerencse és/vagy a zseniális szervezés és motorozás következtében délután, húsz kilométerrel a cél előtt úgy, oly olajozottan, szinte flegmán találkoztunk össze, hogy azt soha nem tudnánk elméleti síkon leszervezni, tán még ha közben folyamatos telefonkapcsolatban lennénk se. Vettünk pár sört, ittunk is egyet-kettőt, aztán ledőltünk: másnap pedig elindultunk egyik kedvenc kinti túrámra, az olasz-osztrák határhoz, St. Jakob in Defereggen után. Hogy jó ötlet volt-e, már mondom is, valaki nagyon rá(m)húzta a szívatót, gyerünk… 

Hirdetés
Ezt úgy hívják, gyerekek, hogy reggeli, méghozzá a de lux kivitelű - benyomod, mész délutánig, ahogyan kell...

Ezt úgy hívják, gyerekek, hogy reggeli, méghozzá a de lux kivitelű – benyomod, mész délutánig, ahogyan kell…

Persze hogy már mindenki fent kotkodácsol hét körül – hiába fáradtunk el alaposan, itt mindig piszkosul jókat lehet aludni. Ne gúnyoljatok már ki érte, ha leírom: harapni lehet a levegőt ott fent. Na jó, gúnyoljatok, ez tényleg elég kínos/bariköztös mondat. De tény, hogy azért viszonylag kevés vaspor rakódik le az ablakpárkányra, és szerintem az is jó, hogy nincs tévé, számítógép, még térerő is csak úgy, ha felmész a kétszáz méterre lévő egyszerű kis kereszthez, és beállsz, mint Mr. Bean a tévéantennával – az egyik lábad megpróbálod a tarkódhoz illeszteni, a másik lábfejed kifordítod, a két kezed mint a szélmalom karjai, a fejed leszeged és hátrafelé töröd: és ha szerencséd van, előbb-utóbb lesz egy pálcikád a négyből. Ami persze lehet hogy szart se ér. És amikor másfél óra jóga után összetörve lemész, a teraszon épp hármas, mert úgy állt be a felhő pont. És még azért is jót lehet aludni, mert normális ágyak és matracok vannak, mondom, nem az olcsóságra mentek, semmilyen tekintetben.

Minden le- és felmenetelnél ez a panoráma nyílik ki az ember előtt - olyan távlatok, olyan dimenziók, amikhez mi, síkvidéki pigmeusok nem vagyunk szokva

Minden le- és felmenetelnél ez a panoráma nyílik ki az ember előtt – olyan távlatok, olyan dimenziók, amikhez mi, síkvidéki pigmeusok nem vagyunk szokva

Viszont a ház fából van, és szépen recsegnek az eresztékek. Ez persze az olyan bizonyos altesti szempontból olykor kissé sunyi, máskor nagyon is kitárulkozó embereknek, mint a Kész vagy a Körte, persze kimondottan kapóra jön, ha értitek, amit mondani akarok: de tény, hogy ha reggel a Laci elkezdi megrakni a kályhát, és nekiáll lefőzni az aznapra szükséges tizenöt liter presszókávét, akkor az emeleten se fogsz délig fetrengeni, az tuti… Leszámítva… na, de ez még odébb van…

Tank you - mondom a motoromnak átlagosan háromszáz kilométerenként, azaz itt szinte minden reggel

Tank you – mondom a motoromnak átlagosan háromszáz kilométerenként, azaz itt szinte minden reggel

Szombaton reggel mindenesetre igencsak vidáman ébredünk, az időjárás ideálisnak tűnik, a reggelink mámorító – tojás, szalonna, kolbász, vagyis minden, ami egészségtelen: nekünk ilyenkor kell alaposan betankolni, nap közben szőrmentén beszórunk pár szendvicset, mert majd csak késő délután állunk neki igazán sütni-főzni, amikor hazaérünk a napi 250-300 kilométeres tekergésből. Ami tényleg tekergés – ilyenkor igyekszünk minimális egyenes szakaszt tervezni a napi túrákba, és ezen a terepen ez szerencsére nem is megoldhatatlan feladat. Pláne három olyan gps-szakértőnek, mint a barátaim. Én már dörzsölöm a tenyerem, az egyik kedvenc menetemmel kezdünk, aminek a St. Jakob in Defereggen utáni “egyirányú”, pontosabban a forgalmat meghatározott időnként (egésztől negyedig lefelé, aztán negyedóra biztonsági, kiürülési szünet, féltől háromnegyedig pedig alulról) váltakozva átengedő keskeny kis hegyi hágó a koronaékszere.

Csodálatos már az olasz-osztrák határhoz vezető út is - a 108-asról pár kilométer után balra, és attól kezdve élményszerű

Csodálatos már az olasz-osztrák határhoz vezető út is – a 108-asról pár kilométer után balra, és attól kezdve élményszerű

Nem sokkal az átjáró előtt egy csodás kis tengerszem bújik meg, és egyébként már az ide vezető út is fantasztikus, de a lényeg tényleg az a nagyjából tíz kilométer, amiben minden van, mint a keceli búcsúban – hajtű rogyásig, kis alagút, gyors, ravasz kis kanyarkák, de pompás a minőség, ráadásul végig úgy csapkodhatsz le mindent, ahogy jólesik, hiszen itt szembe biztosan nem jön senki. De még nem vagyunk ott.

Kilenc körül szakadunk el a kis háztól, Gyöngyi marad, pihenni vágy. Lienz városa nagyjából húsz kilométer, azalatt pont be is melegítünk szépen a kellemes fordulókban, aztán, miután a 108-asról lecsatlakozunk a kis hegyi útra, még megállunk egy későbbi faluban, egy Sparnál inni valami hűset, mert bizony nincs hidegünk.

Ők így javítanak: alapig vájva, aztán két hét meló, és utána tíz évig tökéletes. Hegyi út, csak mondom

Ők így javítanak: alapig vájva, aztán két hét meló, és utána tíz évig tökéletes. Hegyi út, csak mondom

Egy bácsi blokkol le a motoroknál, ha jól veszem ki, tetszenek neki, keresi a szemkontaktot, épp csak összenézek vele, már köszön is, én meg vissza, ebből beszélgetés lesz, akárki meglássa. Így is van: mosolygós, kedves az idős úriember, egy tízest nyugodtan letagadhatna a 76-ból, egyébként meg Münchenből járnak ide a hegyekbe, negyven éve mindössze, a felesége épp bevásárol, ő meg addig legalább kinyomozza, hány lóerős a Gold Wing. Apropó, kinyomoz: aktív korában rendőrfelügyelő volt, de tevékenykedett motoros rendőrként is anno, egy BMW-vel. Tíz percet kvaterkázunk, nagyokat nevetve biztosít róla, ő már nem büntet meg senkit, de motorosokat amúgy se, soha, ő legfeljebb figyelmeztetett…

A tengerszem St. Jakob után - idő van, így kivételesen csak elhasítunk mellette, majd a völgyben

A tengerszem St. Jakob után – idő van, így kivételesen csak elhasítunk mellette, majd a völgyben

Közben csak csendesen elmondom nektek, autóval vannak, négy hetet töltenek itt, utána hármat otthon, és megint négyet itt. Nyugdíjasok, lassan vagy húsz éve, s hogy még jobban fájjon, hozzáteszi, nem ez az egyetlen nyaralásuk. Természetes. Ott.

Feltekergünk a megfelelő magasságra, a szemem majd kiesik, mert szembe hol egy megaritka Ferrari Dino, hol egy GTO, hol egy tudomisénmilyen típus érkezik, Jánoska a szakértő a témában, majd kifaggatom, addig is fényképezünk, amit bírunk… a Dinókból mindenesetre szerintem a teljes európai készlet ellopakodik… komoly a nemzetközi brigád, hát istenem, összejöttek egy picit autókázni, nincs jelentősége…

Hopp, egy Dino, trallala... Ha harminc nem jött, egy se...

Hopp, egy Dino, trallala… Ha harminc nem jött, egy se…

Mindenesetre nem bámészkodunk túl sokáig, pedig fent, a hágónál áll is pár nagyon komoly Ferrari – de óra nyolc van, most épp úgy érünk a lámpához, hogy zöld, nem kell várakoznunk, lassítás nélkül skera lefelé. Az élmény most is a szokásos: azaz óriási. Végigsikítom (szigorúan magamban) az egész pályát, tényleg fergeteges. Leérünk, és mert odalent is van egy türkiz vizű tengerszem, most annak a partjánál állunk meg fényképezni, cigizni, dumálni.

Itt nem lehet giccsmentes képet csinálni - szól Suszter alapvetése, és igaz

Itt nem lehet giccsmentes képet csinálni – szól Suszter alapvetése, és igaz

Egy kis tervkovácsolás után már indulunk is tovább, egy darabig még az amatőr hegyi túrázókat kerülgetjük türelmesen, de aztán kezdődik a lefelé vezető lejtős, gyors, nagy ívű kanyarokkal szabdalt szakasz, itt, már kitapasztaltam, nagyjából elég, ha ötben hagyom motorfékkel gurulni a motort, néha egyet-egyet odahúzva pont szépen leérünk. A magnómban épp Gillan bácsi süvít egy, a helyszínnek tökéletesen megfelelőt, jó régen volt bent ez a kazettám, állapítom meg elégedetten, a jobb kezem a fékkaron hozza a négyeket, vigyorgok, mint Becző Pista Isten napján, mígnem…

És ez tényleg így néz ki... Megunható? Szerintem soha

És ez tényleg így néz ki… Megunható? Szerintem soha

Új bekezdés. Mígnem. Egyszerre csak olyan hangok jönnek a hangszóróból, mintha valami mágneses viharba kerültem volna, recseg-süvít a cucc, oké, lekapcsolom, a mosolyom oda, a kezem leállt. A központi kijelző bevillog, mint a Harmadik típusú találkozásokban, felpislogok, hol a csészealj, de semmi – aztán lenézek, a zöld töltésmérő kijelzőre, amit a tesóm szerelt fel a múltkor, miután szintén gondom volt, és század pontossággal jelzi, mennyit tölt a generátorom, illetve mennyi delej van az akkumulátorban… hát most, a szokott 13.5-14 közti érték helyett épp 6.92 áll rajta, és ettől egy jeges fuvallat szalad végig a gerincoszlopomon, pedig a bátyám megmondta, ha ezt felszereljük, soha semmi bajom nem lesz többet a töltésemmel…

Ott a baj. És két hónapon belül immár harmadszor

Ott a baj. És két hónapon belül immár harmadszor

Éppen annyi időm van, mint egy motorhibás repülőgépnek a kényszerleszállás előtt – nekem is keresnem kell egy megfelelő helyet, ameddig el tudok lavírozni, mert 420 kilót taszigálni utána a dög melegben, azt hiszem, rontana az amúgy is elég rogyadozó mentális állapotomon. Kigurulunk hát, ötszáz méter múlva épp jön egy kis parkoló, kereszteződés, fácskák, házacskák – Anterselva di Mezzo/Antholz Mittertal, kinek hogy kedvesebb a település neve.

A nagy konzílium: guggolunk fölötte, gondolkodunk, mérünk, forog az agyunk - ekkor még én se tudom, lesz-e jó megoldás...

A nagy konzílium: guggolunk fölötte, gondolkodunk, mérünk, forog az agyunk – ekkor még én se tudom, lesz-e jó megoldás…

A többiek persze boldogan húznak tovább, amúgy is hozzá vannak már szokva, hogy itt-ott lemaradok kissé, hol a motorozni tudásbeli különbségek, hol némi fotózás vagy videózás okán – milyen jó most, hogy nem egyedül vagyok, mert persze tudom, hogy már öt perc múlva megfordulnak, ha nem látják a diszkrét három lámpámat hátul… Így is van: szép sorban esnek vissza a srácok, s mivel én közben már leszedegettem az oldalborításaimat, szerintem szavak nélkül is sejtik, mi az ábra. Hogy megértsétek, miért stresszes terület nekem kissé ebben a szezonban a generátor, s hogy miért speciálisan komoly szitu ez az anterselvai lerobbanás, pár szóban össze kell foglalnom, ami e tárgykörben mondjuk május óta történni bírt velem. De nem most… nem, nem a fájdalom miatt, már túl vagyok mindenen: de megint eldumáltam az időt a semmiről, és tele a naplóoldal – gyertek legközelebb, most érjétek be annyival, hogy lerohadtam, azt is elárulom, ott kell hagynunk a motoromat… na, de nem lövöm le a poént… Találkozzunk hétfőn, addigra összesodrom a harmadik részt, jó? Izgalmas lesz: például harminc év után újra a Kész mögött ülök majd, és két tucat szóban mondjuk elmesélem azt a ’83-as utunkat is…

 

(Alább, ínyenceknek Kész Laci tavalyi felvétele, alatta meg az enyém – ugyanarról az útról, a St. Jakob – Anterselva közti hágóról…)

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (43 lövet, átlagosan: 7.00 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

7 komment

  1. Eni szerint:

    A végén ez a grátisz motorozás! Bedőltem én is minden kanyarban és kapaszkodtam nagyon! Remélem nem hagytam nyomot rajtad! Köszi.

  2. Hatlövet szerint:

    Hááát András nincs szerencséd azzal a kurva generátorral.

  3. dirtydog77 szerint:

    Hát ez egy hétlövetes túra volt jó volt nézni kellemes elgondolkodtató zene ,totál agy frissítés.Szép volt!

  4. Lajoska szerint:

    Hú, pazar a videó. Nagyon jól látszik hogy dolgozik a pilóta és a gép. A tarkódon látszik a belső sikoly.

  5. Carlo szerint:

    Klasz lehet itt végigmenni ekkora vassal! Jók a vidik, örülök, hogy így is láthatom, merre jártok! :)

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


három × 9 =

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz