Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


24 április
2komment

Csókok Szent Jakabnak (IV.)

Új sorozat megy egy ideje itt, a HL-en… A holding menedzsmentje maratoni, gyilkos hangulatú, kőkemény határozatok meghozatalával végződő ülésén úgy döntött, hogy ezentúl minden szerdán egy kis retróval dobjuk fel a hangulatot, a rovat címe továbbra is: Retrográd. Azt tapasztaltam ugyanis meglepve, hogy az elmúlt huszonnégy évben írtam ezt-azt – s bár szokás mondani, az újságírás alapvetően a pillanat műfaja, azért úgy gondoltam, van néhány olyan jellegű csasztuskám, amit még ma is át lehet futni egy kis önfegyelemmel és elszántsággal. Érdekes: határozottan azt érzem, nem szorulnak komoly korrekcióra ezek a régi írások, magyaráznom se kell őket, és magyarázkodnivalóm sincs miattuk. Egy kicsit tehát belenézünk a múlt feneketlen kútjába, hétről hétre – szívből remélem, nektek is legalább annyira szórakoztató lesz a találkozás egy ifjabb (?) Bodával, mint nekem a válogatás… Nagy divat a sorozat – felültünk hát mi is erre a szerelvényre, s egy hatrészes folytatásost kezdtünk meg két hete. 1993-ban Spanyolországba/Portugáliába utaztam, viszonylag hosszú időre, két hónapra. Kalandjaimról levelekben számoltam be – e-mailnek nyoma sem volt még, így hát írógéppel írtam, s postán küldtem haza kis szösszeneteimet a hidalgók hazájából. Az első részben megérkezésem és berendezkedésem volt a fő téma – Madridtól harminc kilométerre, Alcalá de Henáresben vertem tanyát; a második opuszban arra próbáltam rávilágítani, hogyan múlatom az időt a távoli Spanyolországban. A harmadik folytatásban megindultam portugál/spanyol anabázisomra – a most következő, negyedik részben Portóig jutunk. Spanyol peseta, ötven fillért érő portugál escudo, pénzváltás, határátkelők – egy csomó olyan dolog vár rátok, amire ma már csak a hozzám hasonló éltes polgárok emlékeznek… És még az a szégyen is megesett velem, hogy életemben először parkolóházba kellett beállnom, bah… Nos hát, kalandortársak, időutazók: gyertek, fel Portugáliára, és 1993-ra!

Hirdetés

Az egész napos (immár harmadik napja, merthogy akkor kezdtem kirándulni) eső miatt Oviedót csak szőrmentén kóstoljuk meg (első ránézésre nem is veszítünk túl sokat), s már indulunk is tovább La Corunába, amely Spanyolország — és Galícia — északnyugati sarkpontja. Az út unalmasnak aligha mondható, bár a végig tekergőző szerpentin nem teszi túl vérmessé átlagsebességünket: azért éjféltájt célhoz érünk. Másnapi városnézésünk közben a város strandjára is benézünk: napozni nemigen érdemes, csak elszántabb hullámlovasok próbálkoznak megmaradni a négy-ötméteres hullámok tetején. Kihasználva az esőszünetet, rutinos tengerfigyelőként egy sziklán ütöm fel a főhadiszállást. Fél órán át nincs is gond, ekkor egy kissé udvariatlan hullám — honnan érkezett, még ma sem értem tisztán — úgy megy át rajtunk, mint az expresszvonat: ha előbb kapcsolok, ráugorhattam volna a tetejére. Mindenemből csurog a víz, pénz szerencsére jobbára úgysincs nálam, a hűsítő szél viszont kellemesen keményíti rám a farmert: irány a kocsi.

Mit is tagadjam, megsértődtünk ettől a fogadtatástól: ha nem kellünk La Corunának. hát megleszünk nélküle mi is. Sebzett lelkünk felüdítésére keresve sem találhattunk volna jobb helyet, mint Santiago de la Compostella, amely — nevével ellentétben — nem valamiféle humusztermőhely, hanem Spanyolország egyik legismertebb és — szerte Európából — leglátogatottabb zarándokcélpontja. Mégpedig Szent Jakab miatt, akinek szobra Santiago fő templomában látható. Sőt: nem csupán látható, de csókolható is — merthogy a zarándokút fő poénja Szt. Jakab bensőséges üdvözlése. Érdekes dolog megfigyelni a hosszú, tömött sorokban várakozó embereket, ahogy összeszorított szemmel, megfeszített arccal kívánnak valamit a szent csók pillanatában, ahogy áhítatosan, közömbösen, könnyes szemmel, vagy épp — vicces kedvű turisták az obligát fénykép kedvéért — röhögve hajolnak rá a hűvös, fényesre koptatott kőhomlokra, s persze a megilletődött gyerekeket is felemelik Jakab fejéhez — ártani aligha árt.

Santiago egyébiránt csodálatos kisváros: főleg a központ, az óváros hangulata magával ragadó, de az újabb részeket is nagyobb törés nélkül kapcsolták az ódon negyedhez. A zarándokokra és a turistákra való tekintettel figyelemre méltóan gazdag a városka vendéglő-ellátottsága is: a hangulatos kis restikben a kuncsaft orra előtt sül ki a polip, a tintahal meg a többi herkentyű. És sok más városhoz hasonlóan itt is csodásak a parkok: a bokrokról — élhetetlen hidalgók — senki nem tépi le a színpompás, óriás virágokat, s hatalmas pálmafák uralják a terepet — csak azt nem értem (az idő még mindig elég fura), miből is élnek meg itt.

Útban a portugál határ felé, még számos vándorbotos zarándokkal találkozunk — szegény Jakab még ki kell álljon néhány millió csókot, míg el nem kopik, végső nyugalmat lelve. Vigóban, mely a határ közelében fekszik, pénzt váltanánk, de ez nem túl egyszerű dolog itt: már a bankokba bejutni is meglehetős procedúra (először felhívod magadra valahogy a figyelmet, kopogtatsz, majd „zsilipelsz”), aztán, amikor bejutva escudót kérünk pesetánkért, három helyen is úgy néznek ránk, mintha őzgerincet vagy kakukkos órát keresnénk a nyamvadt bankjukban — nem vagyok épp nyugodt, mire egy helyen végre megszánnak, és kegyeskednek váltani.

Másnap a Miño folyót egy keskeny bürün keresztezve, félórai várakozás után átlépjük a határt. Már az utak minősége, a felbukkanó igásfogatok, s a táj képe is mutatja. pár évvel visszább csúsztunk az időben: Balkán-szagú kicsit a levegő. A határ után néhány kilométerrel, Viana de Castellóban rövid sörözéssel üdítjük magunkat, s megnyugodva tapasztalom, hogy a színvonalcsökkenést jelentős árengedmény kíséri: az árak (legalábbis itt, vidéken) még számszerűleg is kisebbek, mint a szomszédban, pedig az escudo még a pesetánál is gyengébb pénz (kb. 50 fillért ér). Az utcákon halárusok, koldusok, cipőpucolók (később kiderül: utóbbi meglehetősen gyakori szakmának számít itt), vad arcok fogadnak — tovább is lépünk hamar: Porto következik.

Ha jól tudom, Portugália választott jelképe a kakas, én mégis inkább egy méretes dugót javasolnék a legjellemzőbb szimbólum szerepére: nem a bor miatt… Porto kapujáig viszonylag hamar eljutunk, az utolsó hat kilométert viszont három óra alatt sikerül leszáguldanunk, s csak azért ilyen gyorsan, mert a harmadik órában leteszünk róla, hogy valaha elérjük a centrumot, s kiszállunk sétálgatni: így már rendesen haladunk. A dugók egyik oka, hogy egész Portugália forr: lázasan építik át és fel az egész országot, az utakat, a hidakat, s a városokban teljes negyedeket tüntetnek el, hogy helyükre újak kerülhessenek — dolgozik a tőke. Porto emellett számos viadukttal dicsekedhet, melyek vagy száz méter magasan a város fölött lennének hivatottak a Douro folyó két partja között bonyolítani a forgalmat a járműáradattal azonban éppoly kevéssé birkóznak meg, mint a belváros szűk utcácskái. A délszaki közlekedésben amúgy is főszerepet játszó duda itt sokszor abszolút és egyedüli játékszerré válik: ha már nem halad a kocsisor, legalább többszólamú, percekig kitartott összhangzatokat elemezgethet a dugó minden szerencsétlen áldozata.

Ugyanakkor persze szabad parkolóhely sem nagyon van: másnapi városnézésünk idejére — életemben tán először — az a szégyen ér, hogy parkolóházba kell beállnom, mert egyszerűen nincs más. Porto centruma után kivánszorgunk a kikötőhöz, az óceánpartra, s bár szívesen megnéznénk még egyszer az esti város színpompás, kavargó életét, egy újabb lélekromboló dugó miatt másképp döntünk, s Lisszabon felé fordítjuk a kormányt.

(Folytatjuk)

 

Porto: az egyik legcsodálatosabb város, ahol életemben megfordultam...

Porto: az egyik legcsodálatosabb város, ahol életemben megfordultam…

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (23 lövet, átlagosan: 6.70 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

2 komment

  1. dirtydog77 szerint:

    Én egy kupiba mentem be váltani,váltottak is nézem a színpadot és egy gyerekkori barátom rázza a brét a csajával 10 éve nem láttam,jót röhögtünk!

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


5 + = tizenkettő

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz