Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


27 március
1komment

Harcos Turul-túra

Új sorozat indult itt, a HL-en nemrég… A holding menedzsmentje maratoni, gyilkos hangulatú, kőkemény határozatok meghozatalával végződő ülésén úgy döntött, hogy ezentúl minden szerdán egy kis retróval dobjuk fel a hangulatot, a rovat címe továbbra is: Retrográd. Azt tapasztaltam ugyanis meglepve, hogy az elmúlt huszonnégy évben írtam ezt-azt – s bár szokás mondani, az újságírás alapvetően a pillanat műfaja, azért úgy gondoltam, van néhány olyan jellegű csasztuskám, amit még ma is át lehet futni egy kis önfegyelemmel és elszántsággal. Érdekes: határozottan azt érzem, nem szorulnak komoly korrekcióra ezek a régi írások, magyaráznom se kell őket, és magyarázkodnivalóm sincs miattuk. Egy kicsit tehát belenézünk a múlt feneketlen kútjába, hétről hétre – szívből remélem, nektek is legalább annyira szórakoztató lesz a találkozás egy ifjabb (?) Bodával, mint nekem a válogatás… Ma egy méretes csapatmunkát szemeltem ki: 1992 teléhez vitetjük magunkat az időgéppel. November 29-én hajnalban Nyulasi Zsolt és Lázár Zsolt kollégám/jóbarátom társaságában Tatabányára hajtattunk, ahol is a Turul-emlékmű avatásán vettünk részt. Igen, a Dunaújvárosi Hírlap képviseletében személyesen tekintettük meg az eseményt – várható volt ugyanis némi botrány, jelentős skinhead-készülődés előzte meg az eseményt, mi úgy éreztük, ott a helyünk, a lapvezetés pedig az akkori szokásoknak megfelelően nem gördített akadályt kiküldetésünk elé. Az alábbi méretes dolgozat tehát csapatmunka – a Nyulasival már akkor is tudtuk azt a trükköt, amit később elég sokat gyakoroltunk, nevezetesen hogy ő elkezd egy mondatot, én meg befejezem, vagy fordítva… Lázár Zsolti pedig szokása szerint készített egy sorozat ragyogó képet – ezeket most sajnos csak elképzelni tudjátok. Ahogy azt a különös helyzetet is – én valamiért azt gondolom, egy picit akár mai kínjaink néhány gyökerére is rávilágíthat ez a riport. Jó szórakozást…

Hirdetés
Már az első áteresztőpontnál, Tatabánya határában fennaka­dunk: totális igazoltatás, skínheadellenőrzés. A törzsőrmester készségesen tájé­koztat a szempontokról: skinhead az, aki annak vall­ja magát, vagy akinek külle­méből ez kétségkívül meg­állapítható. Fej dolgában mi mindenesetre elég jól állunk (két tömött copf csapatunk­ban), de még így is sikerül nemiképp elbizonytalanítanunk (később kiderül: nem ő lesz az egyetlen bizonyta­lan belügyér a nap során), végül, kétségekkel telve bár, de átenged minket: a Turul­hoz vezető út első lépcsőjét megtettük.

Kilenc óra: a vasútállo­másnál már pezseg az élet. Bőrfejek, kendőkkel, sálak­kal gondosan eltakart arcok az egyik oldalon, tányérsap­kák, a tömeget folyamatosan pásztázó kamerák (csak tud­nám, honnan olyan ismerős a módszer…) a másikon: a bakancs mindkét félnél köte­lező viselet. A ritkán látha­tóan nagy létszámban jelen lévő rendfenntartók mellett a sajtó is megerősített csapa­tokkal érkezett. Kamerák, mikrofonok, magnók és jegyzettömbök minden mennyi­ségben. A skinheadek kész­ségesen nyilatkoznak: van miről.

- Szabolcsból jöttünk – mondja egy szelíd tekintetű kopasz -, és semmit nem tudtunk arról, hogy nem mehetünk fel a Turul-ma­dár avatására, ami nekünk egy jelkép, mint minden ma­gyar embernek. Itt meg az­zal fogadtak – folytatja ke­serűen -, hogy inkább meg­vernek, de nem engednek föl minket, aztán elküldtek. Később azt mondták, jegyet kell venni, akkor felmehe­tünk.

Jó egy órán át tart a kötélhúzás: a rendőrök nem engedik az emlékműhöz köz­lekedő buszokra szállni a bőrfejűeket. Jól ismert arcok tűnnek fel a tömegben: emitt Pongrátz Gergely („Re­mélem, hogy nem lesz bot­rány. Akkor lesz botrány, ha nem engedik fel őket…”), néhány lépéssel odébb Szörényi Levente („Ezek bé­kés, jóakaratú gyerekek…”), aki a helyi rossznyelvek szerint már következő rockope­rájának, a Turul, a madár című nemzeti zenés játéká­nak motívumait gyűjteni ér­kezett. Pongrátz és Szörényi persze nyugodtan buszra szállhattak. A szelektálás alapja ugyanis a pályaudvar­nál a haj hosszúsága (rövid­sége) lett: mint egy őrnagy­tól megtudjuk, 2-2,5 centi­méter a bűvös határ, efölött szabad a pálya, feltéve, hogy az ember más szempontok­ból (ruházat. viselkedés) megfelel a behatárolhatatlan előírásoknak. Folyik a tili­toli: a sklnheadek bizony­gatják, nem balhézni jöttek, a rendőrök parancsra hivat­koznak. (Hogy a parancs ki­től és honnan jött, erre hosszas és kiterjedt faggatózás árán sem sikerül rájönnünk.) Fokozódik a drámai feszült­ség: immár a dús hajjal, körömclpőben vagy szalonkabátban érkezettek esélyei is megcsappannak, a korláto­zott számban kapható jegyek ugyanis elfogynak. Az ünne­pelni vágyó bakancsosok vé­gül megunják a banánt: egy nagyobb, elszánt csoport gya­logosan vág neki az emlék­műhöz vezető útnak. Mi is oldódunk – ha nem is ész­revétlenül – a százötven fős alakulatban: a buszmegálló­ban strázsáló rendőrök fel­lélegezhetnek.

Fogy az út a lábunk alatt: inkább csendes vasárnapi túrabrigádnak tűnik a csa­pat: se egy kis bakancs­-csattogás, se egy pattogó nó­ta. Egymás között tárgyal­ják a történteket: nem értik az okokat, s ezen nem is igazán csodálkozunk – alig­ha van valaki, akinek vilá­gos, mi miért történik ma Tatabányán. Az emlékműhöz vezető hosszú lépcsősor leg­alját is őrzi egy népesebb eszkort: egy darabig közelítünk, majd meglepő testcsellel a műútra fordul a me­net, így az első szemtől szembeni találkozás elma­rad. A műútról néhány száz méter után a kertekalja fe­lé veszi az irányt az élboly: egy helybeli, idősebb “hegyivezető” útmutatása alapján indulunk meg fölfelé. Bár nem a főcsapáson gázolunk, a jókora rendőrállományból ide is jutott két strázsa: egy hídfőállást tartanak. Rövid, ám annál eredménytelenebb egyezkedés után az erősebb kutya elve alapján szép nyugodtan átmasírozik a kis se­reg: a rendőrök bölcsen és némán szemlélik könnyű – később kiderül: pirruszi – győzelmünket. Az út szelíd lankáit kellemetlen emelke­dő váltja fel: radikálisan juthatunk a csúcsra. Később egy nyomsávos ösvényeken, sarat dagasztva, csúszva-mászva haladunk nyílegye­nesen felfelé. Alig húsz perc elteltével, a tetőn remegő lábakkal várjuk be a lema­radtakat. ismét összeáll a csapat: irány a végső át­eresz. A legtöbben remény­kednek: ilyen kemény erő­próba után kinek lenne szíve visszaküldeni bárkit is… (Már tudjuk: voltak ilyenek.)

Alig néhány száz kellemes, vízszintes lépés után elér­jük az ígéret kapuját: itt már nyoma sincs a viccnek. Kettős rendőrkordon fogadja a kemény magot, s ez a ke­mény mag a rendcslnálók számára egyúttal kemény diónak is bizonyul. Pár per­cen belül akut patthelyzet alakul: kellemetlen vonatko­zó jogszabályok híján, pusz­tán valamiféle parancsnokra hivatkozva távol tartani bár­kit is az ünnepségtől, a ba­kancsosok pedig azonnal megérzik a bizonytalanság-szagot: szerencsére csak a vasat ütik. Másfelől viszont nem mindennapi blamázs lenne, ha a korábbi már­cius 15-ökre emlékeztető létszámmal kivonult, a rendőri ezred válogatott csapatával megerősített “regimentet” meghátrálásra késztetné né­hány tucat 16-18 év körüli srác. Az október 23-i fiaskó után mintha bizonyítani akarna a belügy: kár a fá­ziskésésért. A hangulat melegszik: magasrangú rendőr­tisztek küldenek válogatás nélkül mindenkit/bárkit a francba, senki semmiről semmit nem nyilatkozik, a kordonnál szócsata zajlik, az idegesség tapintható. A hely­zet pikantériáját fokozza, hogy a kordon az emlékmű­höz vezető egyetlen utat zár­ja el: a közönséget fuvaro­zó buszoknak éppúgy itt kell áthaladniuk, mint per­ceken belül az illusztris vendégeket szállító diplomá­ciai és állami járműveknek. A buszok zsilipelésekor min­den alkalommal két-három métert lopnak a skinheadek, ha így megy tovább, bejut­nak. Végül változik a kon­cepció: mindössze forgalmi okokra hivatkozva terelik óket az út menti dagonyá­ba, a csalitosba. Éles mon­datok hangzanak el demok­ráciáról, erőszakról, jogok­ról, magyarságról. Szikráz­nak a szemek, bömböl a megafon, sercegnek a walkie-talkie-k, s érezhetően – valahol, valami Központi Agyban – surrognak a fo­gaskerekek: mi is ilyenkor a teendő. A kordonon jófor­mán a madár sem juthat ke­resztül: ellenőrzés ellenőr­zés hátán, mindenki gyanús, aki mozog. A kopaszok ké­rik: legalább két társukat – a tisztelet koszorújával – engedjék az emlékműhöz. Nincs válasz, nincs tárgya­lás: parancs az parancs. Mint ilyenkor mindig, most is akad egy kellőképp beká­vézott honfitársunk, aki fogadatlan prókátorként buz­gón járja végig a frontvona­lat: “jótékony” csitításával tovább srófolja az amúgy is pattanásig feszült idegeket. Paraszthajszálnyira vagyunk a tettlegességtől.

Tetőfokára hág – ha még fokozható – az izgalom: a helyi notabilitásokat, majd a fővárosi művészeket szállító buszok után átsuhannak a fekete autók is. “A célsze­mély megérkezett” – adja hírül a mellettünk álló biz­tonsági ember rádiója.

A célszemélyként aposzt­rofált pedig nem más, mint a sklnhead körökben nem túl népszerű Göncz Árpád, aki a Tatabányai (Bánhidai) Turul Alapítvány fővédnöke­ként (is) érkezett az avatás­ra. Amely most már percnyi késedelem – és a bőrfejűek – nélkül zavartalanul meg­kezdődhet. A mintegy másfélezres tömeg tapssal fo­gadja az elnököt, amint a kötélkordonon belül, a vibráló szemű biztonságiak gyű­rűjében az emelvény felé tart. A biztosítás a tömeg­ben sem hétköznapi: bőrka­bátok, napszemüvegek, zseb­re vágott adóvevők, pásztázó tekintetek: mindenki min­denkit figyel. Így aztán nem meglepő, hogy három reni­tens három helyszínen két-két másodperc alatt kerül biztonságos vasmarkok őri­zetébe, majd a rabomobil gyomrába. Tetteikről “termé­szetesen” nem kaptunk hi­vatalos felvilágosítást. A le­játszódó jelenetek minden­esetre többeknek idéznek kellemetlen emlékképet: a rend fenntartatik. S rend­ben zajlik le a rövid elnöki beszéd, az ünnepi szavalat, s a néptáncosok magyaros műsora, a távozó elnököt tapsvihar búcsúztatja, s a tömeg tömött sorokban hú­zódik a biztonsági folyosó közelébe, ahol Göncz Árpád mosolyogva nyújt kezet a kötélen át. Az ünnepség hi­vatalos részének vége. Csendben, ahogy jöttek, húz­nak ki az emlékműtől a Mercedesek – az elnöki ko­csi kíséretében a megjelent miniszterek, az amerikai, a belga, a német és a pakisz­táni nagykövetek autói sorra hagyják el a terepet.

A kedélyek csillapodnak: a mindvégig éberen őrzött skinhead csapat (leszámítva azt a mintegy tucatnyi fia­talt, aki – ki tudja, milyen furfanggal – végül mégis bejutott, s az ígéretekhez híven fegyelmezetten végignézte az aktust), most “sza­badlábra” kerül. Megkezdőd­het a várva várt “nemhivatalos” ceremónia. Elhangzik a kissé fátyolosra sikeredett Szózat, majd az állandó oppozícióhoz szokott bőrfejűek a hirtelen jött szabad cselekvés mámorában mintha talajt vesztenének: egymás­tól várják a következő lé­pést. Mindenesetre biztos, ami biztos, megnézik a ki­terjesztett szárnyú óriási jel­képmadarat, s láthatóan bol­dogok, hogy – megkésve bár, de törve nem – végül beju­tottak. Elhelyezik a pici ko­szorút, mellette csak egy szál vörös szegfű árválko­dik… Némi nótázás és “csasztuskázás” (“Csonka Magyarország nem ország …”, “Nem, nem, so­ha…”, “Az igazat, az igazat…” stb., stb.) után szép lassan kis csoportokra oszlik a társaság, s kisebbfajta Hyde Parkká változik az emlékmű környéke.

Interjút ad boldog-boldog­talan, skinhead-közlegények, önjelölt vezetők és vezérek beszélnek bármiről, amire csak a sajtó – és a maradék “nép” – kíváncsi. Kibontott zászlójuk alatt várják az ér­deklődőket a Habsburg-trón visszaállítását óhajtó Magyar Legitimista Párt elnöke és képviselői. Egy élesen sipító hangú fiatalember Erdélyről, Szlovákiáról, “a kéklő Ad­riától a büszke Kárpátokig” terjedő honról regél csodá­kat népes és izgatott hallga­tóságának. Egy ismerős arc köré gyűlik aztán a közön­ség: Györkös úr, a Ma­gyar Nemzeti Arcvonal ve­zére ismerteti bőségesen különös ízű programját (az úr­ral a győri “nyilasper” fő vádlottjaként találkozhat­tunk korábban), nem kevés­bé izgalmas teóriákat fogad­hatunk be (“…egy erős állami nemzetgazdaságra épü­lő erős magángazdaság húz­hatja ki az országot a vál­ságból…”: értsd: erős + erős = nagyon erős – ezt cáfolja valaki…). Aztán jönnek sorban a panaszok és panaszosok, számosán vannak, akik szintén csak az “utószezonban” juthattak fel az emlékműhöz, hiszen – jegy híján – több százan (egyesek szerint több ezren) ragadtak a városban, ők az­tán nem túl lojálisak a szer­vezőkkel szemben. Végül szép csendesen eloszlik a – már nem is annyira – tö­meg, az ünnepnek vége, az embereket talán már a va­sárnapi rántott csirke izgatja jobban, mint a bronzmadár.

Lefelé menet a rendőrségi buszok jelentenek némi él­ményt: nyugodtan szalonnázhatnak már az öblös nejlonzacskókból a nem oly rég komoly feszültségeket átélő - végül is a kettős szorítást leginkább megszenvedő – közrendőrök. Akiknek az igazi ünnepet talán épp ez a békés falatozás jelenthette. Az meg – meglehet – leginkább a véletlen szerencsé­nek köszönhető csupán, hogy a Turul hatalmas, kiterjesz­tett szárnyai nem a harcot jelképezték november 29-én - ott, Tatabányán…

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (17 lövet, átlagosan: 7.00 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

1 komment

  1. másikBoda szerint:

    Már akkor is így ment.

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


7 − = négy

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz