Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


29 január
10komment

Állambolgárok a berlini buszon – éjszaka, északnak (II.)

Buszunk, aminek motorját az egész út alatt egyszer se állították le a sofibák

Buszunk, aminek motorját az egész út alatt egyszer se állították le a sofibák

Ülök a buszon, méghozzá azon, ami Berlinbe tart, hogy egészen pontosak legyünk, még tovább, Hamburgba, de én terveim és reményeim szerint Berlinben leszállok. Nem kéjutazáson veszek részt, hanem mission-ben vagyok: a negyedszázada a német fővárosban élő barátomért, Béláért jövök, ő ugyanis két hete elcsúszott a járdán, és elég csúnyán odavágta a vállát, ami miatt történetünk idején erőteljesen ellenjavallt számára ezer kilométer levezetése. Ennek az ezresnek a megtételére utazom a nemzetközi busszal – amely egyébként egyenesen a baráti Várnából indult jó néhány órával korábban, az európai szabályoknak megfelelően van rajta négy sofőr is. Meg vagy ötven nemsofőr, de bolgár – mint arra az első részben voltam bátor rámutatni, a bolgár barátságosság meglehetősen… na… elvont fogalomnak tűnik számomra. Ha jól emlékszem egyébként, legutóbb 1981-ben látogattam meg Bulgáriát, épp Várnában szálltunk meg egy kollégiumban, és a leginkább Neszebár szépségei maradtak meg a fejemben, meg hogy majdnem belefulladtam a tengerbe egyszer – plusz néhány nazális élmény, például a tejbolt szaga, ami konkrétan elég komolyan elkísért, ha jól belegondolok, hm… egészen a mai napig… és aztán volt még egy utazásom, negyven fokban, egy csumára tömött Bulgarcar vagy valami hasonló márkájú busszal, amit egy imbolygóan részeg sofőr vezetett húsz kilométeres átlag- és egyben maximális sebességgel, két órán át, a végére egész tűrhetően kijózanodott. Rajtam kívül a kedves utazó közönség minden tagja érezhetően szem előtt tartotta a bolgár nejlonipar fellendítését/csúcson tartását – nem vagyok egy nagyon finnyás alkat, de ott egyszerű életösztöntől vezérelve ugrottam ki kis híján a tetőablakon: nem kaptam már bűzt… ugyebár levegőről az első tíz perc után merő értelmetlenség lett volna beszélni… No de… lépjük át az egész múltat, a Karthago együttessel szólva – ma már a bolgár busz háromtengelyes Mercedes Tourismo, a bolgár sofőrök vajsimán, minden létezhető szabályt betartva vezetnek, és a bolgár nejlonimádat is csitulni látszik. Este negyed tizenegykor kigördülünk a Népligetből, és kimérten Győr felé hajtunk. Hajts velünk te is – a folytatásért.

Hirdetés
A városszéli kis hotel, ahol két sofőr leszállt aludni és egy pihenőnapot eltölteni, két friss pedig jött tovább velünk...

A városszéli kis hotel, ahol két sofőr leszállt aludni és egy pihenőnapot eltölteni, két friss pedig jött tovább velünk…

Győrig felmérem kissé a terepet. Hátul van egy nagyjából tíz fős társaság (akinél nem mondom külön, milyen nemzet fia, az bolgár, okés?), úgy huszonöt-harmincévesek, szerintem dolgozni mennek vissza Németországba, páran alszanak, van viszont egy csóka, aki indulástól fogva sztorikat mesél a többieknek, olyan kellemes, hatvan decibeles erősséggel, de nem is a hangossága az igazi tömegpusztító szegmens, hanem a frekvenciája. Kell vagy húsz kilométer, hogy rájöjjek, kire emlékeztet a sip- és visítása: Delhusa Gjon az 1977-es Metronóm fesztivál döntőjében (amikor is a Nagy Ferenc vezette Beatrice együttes kísérte őt, nem is szólva a Mikrolied vokálról) érezte úgy, hogy ideje megmutatni ország-világnak, miféle erők ébrednek a torkában – nos, hogy mifélék is, az itt meghallgatható (vigyázat, csak nagyon erős idegzetű felnőtteknek, és ez nem vicc: Boda jr., akin teszteltem, azt mondta, élete legkeményebb két perce volt!!!), 1.53-tól jön a hoppácska… megvolt, gyerekek?

Rendes hó van Szlovákiában is - az utak szerencsére szinte szárazak, akadály nélkül, feltartóztathatatlanul haladunk

Rendes hó van Szlovákiában is – az utak szerencsére szinte szárazak, akadály nélkül, feltartóztathatatlanul haladunk

Na most úgy képzeld akkor el, hogy ez a hátul ülő ember alaphangja, ha netán izgalmas vagy vicces rész jön a sztoriban, kicsit felviszi. A többit rátok bízom.

Azt talán még nem mondtam, hogy tévé is van a buszon, kettő, naná, dvd megy bennük. Valamelyik régebbi Mel Gibson, a hang, vele az angol szöveg persze diszkréten levéve, és természetesen bolgár feliratozás – na, legalább tanulgatom, gyakorlom kicsit ezt a nagyon szép nyelvet. Közvetlenül előttem ül egy kis család – Mackóék, csak így nevezem el őket, tekintettel egyrészt arra, hogy úgy néznek ki, mint annak idején a tévétornában Schmitt Pál, Makray Kati és a három kislányuk: Piros Mackó, a papa, Kék Mackó, a mama, ők olyan harmincpár évesek, és Vegyes Mackó, a tíz év körüli, módjával aranyos kislányuk.

A tábla, amit jó párszor végigolvasgatok - nem csúnya táv az a Szófia-Hamburg...

A tábla, amit jó párszor végigolvasgatok – nem csúnya táv az a Várna-Hamburg…

Másfelől, amikor ébren vannak, lényegében megszakítás nélkül esznek, mint Maci Laci meg Bubu a Yellowstone Parkban: egy óvatlan pillanatban megvillan előttem a nagy táskájuk tartalma, ha nincs benne még háromszáz szendvics, ne tudjak felállni.

Mondjuk azt amúgy se nagyon fogok tudni. MacPapa, aki előttem ül, a biztonság kedvéért úgy emberbarát 70 fokban megdöntötte az üléstámlát, nem mondom el, pontosan milyen szerveimet hogyan érinti a dolog. Először megpróbálom finomabban, verbális úton, multilingvisztikusan, plusz jelbeszéddel tudtára adni, hogy nem teljesen értek egyet a (szó szerinti) döntésével, de természetesen úgy tesz, mint aki abszolút nem érti a dolgot, illetve később, további roppant olcsó színészi eszközöket alkalmazva, alvást mímel.

Valahol, egy benzinkúton, éjszaka - micsoda véletlen, egy másik bolgár busz mellett...

Valahol, egy benzinkúton, éjszaka – micsoda véletlen, egy másik bolgár busz mellett…

Nekem nem probléma, mackótestvér, felveszem én a kesztyűt – szerencsére elég fáradt, látom, Budaörs környékén már el-elaludna, na, ilyenkor a Vadászi Pista bácsi patkolta csizmámmal jelzés értékű, kétszáz kilopondos pöccintést helyezek el teli sarokkal az ülése háttámláján: szerintem egy elefánt is szépen megugrana tőle. De meg kell hagyni, elég jó anyagból gyúrták ezt a szófiai Macit is – minimum negyven kilométert és vagy nyolc ébresztést kibír, de aztán csak meglengeti a fehér zászlót, és felrakja nyolcasból kettesre a támlát. Na, így már frankó – veregetem meg a saját vállam virtualice, majd elégedetten elhelyezkedem, sajnos ekkor még nem tudom, hogy van egy interkontinentális fokozat is a Mackó család tarsolyában, kicsivel később durrantják majd.

Nem állunk meg túl sűrűn - ha igen, ott általában húsz perc adatik

Nem állunk meg túl sűrűn – ha igen, ott általában húsz perc adatik

Szerencsére eseménytelen út után, éjféltájban mindenesetre beesünk Győrbe, ahol elég masszív hómennyiség látható – a megállóban, ahol két éve az amszterdami buszra vártam, senki, gyorsan indulunk is tovább, majd, a város szélén lelassítunk és befordulunk egy szűk kis utcába, amit teljesen betakart a hó. Erre persze mindenki felriad és a fejét forgatva nézelődik, tisztára olyan a busz, mint egy csirkekeltető telep – a többség azt gondolja, talán eltévedtünk, pedig nem: csak sofibákat váltunk a Hotel Amarillisnél.

Rejtett kamerás felvétel - ezért csak a kép felső sarkában látszik a beépített tea- és kávéfőző, amit Sofibá II. épp beüzemel

Rejtett kamerás felvétel – ezért csak a kép felső sarkában látszik a beépített tea- és kávéfőző, amit Sofibá II. épp beüzemel

Van logisztika rendesen – két jó emberünk a kis pilótabőrönddel leszáll, két friss ropogós sofőr pedig gépjárműre pattan, és tíz perc után már tolatunk is ki az utcácskából, egy nem akármilyen fordulót bemutatva a tizenöt méteres Mergával.

Aztán megindulunk felfelé, Szlovákián át – a magam részéről úgy gondolom, nem kísérletezem tovább a bolgár nyelv elsajátításával, és hagyom Mel Gibsont, kanalazza ki egymaga a kettős ügynökök által oly gyakran fogyasztott fekete levest… megkezdem a felkészülést az alvásra. Ha nem is vagyok egy Bear Grylls, azért utazgatási vonalon elég ütésálló embernek tartom magam – nemlétező szerénységem tiltja, hogy felsoroljak pár neccesebb helyzetet, földön-vízen-levegőben, amelyekben sikerült már elaludnom, annyit elárulhatok, egy duruzsoló-mozgó európai busz a százas listámon sincs. Kivéve talán, fűzöm most már hozzá, egy tapasztalattal gazdagabban, ha bolgár utasok vannak rajta többségben. A legkeményebb dió, és erre bizony konszolidált külseje alapján nem számítottam, az ülésszomszédom. Amíg Mel komótosan ki nem végzi az amerikai nagyváros kevés kivétellel összes lakóját, nincs is vele semmi baj, okosan nézi a tévét, én meg már szőrmentén el-elszundizok kicsit – de aztán egy óra körül véget ér a film, ügyeletes sofibá kilöki a tévét, egyéb világítás nincs, a mi emberünk gondosan irányomba fordul hát, lehunyja a szemét, és… egy icuri-picurit horkolni kezd.

Keresztülgurulunk lényegében egész Prágán, és fél órát állunk a buszpályaudvaron - rohamozó, szép emlékek

Keresztülgurulunk lényegében egész Prágán, és fél órát állunk a buszpályaudvaron – rohamozó, szép emlékek

Aki férfiasan nyomja ezt a sportot, arra azt szoktuk mondani, lefújja a hajunkat – nos, ennél az embernél én annak a reális és komoly veszélyét látom, hogy Prágáig a skalpomat is kikezdi. Különféle védelmi rendszereket építek kettőnk közé a nálam lévő tárgyakból, de a húszkilós bőrkabátomat például egy forduló során úgy fújja el, mint egy tollpihét – na jó, lehet, hogy kézzel is belejátszott, én mindenesetre a robajló horkolásra meg a dzsekim zuhanására riadok fel.

És lám csak: ismét kiderül ám, hogyan is tudtunk mi, emberek átvészelni évmilliókat folyton változó életkörülmények között – alig egy óra alatt szépen eljutok odáig, hogy már alig-alig zavar Bogdan, Borislav vagy épp Nikifor szörcsögése: azt se tudom kizárni persze, hogy általában véve megsüketültem, de kissé törődött vagyok hozzá, hogy az egészségi állapotomon tipródjak, simán csak aludni óhajtok és slussz.

Jócskán el kell lépdelnem hű buszunktól, hogy teljes hosszában beleférjen a fényképezőgép keresőjébe

Jócskán el kell lépdelnem hű buszunktól, hogy teljes hosszában beleférjen a fényképezőgép keresőjébe

És meg is érkeznek az álommanók, érzem puha csizmácskájukat a szemhéjamon, aztán nyitják a kis zsákot, és szórják pilláimra a varázsport, már épp jótékony szárnyaira vesz az álom, mosolyra húzódik a szám, amikor hirtelen… hú bazmeg, mi van itt… iszonytató villámlásra ébredek, amit csak el tudtok képzelni, és amit nem, az is mind átfut az agyamon két ezredmásodperc alatt, azonnal kipattan a szemem, de még jó néhány másodpercig csak a nagy, vakító fehérséget látom, aztán, szépen lassan bekúszik a képbe egy mosolygós kislányarc – Jázminkáé, azaz Vegyes Mackóé, aki, gondolom, úgy Szófiától Bodapestig édesdeden aludt, onnan viszont szerencsésen magára talált, s miután a telefonjával alaposan kijátszotta magát (jól hallottam a kellemes, megnyugtató pittyegést, míg a szomszédom el nem aludt és el nem nyomta), apa fényképezőgépével készített egy pompás fotót, óriásvakuval, a szememtől öt centire.

Lehet, hogy nem mutatok túl barátságos arcot - a Mackó család mögött eltöltött éjszakánál volt már jobb is életemben

Lehet, hogy nem mutatok túl barátságos arcot – a Mackó család mögött eltöltött éjszakánál volt már jobb is életemben

Köszi, kislány! Nincsenek bennem direktben gyilkos indulatok, abban a pillanatban csak valami olyasmit érzek, hogy ha teszem azt nyár lenne, a hirtelen kereszthuzat netán felkapná, és valamelyik ablakon keresztül már majdnem kivinné a kis testét, és mondjuk csak a lábacskáját tartaná a függöny, hát lehet, hogy csak nagyon ráérősen állnék fel, hogy a végén persze azért visszahúzzam. De itt nincs huzat, egyáltalán, és Jázminka nyugodtan megvárhatja, hogy feltöltsön a vaku… de aztán szerencsére elköveti azt a szarvashibát, hogy alvó édesanyjáról is készít egy szuperközelit, mire kap mutertól egy szupergyors laskát, és, mivel az elkövetkező öt percben, a bolgárok nagyasszonyának hála, nem történik semmi rendkívüli, én készségesen elalszom, és Prágáig csak másodpercekre térek magamhoz, de onnan is csodásan visszaalszom.

Lassan kivilágosodik, lassan Németországban járunk - de mindezekről majd legközelebb

Lassan kivilágosodik, lassan Németországban járunk – de mindezekről majd legközelebb

És csak remélem, hogy nincsen egy bolgár Hétlövet, vagyis Szedemszimki, aminek szerzője most épp arról ír, hogy minden jó lett volna egész úton, de volt egy iszonyat paraszt, tarajfejű magyar majom, aki úgy horkolt… de úgy… No de te, kedves olvasó, ez esetben is tudnád, hogy a Szedemszimki szedemszedett hazugságokkal próbál kábítani…

Prágától megyünk majd tovább, úgy egy hét múlva, mégpedig azzal, hogy elmesélem a reggelt, s hogy hogyan kell dolgozni meg hogyan nem kell pisilni a buszon, majd bemutatok nektek egy ifjú honfitársat, aki egy igen régi, részemről szinte már elfeledett tudományág képviselője: azt hiszi, hogy mindenki tud magyarul, csak nem jól hall, ezért aztán hangosan beszél magyarul a bolgárokkal. És mindenki mással. Végül Béláék is képbe kerülnek, és legvégül talán azt is elmesélem, mi lett a berlini Sztálin sugárút új neve. Ezt különben mintha már ígértem volna egyszer – nem baj, legközelebb tényleg megtudjátok. Ha visszajöttök…

(A végére egy tízperces videó Bulgáriáról, az ország legszegényebb régiójából, a Rodope hegység vidékéről, ahol egy békefenntartó katona töltött el két évet, s rögzítette a mindennapokat. Hm… azt hiszem, kell még adnom egy esélyt nekik, és elmenni megnézni ezt a vidéket…)

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (36 lövet, átlagosan: 6.92 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

10 komment

  1. t_a_m_a_s szerint:

    módjával aranyos – azt hiszem mondhatjuk, hogy politikailag korrekt fogalmazás :)

    Jó kis sztori lesz ez is, nem is gondolná az ember, hogy ekkora kaland a buszozás… :)

    • Boda Kapitány szerint:

      Hát igen… igyekeztem nem engedni az első indulatnak, mint rendesen… :-D van ilyen kislány is… ja, és ahogy írtam: 8900 forintért 15 óra szórakozás, 1000 km… nincs semmi, ami olcsóbb…

  2. Rudi szerint:

    Nekem is a modjaval aranyos vegyes macko (az orszag keletebbi felen lako unokatesomek bemelegitonek hivtak, mi meg mindig jol korohogtuk oket) maradt meg aki vagy kajal vagy pittyeg. Tiszta Csaladi kor. Kar hogy olyan sokat kell varni a kovetkezo reszre.

    • Boda Kapitány szerint:

      Szerencsére a bőség zavarával küzdünk – miszerint szerdán régi anyag, csütörtökön facebook-os archív HL, szombaton Classic… és így weiter… ezért van a nagy szünet a folytatások között…

      • t_a_m_a_s szerint:

        … és a skodásokkal mi lesz? ;)

        • Boda Kapitány szerint:

          Valóság… a kérdés jogos… a skodások is megkapják, ami jár… maradt még… aszongya… Faterkám fekete alkatrészes ládája, azt már meg is fotóztam, meg a fekete notesz… plusz érintőleges skodás, a Nagymama… hát… majd gyüvünk valamikor…

  3. Miklós Lajos szerint:

    Nem tudom megosztani a facén….

  4. másikBoda szerint:

    Nem írtál a Pozsony Prága közti zötyögőről. Én amikor arra jártam majdnem kiestem a buszbol. Lehet hogy már kisímult, mint az arcod a buszos képen?

    • Boda Kapitány szerint:

      Egy részét megcsinálták, és javítják az egész pályát, szerintem nyárra kutyabajhoz közeli állapot… a korábbiakhoz képest üdítő a javulás…

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


négy − 3 =

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz