Állambolgárok a berlini buszon: nyelvi ügyek és megérkezés (III.)
Képzeljétek, még mindig egy Berlinbe tartó buszon ülök. Először Pestig megtörtént kalandjaimat rebegtem el vagy két hete, ha még emlékeztek: most viszont már Csehországon is átsiklottunk, Prágában is megpihentünk – négy bolgár sofőrünk már vagy háromszor váltott, és jó néhány órát szunyókáltam is, bár nem mindig volt egyszerű. A Várnából Hamburgig karcoló Mercedesben zömmel bolgár utasok ücsörögnek – előttem például a Mackó család, akiknek van pár… khm… furcsa szokásuk, mint arról a történet második részében olvashattak az érdeklődők. Továbbra is állítom: nehezen tudok elképzelni ennél, vagyis az Európán belüli buszozgatásnál olcsóbb mókát – kevesebb mint kilencezer forintért most ezer kilométert utazom, tizenöt órát: vagyis nem egészen hatszáz forintot kérnek tőlem óránként, és százzal megyünk, meleg van, kényelmes az ülésem, a tévében bolgár feliratozással megy egy Mel Gibson-klasszikus, plusz alapvetően remekül szórakozom kicsit fura útitársaimon is – mit is kívánhatnék még ennyiért? Ja, hogy miért is utazom? A negyedszázada Berlinben edződő barátomért, Béláért és a barátnőjéért, Yvonne-ért megyek: hazajönnének, de Béla egy hete elesett az utcai tükörjégen, és csúnyán odavágta a vállát – sok dolgom úgysincs, kiugrok hát értük, és szépen hazavezetem az Ojdit, mert azért van olyan dolog is a világon, amihez tűrhetően értek. Az előző részt Prágánál szakítottuk félbe, ahol hajnalban megálltunk a busszal a szokásos húsz percre – ami természetesen/sajnos nem tűnt elegendőnek arra, hogy elszaladjak a Bastába, és felszippantsak két korit abból a zseniális világosból, amit tavaly áprilisban volt szerencsém fogyasztani, egy negyed sült kacsa nagyon megnyugtató kíséretében. Csak állunk, kicsit álmos szemekkel nézem a hatalmas PRAHA neonfeliratot – aztán egyszerre kipattan a szemem, mert a szomszédom, aki az éjszaka nagy részében olyan hangerőn nyomta a horkot, hogy talán az is jobb lett volna, ha pozanon vagy üstdobon és gongon gyakorol, szóval szomszédom pakol… kiszedi a bőröndjeit a busz hasából… ez pedig annyit jelent… lapozzatok, és elárulom…
… szóval ez nem kevesebbet jelent, mint hogy egyedül maradok a kettes ülésen, reményeim szerint egészen Berlinig. Egy pici üröm az örömben, hogy az utolsó pillanatban felszáll egy kikent-kifent úriember, ha jól veszem ki, tán német, mindegy is: mindenesetre olyan gőgösen méreget mindenkit, mintha legalábbis magyar politikus lenne, de az ugye lehetetlen, hiszen megkülönböztető jelzés nélküli, közönséges buszon ülünk. Szabad széksor nincs, azaz a jövevénynek valaki mellé kell beülnie – minden szingli utas igyekszik felfújni magát, mint a varangyos béka, én se vagyok kivétel, düllesztek, mint pók a klozeton, érezhető sikerrel, mert a gigerli végül elém ül, Mackó úr mellé. Mackó urat, még magyar felségterületen, kitartó, vascsizmás támlarugdosással sikeresen leneveltem a vízszintközeli beállításról – a kór azonban talán cseppfertőzéssel terjed, mert az új ember is múlhatatlan szükségét érzi, hogy franciaágyat csináljon a székéből.
Ezzel viszont megszűnik az én két székem összes előnye, hiszen nem tudok keresztben ülni: óvatosan neki is jelzem hát, hogy nem ragaszkodom a figurához, de az új ember nem érzékeny semmire, kőkeményen kitart, és alszik, vagy alvást színlel egészen Drezdáig. Mindegy – lassan ránk köszönt a reggel, úgyhogy a Világ Legszorgalmasabb Embere, aki én, nekiáll, és folytatja a határidős fordítást, kihasználva minden percet, wifi híján offline, egészen addig, míg az akkumulátorom, szűk két óra múlva, meg nem adja magát. Van egyébként járat, amin alapfelszereltség a wifi, csak az pont háromszor ennyibe fáj – sebaj, nekem így is tökéletesen megfelel. Meg kissé felhúzott lábakkal, a dagonyázó gigerli miatt.
Újabb megállót tartunk egy út menti benzinkútnál, két sofibá kiszáll, és megtankoljuk egy csöppet a buszt. Kíváncsiságból egy háromszázötven litert cseppentünk a tartályba, elég szép adag, gyanúm szerint úgy egy bő ezrest azért biztosan megtesz vele a Merga, de akkor is elég megrázó látni a mennyiséget, továbbra is úgy nézem, a busztársaságok abból élnek, hogy vasárnap zárva tartanak – ja, kell-e külön mondanom, hogy csordultig azért nem vagyunk tőle…
Ekkor figyelek fel először a honfitársra, aki mind ez idáig szunyókált, de most egy régesrégi emlék csengettyűjét koccintja meg bennem: Parndorfban, minden outletek ősanyjában jártunk vagy húsz éve, böngésztünk a kis boltocskákban a 90 százalékosan leértékelt portékák között, amikor meghallottunk egy mályvaszínű, strandlabda nagyságú fejjel ellátott embert, aki kérte a (kezdetben) mosolygós eladót, vegyen le neki egy pólót a polcról: “Nem azt, amazt, azt a pirosat… a pirosaaaaat… nem azt, eggyel feljebb van, feljeeeeebb, nem lejjebb… az a galléros, gal-lé-roos… istenem… ekkora barmokat, mint ezek az osztrákok: piiiiroooos póóólóóót aggyáááá, bazmeg, ikszelleset…” – és ugye hiába magyarázta volna neki bárki is, hogy a barom osztrák az egy, a magyartól meglehetősen számos elemében eltérő nyelv alkalmazásához szokott hozzá, s hogy szegény kislánynak nem a fülével van baj, vagyis hiába ordítja öt percig, hogy galléros, de olyan hangerővel, hogy megreped a próbafülke falán a nagy tükör… nem, ő mélységes meggyőződéssel hitte, hogy a világon mindenki beszél/ért magyarul, csak elég rámenősnek kell lenni.
Mindannyian láttunk már ilyen honfit – de pár év óta azt gondoltam dőrén, hogy kifogytunk belőlük, vagy elcsendesedtek, vagy csak nem járnak már ki, mert sok volt a kudarcélményük.
Hát most, a buszon egyszerre bebizonyosodik, hogy a típus él, mi több, utánpótlása is van, tekintettel arra, hogy a piros műanyag dzsekit viselő fiatalember úgy húszéves lehet. Akkor figyelek fel rá, amikor három sorral mögöttem max hangerőn telefonbeszélgetésbe kezd a szerelmével (így is hívja végig, szépen: szerelmem), akinek szerelmetes hévvel a lelkére köti, oda ne adja a farmernadrágot ötezerért a Lacinak, mert huszonhétért vették tavaly… és még néhány tucat hasonlóan fontos üzleti ügyön mennek végig, továbbá emberünk elmondja, nem tudja, hol lehetünk, talán már németbe’.
Egy kicsit még össze is vesznek valamin, de a végén a piros dzsekis fiatalember biztosítja a hölgyet, életében még így senkit nem szeretett, így egy negyedórás búcsúzkodás után végre abbamarad az érzelmektől fűtött üvöltözés. Ekkor a fiatalember beszédbe elegyedik a bolgárokkal: elmeséli nekik, honnan jön, hová tart, továbbá megkéri őket, szóljanak már neki, ha Berlinbe érünk, mert ott neki le kell szállnia, egyébként “gémóver”. A bolgárok nagyon figyelnek, láthatóan hiszik is, meg nem is, hogy a magyar szóáradat nekik szól – de hát az ember rájuk néz, nekik beszél… a döbbenettől csak bólogatnak, ami ugyebár náluk nem igent, hanem nemet jelent… lassan én is összekavarodok, mindenesetre a gémóvert tökéletesen megértik, és elégedetten megbeszélik egymás közt, ki mit vett le az ötperces monológból.
Amikor aztán egyik sofibá hátrajön egy teáért, az ember őt is figyelmezteti, szóljon Berlinnél – sofibá nyilván látott már ennél cifrább dolgokat is, úgyhogy megnyugtatóan hunyorog, mire a srác még egyszer, emeltebb tónusban is elmondja a leckét, és megfenyegeti a sofibát, per lesz, ha ő nem száll le Berlinben. Sofibá belekortyol a teába, és láthatóan megszeppen.
Kicsit kezdem sajnálni, hogy az előző megállónknál nem törtem meg egy tíz órája tartó szép sorozatot, és nem mentem el mégis pisilni. Egyre inkább az a szörnyű gyanúm, hogy Berlinig már nem állunk meg, így fél órával előbb érkezünk ugyan, de lehet, hogy én egy diszkrét kis folttal. Sebaj, mentő ötletem támad, mindenki jár a hátsó feljáróból nyíló kis ajtó mögé, voltak már vagy ötvenen, hát nekem se esik le a karikagyűrű az ujjamról, gondolom, szükség törvényt bont, és a többi: benyitok. A karikagyűrű tényleg nem esik le az ujjamról, viszont a gyomrom pont hármat fordul, amikor meglátom a fajanszcsészét, s benne az előző húsz látogató hagyatékát… nos, a sokk kedvezően hat az ingeremre – ha nagyon kell, csak felidézem a látványt, és mintha elvágták volna… Leszállás után, Berlinben, a buszpályaudvaron sietős léptekkel megközelítem a hibátlan nyilvános intézményt, és elég alaposan kihasználom az ötven centért biztosított lehetőséget.
Leszállás előtt szólok a piros dzsekis srácnak, nehogy gémóver legyen neki – csodálkozva kérdezi meg, én is magyar vagyok-e: mondom neki, nem, én bolgár vagyok, csak magyar szakon végeztem Berlinben, az óvónőképzőben. Miután visszatérek a nagy sárga túráról, s megköszönöm sofőreinknek a szép sima utat, továbbá mosolyogva felintegetek Mackóéknak, a srác félénken hozzám lép, és megkérdezi, nem tudom-e, hol lehetne itt telefonkártyát feltölteni. Hamar kiderül, magyar telefonkártyáról van szó. Oké… mondom neki, szerintem piszok nagy mázli kell hozzá, hogy ez sikerüljön.
Beszédbe elegyedünk, kiderül, a neten kínáltak neki állást, hogy pontosan mit, azt nem tudja megmondani, hogy kivel kell találkoznia, abban se túl magabiztos – hogy mikor lesz a randi, azt én mondom meg neki egy e-mailből, ami angolul érkezik a telefonjára: vasárnap fognak vele találkozni, ha ugyan nem egy tizenkét éves gyerek csinált magának pár szórakoztató napot a net másik végén, mert ugyebár péntek dél van… “De hát mit csináljak én itt vasárnapig?” – emeli az égre fájdalmas tekintetét a piros ruhás ember, és erre bizony nehezen tudom a választ.
Mindenesetre megírok neki egy válasz e-mailt, majd, a harmadik körben végre azt írják vissza, egy óra múlva érte jönnek. Búcsúzóul még megkérdezi, mennyi most egy euró: megmondom, és elköszönök.
Öt percen belül megjön Béla és Yvonne – iszunk egy kávét egy kis imbiszben, majd a délutánt Béla szitanyomó-dekorációs-ajándékbolt-pólóáruda-matricakészítő üzletében töltjük, sajátos hangulatú hely egy nagyon sajátos, külvárosi negyedben: amiképp Béla egész élete is meglehetősen sajátságos, csak azért nem kezdek bele, mert tíz rész is kevés lenne a vázlatos ismertetéshez…
Estére aztán, egy kis autós városnézés után hazatérünk, ám előzőleg beugrunk a város legjobb grillcsirke-tudósához, ahol felcsípünk két fantasztikus pipit – hamarosan, jó étvággyal el is fogyasztjuk őket. Béláék egyébként a város keleti részében laknak: egy dunaújvárosi itt igazán otthonosan érezheti magát, hiszen letisztult, méretes bérházak sorakoznak, szépen felújítva, a lépcsőház belseje meg tisztára olyan, mint ha a Dózsa György úton léptünk volna be valamelyik gangos házba. És mit mondjak, a keletnémet munkásosztály annak idején igencsak megkapta a teret az élethez: hatalmas ablakfelületek, világos, tágas, célszerű, szép lakások, előttünk nagy park – Berlin egyébként is híres a beépítetlen, szándékosan üresen hagyott területeiről, ettől élhető, szellős, kellemes város.
A klímája… na, az már megint egy másik történet, az finoman szólva sem annyira kellemes, Béla legalábbis elég sok rosszat tud róla.
Elkortyolgatunk egy üveg jó bort, eldumálunk (Yvonne kiválóan beszél magyarul is), aztán nyugovóra térünk – másnap korán indulunk, hogy estére itthon legyünk. És reggel nyolckor sötétkék kombink nyugalmas ívben kifordul a valamikori Sztálin sugárútra… amit persze már átneveztek… Karl Marx sugárútra… Még mondja valaki, hogy a németeknek nincsen humoruk…
(És egy csoda a végére: a The Wall, a világ egyik legzseniálisabb zenés produkciójának részlete, Roger Waters-szel, és a Floyd másik óriásával, David Gilmour-ral…)
Értékeld:
Hagyó Béla – Ítéletnapi Blues
http://www.youtube.com/watch?v=ldiFjF4M490
Ez is egy hamisítatlan remekbe szabott Boda írás.
Jöhet a 4-ik rész.
Ez itt finished…
Ez izgi volt. Jobb mint a Duna sori szoba konyhában.
“Mindenhol jó de legjobb az úton”
Bizony ám… Így.