Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


17 április
6komment

Altamira helyett a tenger (III.)

Új sorozat megy egy ideje itt, a HL-en… A holding menedzsmentje maratoni, gyilkos hangulatú, kőkemény határozatok meghozatalával végződő ülésén úgy döntött, hogy ezentúl minden szerdán egy kis retróval dobjuk fel a hangulatot, a rovat címe továbbra is: Retrográd. Azt tapasztaltam ugyanis meglepve, hogy az elmúlt huszonnégy évben írtam ezt-azt – s bár szokás mondani, az újságírás alapvetően a pillanat műfaja, azért úgy gondoltam, van néhány olyan jellegű csasztuskám, amit még ma is át lehet futni egy kis önfegyelemmel és elszántsággal. Érdekes: határozottan azt érzem, nem szorulnak komoly korrekcióra ezek a régi írások, magyaráznom se kell őket, és magyarázkodnivalóm sincs miattuk. Egy kicsit tehát belenézünk a múlt feneketlen kútjába, hétről hétre – szívből remélem, nektek is legalább annyira szórakoztató lesz a találkozás egy ifjabb (?) Bodával, mint nekem a válogatás… Nagy divat a sorozat – felültünk hát mi is erre a szerelvényre, s egy hatrészes folytatásost kezdtünk meg két hete. 1993-ban Spanyolországba/Portugáliába utaztam, viszonylag hosszú időre, két hónapra. Kalandjaimról levelekben számoltam be – e-mailnek nyoma sem volt még, így hát írógéppel írtam, s postán küldtem haza kis szösszeneteimet a hidalgók hazájából. Az első részben megérkezésem és berendezkedésem volt a fő téma – Madridtól harminc kilométerre, Alcalá de Henáresben vertem tanyát; a második opuszban arra próbáltam rávilágítani, hogyan múlatom az időt a távoli Spanyolországban. A most következő, harmadik folytatásban megindultam portugál/spanyol anabázisomra – mi sem természetesebb, hogy déli utazásomat észak felé kezdtem meg… Ha érdekel, milyenek az altamirai barlangrajzok… akkor sajnos nem jó helyen kutakodsz – hogy miért nem láttam, azt is elmondom: lapozni szabad.

Hirdetés

Spanyolországról az embernek — feltéve, hogy nem spanyol —, általában buja mediterrán ligetek, narancs-és pálmafák jutnak az eszébe, a forró délutánokon lehúzott redőnyök mögött pihegve sziesztázó emberek, lenge flamenco-ruhába öltözött nők, meg a többi… És valóban, tagadhatatlan: vannak ilyen időszakok és ilyen területek: az április Madrid környékén azonban egy kicsit nagyon más. Általában minden nap esik egy keveset, hűvös szél jár-kel napközben, estére pedig tíz fok alá csökken a hőmérséklet — érthető, hogy egy idő után elvágyódik az ember, irány hát a mesés dél, a mediterrán szépségek, s az óceán, kalandra fel!

Délnek indulni persze azért észak felé a legcélszerűbb: az első kiszemelt célpont Burgos városa. Nagyon az út elején vagyunk, mindent megnézünk, mindent megkóstolunk, mert kezdetben azt hisszük, mindvégig minden apróságra lesz kedv, idő stb.: alig százegynéhány kilométer után letérünk Lermába, egy kedves, ősi kisvárosba, sétálunk félórát a meredek, lejtős utcákon, megbámuljuk a főteret szabályos rendben körbeálló egyszintes, meszelt kis egyen-házak évszázados nyugalmát, majd továbbindulunk.

Ha valakit bekötött szemmel, nyári ruhában leraknának Burgosban, majd megkérnék, mondaná meg, a világ mely fertályán van, aligha tippelne helyesen. Maguk a városlakók úgy vélik, a nyár ott Szent Jakab napjától Szent Anna napjáig tart, s ezt a teóriát az én tapasztalataim is ékesen alátámasztják. (Megjegyzés: Sz. J. napja: július 25., Sz. A. napja: július 26.) Jeges, csípős szélben — némi esővel körítve, mert úgy az igazi — gondolkodhattam arról, hogy ötletesen otthon hagyott bőrkabátom hogy unatkozhat most nélkülem. A burgosi katedrálisban szerencsére melegebb volt egy fokkal, mint odakinn. A hatalmas katedrális — bár csak a harmadik legnagyobb az országban — Spanyolország legszebbnek tartott temploma, s ebben kétségtelenül lehet valami: végül nem csupán a kinti hideg miatt töltöttünk el egy erős órát a gigantikus méretű falak között. A hideg mindenesetre hamarost kiűzött Burgosból, s enyhülést keresve egyenest az Atlanti-óceánhoz igyekeztünk, Santander városába.

A Kasztíliai-fennsík hegyes-dombos szerpentinjeit leküzdve, természetesen bőséges eső kíséretében jutottunk be a városba, aminek legnagyobb nevezetessége napjainkban alighanem a kellős közepén folyó, igencsak méretes építkezés, amely — az ott dolgozó százakon kívül — férfiemberek tömegeit szögezte a munkaterületet övező kerítéshez: onnan figyelte lelkesen asszisztálva éjjel-nappal a kibic-sereg a markolók, dömperek — mellesleg tényleg lenyűgöző — munkáját, ami persze szintén megszakítás nélkül folyt. Mi viszont érdekesebb látnivalók után vágytunk, örömmel fedeztük hát fel Santander közvetlen közelében az igazi nagy csodát, az altamirai barlangfestményeket. A várostól alig több mint tíz kilométerre várja e nevezetesség a gyanútlan turistát: mindenkinek szívből ajánlhatom, kerülje el szép ívesen…

Már Altamira megtalálása sem olyan egyszerű, ahogy azt az ember egy nemzeti büszkeségtől elvárná: egy aprócska tábla jelzi csupán, ám azért másodszorra már megtaláljuk a kicsiny mellékutat, amely egyre szűkülve visz fel a barlangig — pontosabban, mint mindjárt meglátjuk, a múzeumig. Fizetni nem kell (nagyjából ez a hely egyetlen érdeme), viszont egy meglehetősen hosszú és unalmas földtani-antropológiai-történeti-ásványtani stb. kiállítást nézhetünk végig (természetesen az élő látvány reményétől hajtva), majd egy negyedikmásolat-minőségű, homályos videóanyagot a barlang szépségeiről. (Az ember eközben persze már dörzsöli a markát, na, mindjárt meglátom élőben is a sok bölényt, szarvast, mifenét…) Aztán nekimegy az üvegfalnak (ahol a kijutást remélte), nagyot koppan, és elhallgat az ámulattól: Altamirába egy évvel korábban kéretik bejelentkezni, akkor aztán nagyjából semmi akadálya, hogy kis csoportban meglátogathassuk ősünk festőműhelyét. Naná, hogy jól megértem: védeni kell az őskori, csodás, nagyszerű leleteket. Csak legalább írnák ki a bejáratnál, mire készülhet a látogató, csak ne lovalná az ember egészen bele magát abba a boldogtalan barlangba, meg a bölényekbe… na mindegy. Nem messze egy vidékista állatkerttel próbáltunk vigasztalódni, csak kicsit drágább, mint mondjuk a királyi palota volt, és szerintem a legegzotikusabb állat egy törpepapagáj lehet benne, úgyhogy a kapuból visszafordulunk. Tökéletesen kárpótolt viszont száz kilométerrel odébb az óceán: egy festői öbölben néztem vagy egy órán át a szirteket rendületlenül rohamozó, lenyűgöző méretű hullámokat, meg a tökéletesen simára csiszolt, ezerszínű tojáskavicsokat, amikből legszívesebben egy kamionnyit vittem volna magammal…

(Folytatás: következő lapszámunkban)

(Illetve, mint kedves 2013-as olvasóim már sejthetik: jövő szerdán…)

No, hát ezt nem láttam 1993-ban Altamirában...

No, hát ezt nem láttam 1993-ban Altamirában… (Forrás: www.spainisculture.com)

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (16 lövet, átlagosan: 6.63 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

6 komment

  1. dirtydog77 szerint:

    Imádtam én is azt a helyet tojásokkal,meg az autó kinyitott ajtajánál éppen könnyítő taxist aki kezet akart velünk fogni,mi nem,az írásod kicsit vissza hozta az emlékeimet az ottani ízeket,csak így tovább,köszönjük,ha már elmenni nem tudunk már akkor azért a te írásodban kalandozhatunk mi is az elménkben,aztán jön a baracsi busz és mennem kell üdv….

  2. zselés szerint:

    bárcsak a géplakatos is elővehetné a tíz-húszéves munkadarabját, kirakja az asztalra, és felvehetné a fizetést megint…

    • Boda Kapitány szerint:

      Hogy hiányzott már ez a markáns hang… de még neked se kívánom, hogy annyi legyen a fizetésed, mint nekem ezért… :-D egészséget…

  3. rizsapista szerint:

    Óh, figyu! Markáns hang itt is van ám: Köszönöm, hogy elővetted! Remekül szórakozom, útleírásod elejétől fogva, s remélem még sokáig.

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


nyolc − = 3

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz