Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


29 június
8komment

Százévesen, csak azért is: Mörtschach!

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet… Tizenkét éves rovatunk mai, e helyütt már hetvennegyedik kiadásában a külföldi vonatkozású hírek között is magyarost találtunk – nagy kedvencem, a magyar nyelv felkerült a külföldiek (pontosabban: angol anyanyelvűek, de szerintem ebből a szempontból mindegy) számára legnehezebben elsajátíthatók tízes listájára. Továbbra is azt gondolom, igen jó kis nyelv a miénk: egyebek mellett azt is köszönhetem neki, már amennyiben köszönöm, hogy 1983-ban nem maradtam – akkor még, természetesen, illegálisan – Belgiumban, pedig minden körülmény amellett szólt volna. Hogy jól döntöttem-e vagy sem, azt igazából egyre nehezebben tudom megítélni – hezitálás helyett inkább szépen elmesélem a történetét. A pénzügyminiszter szerint jövőre visszafizetjük az összes IMF-hitelt – biztosan az én készülékemben van a hiba, hogy szinte napról napra többször jut eszembe a Kárpátok Géniuszának Eldorádója, a hetvenes-nyolcvanas években: Románia, ha jól emlékszem, akkoriban kifizette a teljes adósságát, furcsamód nekem mégis úgy tűnt, nem ment minden rendben, leszámítva persze az elnöki palotát és környékét… Pár harminc éves emlék – van, akinek ismerős lesz, az ifjabbak alighanem csak annyit mondanak majd, hát persze, Boda bácsi, de annyi baj legyen… Végül némi műhelytitok – amikor ezt olvassátok, feltehetően épp visszafelé evickélek Ausztriából, mert letelt a nyolc napunk az 1450 méteren álló százéves kis gerendaházban: hogy miért is nem vagyok mértéktelenül boldog ezeken a visszautakon, azt próbálom majd eldadogni, miközben újra elmondom, tulajdonképpen azonos összegért nyaralunk a hegyekben, mint amennyiért itthon vagyunk… Na jó, ez akkor lenne igaz, ha nem motoroztunk volna egy egészségeset odakint – de persze megtettük, hiszen azért mentünk… Classic a hajtás után, nyaralás alatt is – köszönöm, hogy lehetővé tetted, kedves időzítőm…

Hirdetés

* A világ tíz legnehezebben elsajátítható nyelve között van a magyar.

Kétlem, hogy bárki is csodálkozna a dolgon, elég bizonyíték, hogy honfitársaink között is szép számmal vannak, akik képtelenek egy viszonylag egyszerű magyar szöveg megfelelő értelmezésére, és inkább bele se kezdek abba, milyen szinten beszélik valóban csodálatos nyelvünket egyes közszereplők: halljuk mindannyian, bár sokszor már feltűnésre sem kerül, ki által hogyan tiportatik meg a magyar. Nem képletesen. A magyar mellett egyébként a baszk, az arab, a kínai két nyelvjárása is, a finn, a navajo, a japán, az észt és a lengyel került fel a tízes listára. A külföldiek főképpen szokatlan magánhangzóinkra (ö, ő, ú, ü, ű), és a gyakorlatlan nyelvet gúzsba kötő gy, ty, ny, cs, dz kettősökre panaszkodnak, továbbá arra, hogy a szinte ugyanolyannak tűnő kifejezések és mondatok adott esetben homlokegyenest mást jelenthetnek. Nos hát, megeshet: senki nem ígérte, hogy könnyű lesz megtanulni magyarul – az viszont biztos, ha valaki jól bánik ezzel a nyelvvel, az valóságos királynak érezheti magát. Talán bátorkodtam már említeni, hogy pár éve, üres éjszakai óráimban könyvek magyarra fordításával kísérletezem – német és angol nyelvről dolgozom, és olykor roppant érdekes megtapasztalni, mennyivel szegényesebb az említett két nyelv a miénknél. És nem csak arról a nyilvánvaló tényről van szó, hogy egy bestseller-szerző élete egy merő kapkodás – szerintem maga a magyar az, ami sokkal plasztikusabban, árnyaltabban, egyszerűen szebben fogalmaz, még akkor is, ha nem feltétlenül szépirodalmi szövegekről van szó. Mellesleg ez a nyelv volt, ami harminc éve hazahozott Belgiumból: érettségi után utazgattam egy teljes hónapon át Beneluxiában, és Brüsszel mellett ahhoz a kedves családhoz is ellátogattam, amelyhez pár évvel korábban vezérelt a jó sors, amikor a Móricz kórusával egy nemzetközi fesztivált megnyerni utaztunk ki. A papa pár évig pénzügyminiszter-helyettes volt, úgyhogy nem nyomorogtak épp – de el kell mondanom, az egyik legjobb, legboldogabb, legösszetartóbb család volt, amit csak láttam. Ők mondták egy este vacsora után: maradjak, segítenek, ha tanulni akarok, abban, ha dolgozni, abban, náluk lakhatok, amíg gondolom… Nem volt egyszerű: még haza is telefonáltam, anyámék persze, szívfájdalmak közepette, de a jövőmre gondolva azt mondták, naná, maradjak csak… én viszont pár álmatlan éjszaka után mégis megköszöntem a barátaim kedvességét, és hazajöttem, pedig még a rettegett katonaság is előttem tornyosult – és ha elhiszitek, ha nem, a nyelv miatt döntöttem így, mert azt gondoltam, csakis ezen tudom úgy kifejezni magam, ahogyan szeretném… Ezt ma sem gondolom másképp – a döntésem helyességét illetően viszont… nos, hogy lefordíthatatlanul mondjam, kissé megoszlanak a véleményeim…

* Jövőre visszafizetjük az IMF-hitelt, jelentette ki a pénzügyminiszter.

Jó, dagadni fog a mellem, büszke leszek rá nagyon, hogy mi egy olyan ország vagyunk (lehet, hogy helyesebb ha azt mondom: az egyetlen olyan ország vagyunk), amelyiknek nincsen hitele. Kiírhatjuk a határokon, (Simicskáék-Nyergesék szempontjából) még jobb, ha óriásplakátokon tesszük közkinccsé, írathatunk róla dalt Bársony Bálinttal vagy Ákossal, Vidnyánszky vagy Pozsgai Zsolt ironikus felfogásban megrendezheti Széchenyitől a Hitelt – hogy aztán itt lent hogyan íródik tovább a Rabszolgasors, az láthatóan húszegynéhány éve a legkevésbé sem érdekli az épp az ostor nyelét markolászó Leonciókat. Emlékszem én egy országra, ami minden hitelét visszafizette, vezetői, egy roppant szimpatikus házaspár, és az udvartartás mérhetetlenül büszke is volt erre a függetlenségre – hogy a lakosság effektíve éhezett, hogy jegyre adták a benzint, hogy a boltokban lényegében nem lehetett kapni semmit, hogy pár fillérért dobott fel bárki bárkit, bármiért, hogy két szappannal, egy csomag kávéval vagy cukorral, egy doboz mosóporral gyakorlatilag megvásárolható volt minden és mindenki: nos, mindez egy cseppet sem érdekelte a teljességgel független gazdaság lánglelkű megteremtőit, akiknek, ezt minden nagyszerű nemzeti ünnepen elharsogták a vastapsok között, nem létezett fontosabb, mint az istenadta nép, ám valójában mindent elkövettek érte, hogy kipusztítsák, lehetőleg egy szálig, mihamarabb. Vagy kizavarják az országból, miután fillérre kifizette, amibe addig került a bőkezű államnak. Mert a nép csak zavarta a csodás tervek megvalósítását: az emberek ráadásul hálátlanok voltak, pedig milyen szép fizetést kaptak a tizenhat órás robotért; folyton csak az evésen-iváson járt az eszük, meg mindenféle luxus-haszontalanságon – és a végén, a legvégén, ott, a téren, érthetetlen módon hőzöngeni kezdtek, huligánkodni, dobálózni, ordítozni, törni-zúzni… teljesen kivetkőztek magukból, eladdig, hogy a Kárpátok Géniuszának, s vele a Tudósok Tudósának menekülnie kellett… de nem jutottak túl messzire, ha még emlékszünk, és csúnya véget értek mindketten. Elmondhatom, nem volt szánnivalóbb hely a környéken a hetvenes-nyolcvanas évek Romániájánál – emlékszem, hogyan szörnyülködtünk azon, amit láttunk, hogyan próbáltunk segíteni az ismerősökön pár kosárnyi nehezen átcsempészett cuccal, élelmiszerrel, tisztálkodószerekkel… És tilos volt ismerősnél aludni, könyvet vagy újságot vinni, fényképezni, utcán beszélgetni – még az is gyanús volt, ha valaki nevetgélt az utcán, hiszen a secu emberei a szó szoros értelmében mindenhol ott sündörögtek. Megbecsülni se tudnám, hány generáció életét nyomorította meg az a nyomorult rendszer, elmebeteg vezetőivel az élen, hogy hány embertől vették el az emberhez méltó élet esélyét – én nem úgy láttam, hogy túl sokat segített volna bárkin is, hogy a kedves Conducator kifizette az államadósságot…

* Hazafelé tartunk Ausztriából.

Ha viszonylag korán, mondjuk hat óra környékén olvasod ezt a részt, nyájas böngészőm, akkor feltehetően épp a motor dobozaiba pakolászom be a cuccokat. Ha később, mondjuk nyolckor, pláne tízkor, akkor már valahol út közben vagyunk: e sorok kopácsolásának idején (június 17-én, hajnalban) még nem tudom, vajon a tavalyi visszautamhoz hasonlóan a hőguta környékez-e épp, vagy csendes, áztató esőben gurulunk nyugalmas/biztonságos tempóban, netán ideális körülmények között, huszonpárfokos hőmérsékletű levegőben, kellemes napsütésben, kissé felhős égbolttal. Azt viszont szinte bizonyosan tudom, hogy ellentmondásos érzések kavarognak bennem menet közben: egyfelől fel vagyok dobva, mert még vagy ötszáz szép kilométer áll előttem e szombaton, másrészt viszont nem érint igazán jól, hogy véget ért az idei nyaram fő eseménye, a kivételesen nem is hét, de nyolc napos ausztriai nyaralás, amit – mint mindig, most is június utolsó hetében – Mörtschach mellett, 1450 méteren, egy száz éves hüttében, azaz egy gerenda- vagy magyarosabban boronaházban töltöttünk el a Körtéékkel meg a Kész Lacival. A nyolcadik napot, vagyis az előző pénteket amolyan bónuszként, ráadásul féláron kaptuk nagyszerű vendéglátóinktól, a Suntinger családtól. A hazaúton tehát, mint rendesen, erőteljes race face-szel haladok a csodás osztrák utakon: ha valaki netán most figyelne vagy filmezne, nem láthat érzelmet az arcomon, ez a figura. Pedig van okom a mosolygásra is: ha látnátok a kétezres hegyek övezte alpesi völgy semmihez nem hasonlítható díszletét, azt mondanátok, ezt a fantasztikus helyet csak a felső tízezer képes megfizetni – hát akkor megragadom az alkalmat, és ismét csak elmondom, hogy mivel a június a helyiek értelmezésében még előszezon, ezért 390 eurót (mai áron 117 ezer forintot) merészelnek kérni a hét éjszakára. A hütte maximálisan 12 fő befogadására alkalmas, mondjuk azt, hogy abban az esetben már kicsit szűkösen lennénk, számoljunk hát tízzel, az 11 700 forint fejenként, osztva héttel az ugyebár 1670 forint egy éjszakára. Khm. Az árban, csak jelzem, benne az ágynemű, a tűzifa (esténként több mint célszerű egy kicsit bedurrantani odafönt), az első napi érkezéskor kínált barack-snapsz, és többnyire egy diszkréten a konyhaasztalra helyezett üveg welcome bor. Ja, meg a házikóba bevezetett ivóvíz minőségű kristálytiszta patakvíz, a hegyi levegő, a fent legelésző tehénkék látványa – meg hogy szerencsére szinte sehol nincs a környéken térerő, és, mivel ilyen szépen előre dolgoztam, a laptopom is otthon tölti a szabadságát… Hát csodálkozik valaki, hogy tavaly lefoglaltam az összes júniusi utolsó hétvégét, 2065-ig? Mert race face és látszólagos mogorvizmus ide vagy oda, azért piszkosul optimista alkat vagyok…

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (38 lövet, átlagosan: 7.00 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

8 komment

  1. kroonstadt szerint:

    jaja. talán láttam is amikor a motornál készülődtetek indulni.:)

  2. dirtydog77 szerint:

    Szép út lehetett haza felé.Katonaság után mikor ki mentünk franciába katonának pár embert nem vettek fel és mivel olyan jól álltunk anyagilag csak oda tudtuk megvenni a jegyet,sajnos mikor nem mentek át a vizsgán/én átmentem/gyalog kellet haza jönniük az Alpokon át,kemény lehetett.Ez volt azt ő útjuk.Király vagy!!

  3. Hatlövet szerint:

    Mit ne mondjak finoman szólva sem hoztál bölcs döntést anno, no de vagyunk páran így, hogy elkövetünk néhány óriási hibát életünkben.

    Én nem tudom honnan veszed azt a marhaságot András, hogy kifizetjük az IMF hitelt és nem lesz adóssága az országnak! Nem kellene ennyire matolcsy összest olvasni vazze!
    Én inkább úgy látom, hogy valóban kiváltják az IMF 2-3%-os kamatozású hitelét 5-6%-os kamatozású külföldiek által jegyzett államkötvénnyel.
    Tehát az olcsóbb IMF hitelt kiváltja néhány közgazdász “zseni” kétszer drágább kamatú hitellel.
    Ez nem azt jelenti, hogy nincs adóssága az országnak, hanem azt hogy sokkal nagyobb lesz az adóssága.
    Megjegyzem ez ma már soha nem látott rekordszinten 83,2%-on áll a GDP-hez viszonyítva.

    Jó utat kívánok nektek hazafelé.

  4. Hatlövet szerint:

    Mit ne mondjak finoman szólva sem hoztál bölcs döntést anno, no de vagyunk páran így, hogy elkövetünk néhány óriási hibát életünkben.

    Én nem tudom honnan veszed azt a marhaságot András, hogy kifizetjük az IMF hitelt és nem lesz adóssága az országnak! Nem kellene ennyire matolcsy összest olvasni vazze!
    Én inkább úgy látom, hogy valóban kiváltják az IMF 2-3%-os kamatozású hitelét 5-6%-os kamatozású külföldiek által jegyzett államkötvénnyel.
    Tehát az olcsóbb IMF hitelt kiváltja néhány közgazdász “zseni” kétszer drágább kamatú hitellel.
    Ez nem azt jelenti, hogy nincs adóssága az országnak, hanem azt hogy sokkal nagyobb lesz az adóssága.
    Megjegyzem ez ma már soha nem látott rekordszinten 83,2%-on áll a GDP-hez viszonyítva.

    Jó utat kívánok nektek hazafelé.

    • Szalóki László szerint:

      Hatlövet (szófordulatai ujjlenyomatát adják) már leírta a lényeget, nem ismétlem meg. Jó hogy ő írt hamarabb, mert a cikkedet olvasva felforrt az agyvizem. Én nem fogalmaztam volna ilyen finoman.

      De azért csak el kellene gondolkoznod egy kicsit! Biztos sokan elolvassák a cikkedet, és puszta tájékozatlanságból szörnyű baromsággal eteted őket. Honnan ez a magabiztosság? Fontos témáról írsz, és nem veszed a fáradtságot, hogy rápillants a Statisztikai Hivatal honlapjára? Annyit írsz, hogy nincs időd olvasni? Nagyon felelőtlen vagy.

      • Boda Kapitány szerint:

        Elcsesztem, teljesen igazad-igazatok van… őszintén szégyellem magam, és elgondolkodom… sajnos hibázok, nem keveset – ez is benne van a pakli(m)ban… ha kevés is, elnézést kérek a tévesztésért. És, bár nem mentség, nem is magyarázat, annyit azért hadd tegyek hozzá, hogy a Hétlövet 12 éve fut, nagyjából szinte kihagyás nélkül, az 624 hét, ugyanennyi megjelenés, szorozva hárommal, az 1872, mondjuk legyen lekerekítve 1800. És persze azt se állítom, hogy ez az egy lett volna bennük az összes hiba… csak úgy eszembe jutott…

        • Szalóki László szerint:

          Elnézésed kérem, ha túl keményen fogalmaztam. Nem Neked szólt. Azért voltam heves, mert sajna ezt az egyenesben hazudó kormánypropagandát sokan megkajálták.

          • Boda Kapitány szerint:

            A kemény fogalmazás soha nem baj… igazad volt – túlságosan megörültem annak a szép Ceau-parabolának, és elmulasztottam alaposabban szemügyre venni a tényeket, ez a helyzet… Na, majd legközelebb… :-)

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


9 + = tizenhárom

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz