Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


02 március
11komment

Szenteltet sprickol, vízivel

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet… Tizenkét éves rovatunk mai, e helyütt már ötvenhetedik kiadásában először egy mexikói papot idézünk ide, aki sajátos módját választotta az egyház megújításának: egyebek mellett vízipisztollyal spricceli a szenteltvizet, továbbá batman-es és superman-es miseruhában igyekszik mosolyt csalni a sokat szenvedő gyerekek arcára. A fiatal vidéki plébános nem elmeháborodott, sőt… szerintem nagyon is jó úton jár – miséin valósággal tolonganak a gyerekek és a fiatalok… Jut eszembe, mintha néhány éve a mi környékünkön, konkrétan Mezőfalván is szolgált volna egy csupaszív, ragyogó lelkű ember, aki motorral közlekedett, akihez a plébániára úgy jártak be a fiatalok, mintha haza mennének… igen, Papp Laci barátom, azaz Diego atya volt az: csupa jót mesélek róla is… Aztán: hiába javasolta a polgármester, nem mondtak le fizetésük 30 százalékáról az oroszlányi képviselők a szegények javára – ezzel nagyjából egyidőben Hoffmann Rózsa egy körkérdésre (jó-e, hogy a tíz százalékos rezsicsökkentés differenciálás nélkül mindenkit érint) azt tartotta fontosnak elmondani, hogy a kenyérért is ugyanannyit fizet szegény és gazdag… Újabb szép mondat Kréta diplomatikus nagyasszonyától. Jó régen nem írtam semmit a szomszédaimról – de minden nagy sorozat megszakad egyszer: volt elég sok történés az elmúlt hónapokban, például elköltöztek a fejem fölül a tehetségkutatóra készülő dubstepesek vagy mik, akikkel vagy két évet harcoltam végig. Talán utolsó bosszújuknak köszönhetően cserébe elázott a fürdőszobám, aztán most, még egy hete se, egy kiskutya költözött átlósan fölém. Volt gond, de már nincs – példabeszéd arról, hogyan is lehet problémamegoldani szépen. Ma este (meg holnap is) hattól jégkorong-elődöntő a csarnokban – aki jól akar szórakozni, javaslom, jöjjön… Most pedig egy klikk, és töltöm a forró, habos Classic-et…

Hirdetés

* Vízipisztollyal és szuperhősök bevetésével népszerűsíti az egyházat egy mexikói pap.

Saltillo város plébánosa, Humberto Alvarez meglehetősen szokatlan módszerekkel igyekszik népszerűvé tenni egyházát elsősorban is a jövő nemzedék körében. Papi öltözékét Superman- és Batman-figurák díszítik, a szenteltvizet pedig olykor vízipisztollyal sprickolja a kölykökre – akik természetesen, mexikói tanulmányút nélkül is tudom, imádják az atyát. Éppen azért talán, mert más. Mert nem elbújik valami magas, vagy legalább annak hitt falrendszer mögött, s onnan kiabál és mutogat ki, hanem magához engedi azokat, akiket szeretne – a szó kishercegi értelmében – megszelídíteni. Nem is beszélve arról, hogy örömöt és jókedvet is fecskendez azzal a vízipisztollyal – a gyakran a bandaháborúk frontvonalaiban élő gyerekekre, akik közül sokaknak ez az első jó dolog az életében. Elég régóta gondolom: ha – elsősorban is – a római katolikus egyháznak van jövője, az irány, ami e lehetséges jövő felé vezet, csak valami ilyesmi lehet, mint amit a mexikói plébános képvisel. Megértem, ha az egyháznak nem nagyon tetszik az a világ, amit maga körül lát – de elárulhatom, cserébe sok embernek sem mindig tetszik sok minden, ami az egyházon belül zajlik: például a különféle, szinte hetente napvilágra kerülő, válogatottan gyomorforgató botrányok, például egyes magas beosztású papok elképesztő pénz- és hataloméhsége, vagy úgy általában lényegében az egész szervezet működésének, vagy még inkább: működtetésének a hirdetettektől finoman szólva is eltérő alapelvei. A hittel, az eszmével persze semmi baj – én azt mondom, kövesse bárki szabadon azt, ami neki szimpatikus: de a mögötte álló emberek igen gyakran gyarlók, még akkor is, ha szeretnék makulátlannak hazudni magukat. Nem kell persze Mexikóig menni, ha az ember olyan pappal szeretne találkozni, mint Alvarez atya: mostanában elég Tökölig menni, pár éve pedig még olyan messzire se kellett – elég volt, ha az ember Mezőfalván bekopogtatott a paplakba, és megvárta, amíg Papp László, alias Diego kinyitja az ajtót, és egy harminckét fogas mosollyal jelzi, minden rendben a világban, béke, szeretet és jókedv uralkodik. Mert ahol Diego volt-van, ott, legalábbis körülötte száz méteres sugárban, ezek uralkodnak. Laci atya, nyilván van még, aki emlékszik rá, maga köré szoktatta az ifjúságot – és persze a kevésbé ifjak nagy része is imádta. Mert mindig, minden helyzetben ember tudott maradni; mert sugározta magából a jót, a szeretetet, a bizalmat, a jóindulatot, az őszinte és feltétel nélküli barátságot, de minimum a szó klasszikus értelmében vett felebarátságot; mert bárkivel, bárhol, bármiről szívesen elbeszélgetett; mert azt mutatta meg, hogy hogyan kell tisztán, jókedvűen, boldogan élni; és mert soha nem erőszakosan térített, csak a saját példáján keresztül mutatta meg minden percben, mire képes az egészséges hit. És persze halálosan komolyan vette papi hivatását – ha nem is volt üres szentfazék… Persze nagyon is jellemző, hogy végül mennie kellett – mert voltak, akiknek nem tetszett az az újfajta mód, ahogyan ő hitet tett a hitéről: így hát újabb próba elé állították, s persze ő állta ezt a próbát is. Hiba nélkül, ahogyan kell. És… ha már ennyit beszéltem róla, a barátomról, itt, nyilvánosan fogadom, hogy tavasszal meglátogatom Tökölön – Diez, melegítsd a motort, mert hamarosan feltűnök nálad: Isten engem úgy segéljen…

* Nem mondtak le fizetésük harminc százalékáról az oroszlányi képviselők a szegények javára.

Nem is várnék el ilyesmit, mert miért is pont az oroszlányi képviselőknek kéne megoldani az oroszlányi szegények sorsát – de tényleg… Mindazonáltal első olvasatra nem is tűnik rossznak a fideszes polgármester, Takács Károly indítványa: a tiszteletdíjakból lecsípett 30 százalékokból és az ő 2013-as jutalmából hoztak volna tető alá egy 12 milliós programot, a legelesettebbek megsegítésére. Mondjuk… egyenlő pályák, egyenlő esélyek (én biciklivel megyek) – szóval a jutalom meg a fizetés egyharmada azért kétségkívül nem ugyanaz: talán ezért is lázadt és intett be a testület, tizenkettőből tízen úgy voksoltak, nem adják a pénzüket, a polgármester jutalmát ellenben lenullázták, s ebből a pénzből a polgármester civil szervezeteket támogathat. Ahogy mondani szokás, az eperfagyi visszanyalt: a polgármester bizalmatlansági indítványként értelmezte a szavazást, de úgy fogalmazott: “Logikusan azonnal fel kellene állnom, de ennek nem vagyok híve.” Szép mondat, no. A múltkorjában bátorkodtam említeni valahol egy HL háttérvitában, milyen fura, hogy lassan negyedszázada egyetlenegy árva ügy van a magyar parlamentben, amiben teljes, értsd százszázalékos az egyetértés szélsőkülsőjobbtól fenebalig: ez pedig a képviselői javadalmazások megfelelő sűrűséggel és nagy körültekintéssel megvizsgált kérdésköre. Egyik kedvenc kommentelőm, vitapartnerem és – talán nem bántom meg nagyon – barátom azonnal cáfolta az állításomat, mondván, hogy Hunvald György – igen, a VII. kerületi polgármester, akit letartóztattak, három évig előzetesben volt, végül aztán elég sok vádpont alól felmentettek – biza nem szavazta meg a képviselői juttatásokat. Oké. Nem tudom, így volt-e, nincsen okom kételkedni mindig alapos és felkészült barátom szavában – de azért ha kiszorzom, hogy (23 évvel, évi egy javadalomigazítással és 380 fős parlamenttel számolva) 8740 voksból (ha Hunvald végig honatya volt és mindig nemmel szavazott) 23 tér el a többitől, akkor ez jelenségnek azért még mindig elég… na… markáns. És akkor jöjjön a Heti Hoffmann – megkérdeztek, pontosabban megpróbáltak megkérdezni néhány honanyát és -atyát, ők rászorulnak-e a rezsicsökkentésre. A tudományos asszony csak annyit mondott (szólnék, ne elemezzük a mondatot, kérném), idézem: “A kenyeret is ugyanannyiért adják a boltban annak, aki szegény meg aki gazdag.” Na kérem – ebbe kössön bele, aki tud, akkora igazság, ha a lábamra esne, bekékülne. Annyival egészíteném ki talán H. R-t, ha szabad: a magyar boltban ugyanannyi a kenyér mindenkinek. Jó huszonöt éve Belgiumban tűnt fel a boltokban a “wit product” (fehér termék) árucsalád: a név arra utalt, hogy ezeknek a portékáknak nem volt különösebb dizájnja – egyszerű fehér csomagolás, slussz. Gyakorlatilag mindenből lehetett (és, gyanítom, lehet továbbra is) wit kivitelűt venni – babkonzervtől a laposelemig: egy dologban voltak azonosak, nevezetesen hogy az áruk 20-50 százalékkal volt a “normál” termékeké alatt. Volt, ami ócskább volt, kétségtelen, de volt olyan áru is, ami csak a csomagolásában különbözött a drágábbtól… Mindenesetre aki szegényebb volt, vette a wit product-ot… azaz nem kellett ugyanabban az árban vennie a kenyeret… Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy aki nem szorult rá, az nem is vette a szegényeknek való holmikat… ez már a kultúra része – ahogy az is az lenne, mit mondasz… De ez nem e héten derült ki…

* Beköltözött a házunkba Zozóka, a tacsi. 

Az elmúlt években volt pár érdekes szomszédom – igaz, villámsebesen hozzáfűzöm, gondolom, van, aki rólam tart nyilván pár furcsaságot, még ha én azt is gondolom, igyekszem betartani a békés egymás mellett élés szabályait. Ráadásul változatlanul imádok ugyan itt lakni, ám a Dunasor építésének hősi idejében a magánszféra fokozott védelme kétségkívül nem volt még a prioritási lista éllovasa, ami praktikusan azt jelenti, a falak jelentősége abban merül ki, hogy annyira simán nem lehet átlátni a másik lakásba (azért abban nagyjából biztos vagyok, hogy ha jól belőnénk egy kétezres refit, árnyjátékozni már lehetne), viszont a hanghatások terén már nem ennyire laza a helyzet. Itt, esküszöm, ha valaki leejt egy hajtűt a harmadikon, az a földszinten is koppan – így aztán életünk megannyi apró, mozaikdarabkája – akarjuk vagy sem – az egész közösségé. Nos, ehhez képest pár éve lakott például alattam egy kis társaság, amolyan amatőr kultúrkör – a tíz-tizenkét pasiból legalább nyolc mindig mata részeg volt, hogy jól értsétek, huszonnégy órás szolgálatban, egy perc megállás, szombat-vasárnapi pihenő nélkül, ráadásul kivétel nélkül a hőzöngős-rekedten ordítós stílust hozták, harminc év szakmai gyakorlattal, és olyan szag volt az elsőn, hogy ha rákönyököltem, felhozott a másodikra, mint a mozgólépcső. Egy hónapig bírtam, utána volt minden: lejártam hozzájuk, beszéltem velük, próbáltam szépen, próbáltam csúnyán, üvöltöttem, könyörögtem, pénzt ajánlottam, fenyegetőztem, feljelentést próbáltam tenni… de semmi nem történt, vagy két éven át, lélekben már feladtam, hogy valaha is lesz öt normális perc, amit eltölthetek a lakásomban. Aztán mellém szegődött a szerencse: a fővezért egy kiruccanásán valami skinheadek nagyon durván összeverték valahol, mindene ripityára tört, kórházba került – a lakásban maradt többi zavaros elme pedig összehozta a támadást a korábbi fenyegetőzéseimmel: az egyik fazon másnap délután megtörten mondta, estére elköltöznek, csak ne veressem össze őket, az ember pedig a kórházból üzeni, ő se jön már vissza, és nem úgy gondolta… nekem pedig, és ennyiben valóban bűnös vagyok, nem volt ellenvetésem, csak kis amplitúdóval, de összehúzott szájjal bólogattam, ahogy a Keresztapában láttam… Még egy hete sincs, hogy reggel hatkor átlósan fent, a korábban lakatlan ingatlanban megszólalt egy elég jó torkú kiskutya, aki ezek után napi tizennyolc órában, a levegővételeket leszámítva szünetmentesen vonyított, nyüszített, sírt, vakkantott, csaholt, szűkölt és jelzett. A reggel hat órás kezdés különösen megrázott: harmadik nap írtam egy üzenetet és kiragasztottam az ajtóra – magam után tényleg a kiskutyát sajnáltam leginkább, ezért elég szenvedélyes tónusban fogalmaztam, és persze nem név nélkül, hátha van kedve valakinek vívni. És másnap este… kopogtattak – a kiskutya volt. A gazdája karján csücsült, igen aranyos volt, az egyik kedvenc típusom, vagyis tacsi. A gazdi pedig, egy fiatal hölgy, bemutatkozott, majd elmagyarázta, nem jókedvében hagyja itthon Zozót, hanem mert dolgozik, a kutyusnak nagyjából egy hét kell, hogy megszokja az új helyet, meg a szitut… és hogy bár elsőre jól bepöccent a (ha nem is otromba, de kétségkívül egyértelmű stílusú) levélkémen, de utána úgy gondolta, beszéljük inkább meg az egészet normálisan, kostet was kostet. És persze hogy ezek után nem győztem elnézést kérni, kutyabuksit vakargatni, és őszintén azt mondani, semmi gond, szokjon csak be a Zozóka, ha egy hónap, egy hónap, amúgy se olyan hangos… meg egészséges, ha kicsit korábban felkelek… És higgyétek el, jó volt, hogy így esett – hogy így is el lehet rendezni valamit. Bár a lépcsőházunkon kívül is rákapnának a felhőtlen békekötések jó ízére páran…

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (30 lövet, átlagosan: 7.00 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

11 komment

  1. másikBoda szerint:

    Én azt látom hogy az tud igaz lenni bármiben aki a saját életében megéli azt amiben hisz. Sok jó ember van az egyházakban és vannak olyanok akiknek ez is csak egy biznisz. Humberto Alvarez úgy szól a híveihez ahogy azok megértik.

    Arra nem kicsit kíváncsi lennék, hogy a tavalyi évégi önkormányzati jutalmaknak mi lett a sorsa. Mert ugye érdemtelenül fölvették az illetékesek, és utána O.V. azt parancsolta nekik hogy használják a pénzeket jótékonyságra.

    Ha kell tudok adni kiváló ipari füldugókat, jól jöhet amíg a Tacsi be nem szokik.

  2. Hatlövet szerint:

    Ejnye András!
    Így elgyengülni egy tacskótól csak azért mert egy csinos fiatal hölgy karján ül?
    Szerintem úgy lehetne megoldani a helyzetet, hogy hagyna nálad lakáskulcsot aztán ha a kutyus félelmében sír vagy ugat akkor te szépen felballagnál és megnyugtatnád.
    A gazdi biztos hálás lenne érte!

  3. rizsapista szerint:

    Már látom lelki szemeimmel, a tacsit sétáltató Keresztapát! Alakul, szépen alakul ez a világ! :)

  4. kesm szerint:

    Keresztapa nem sétáltat kutyát, de egy lobogó fülű zacskó a goldwing hátsó ülésén…

  5. kesm szerint:

    (Tacskó, bocs)

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


− négy = 4

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz