Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


17 január
9komment

Menetben

Ja… húsz évvel később, már nem csak papíron – menetben

Új sorozat indul itt, a HL-en… A holding menedzsmentje maratoni, gyilkos hangulatú, kőkemény határozatok meghozatalával végződő ülésén úgy döntött, hogy ezentúl minden csütörtökön egy kis retróval dobjuk fel a hangulatot, az új rovat címe: Retrográd. Azt tapasztaltam ugyanis meglepve, hogy az elmúlt huszonnégy évben írtam ezt-azt – s bár szokás mondani, hogy az újságírás alapvetően a pillanat műfaja, azért úgy gondoltam, van néhány olyan jellegű csasztuskám, amit még ma is át lehet futni egy kis önfegyelemmel és elszántsággal. Érdekes: határozottan azt érzem, nem szorulnak komoly korrekcióra ezek a régi írások, magyaráznom se kell őket, és magyarázkodnivalóm sincs miattuk. Egy kicsit tehát belenézünk a múlt feneketlen kútjába, hétről hétre – szívből remélem, nektek is legalább annyira szórakoztató lesz a találkozás egy ifjabb (?) Bodával, mint nekem a válogatás… Nem is húzom tovább a drága időt, csapjunk a lovak közé – az alábbi kis dolgozat valamikor húsz éve, a kilencvenes évek közepe táján született, motoros cucc, nem fűznék hozzá semmi különöset, talán csak annyit, hogy Boda sr. legnagyobb kedvence… meg hogy ahányszor elolvasom, annyiszor kell lekötöznöm magam a székhez, hogy ne induljak… Remélem, egyszer végre sikerül eltépnem a drótköteleimet… Jó utazást…

Hirdetés

Nagy, amerikás ábrándok… ott meg két motor, az Easy Riderből, két istennel a hátán…

Valahogy úgy vagyok ezzel az egésszel: mindig mennék. Nagy, amerikás ábrándok lötyögnek bennem, kicsit már megsavanyodva, megtúrósodva, de azért itt vannak mindig nálam: a jóisten tudja, mikor veheti őket elő az ember. Nagy országutakról álmodom, mindig a felezőn pörkölök vagy százötvennel egy jó motorral, kényelmes, amerikai dög: fekszi az utat. A motoromhoz persze hálózsák jár, egy kis sátor is talán, több nemigen kell, az én álmaimban valahogy sosincs tél. Itt mindig csak utak vannak, az utaknak pedig mindig csak a közepén tartok. Egyszerűen: ott teremtem. Nem indulás és nem érkezés: ez a menet. Menetben vagyok.

Az út... és a soha meg nem érkezés magánya...

Az út… és a soha meg nem érkezés magánya…

A megérkezést nagyon nem szeretem, ezért nem is álmodom róla soha: a megérkezés mindig csak addig érdekes és vonzó, amíg álmodhatod, ha tényleg ott vagy, rájössz, nem is úgy volt, ahogy képzelted, a terep kicsit borostásabb, mint hitted, és a sátorcöveket nem is olyan könnyű leverni. Ha meg ház van, tudod, olyan körülhatárolt, fal fal mellett, ablakok, amiket tisztítani kell, aztán meg új bútor, a régit elvitetni vagy eladni, a szőnyegre nem rálépni, szóval sok gond. Az én álmaimban soha nincs nagy gond. Pulzus hetven, légzésszám egyenletes. Más egy sátor vagy egy hálózsák. Még mielőtt közbeszólnál: már mondtam, hogy sosincs tél. Eső is ritkán, akkor is inkább csak a simogatása miatt. (Mert azt szeretem.)

Mindig patakban fürdök reggelente...

Mindig patakban fürdök reggelente…

Mindig patakban fürdök reggelente. Egész pici patakocska, kedves kövekkel, amik laposak, hogy rájuk léphess, ha át akarsz menni. A víz sohasem hideg, legfeljebb üdítően hűvös. Felkelek reggel, ránézek a motorra, mosolygok, egyedül vagyok. Lemegyek a patakhoz, megfürdöm. Aztán sütkérezek. Ez nagyon fontos mozzanat. Álmomban persze mindig ragyogó a napfény. Attól barnulok, s a bőrszín nagyon lényeges. A bőröm mindig kissé cserzett álmomban, hogy amikor betérek egy motelba, mondjuk enni valamit, a derék farmerek csak úgy néznek, érted, azt gondolják: na, ez valami, ez a pali, öregem, nézd csak azt a gépet – bámulnak ki az ablakon. Én persze oda se neki, csak kajálok komótosan. Megiszom egy sört, megpörgetek egy dolcsit az asztalon, és hello. Föl a gépre, gáz annyi, mint a tenger, és eltűnök a horizonton. Ezek meg néznek egy darabig, visszaülnek, és tovább beszélik, hogy majdnem ők is egyszer…

... a nap meg, mint egy kövér dinnye, épp eltűnik a szikla mögött...

… a nap meg, mint egy kövér dinnye, épp eltűnik a szikla mögött…

Ide nem érkezhetnék meg, még ha szeretnék, akkor se. De nem is szeretnék, még álmomba se. Megyek, ha gondolom megállok, körülnézek, ilyenkor sziklás a vidék, a nap meg, mint egy kövér dinnye, épp eltűnik a szikla mögött. Dohányzom, békés vagyok, leoldom a hálózsákot. Ma nincs patak, csak szikla. Ez épp egy ilyen nap álmomban. Tudom, hogy holnap továbbmegyek, úgyhogy nyugodtan pihenhetek. Megtettem, amire hivatott vagyok, ötszáz mérföld a kerekekben. Nálam soha nincs defekt. Talán meg sem tudnám javítani ezt a nagy dögöt; szerencsére soha nem megyek szögre álmomban.

Nekem az oda az életem...

Nekem az oda az életem…

Nem is tudom, mi lenne, ha egyszer álmodnám tovább ezt az utat. Vagy ha odaérek. Nem is tudom, mi lehet ott, hogy van-e egyáltalán ott. Nekem az oda az életem, az út, a motelek és az egyedül. Néha találkozom emberekkel is: én szeretem őket. Nagyon is. Nincs velük semmi bajom álmomban sem, rajtam mindig segítenének, ha kéne. Szerencsére nem kell, ezért nem kerülök kínos helyzetbe: jaj, mit adjak viszonzásul, nem volt-e kevés, nem sértettem-e meg, hogy sokat adtam. Jól megvagyunk, elbeszélgetünk, aztán mindenki megy a maga dolgára. Álmomban. Én megyek tovább, ők maradnak. Kicsit talán irigyek rám, de nem baj. Így van rendjén.

Eső csak ritkán...

Eső csak ritkán…

Emlékszem, gyerekkoromban sokáig nagyon szerettem a karácsonyt. A legjobban a csengőt. Kis harangocska lógott a fán, mindig azt rázta meg a Jézuska. Rohantam befelé, hogy még ott érjem, valamit tudom, hogy meg kellett volna beszélnünk nekünk kettőnknek. De soha nem várt meg. Kibontottam a csomagjaimat, mindig örültem. Álltunk a fa alatt, a gyertyákba bámultam, és a félhomályban, az imbolygó árnyékok közt megcsókoltuk egymást. Jó volt, de én szerettem volna beszélni a Jézuskával, megmondani neki, hogy láttam egy képen, és hogy egyszer mutassa meg nekem is, milyen fentről a házunk. Aztán még rohantam egy pár évig, mire rájöttem, nem lehetek elég gyors, hogy elérjem. A csengetés előtt hiába mentem volna be, még nem volt ott.

Úton lenni nem egyszerű dolog...

Úton lenni nem egyszerű dolog…

Ő is csak: ott termett. Meg elillant. Mindig útközben volt. Letettem hát a nagy találkozásról, és direkt utolsónak mentem a szobába: velem ne packázzon. Ilyen voltam gyereknek: hirtelen kicsit. Később szerettem meg újra, az úttal együtt. És akkor kezdtem álmodni is.

Úton lenni nem egyszerű dolog. Még akkor se, ha az ember álmában, ahol tud, segít magán. A körülmények persze jók, egyszerűen olyannak kell álmodni őket. Mondom, a természet benne van a játékban, mindig olyan, amilyennek lennie kell.

Csak bekapok pár falatot, és tovább...

Csak bekapok pár falatot, és tovább…

Szenvedni nem szeretek. Könnyedén, lazán. Ez valami célszerűség a túléléshez. Okosan kell intézni az álmokat, mert ha túl nagyot markolok, hirtelen az ébredés. A lezáratlan álom nem folytatódik. Az pedig egyenlő a megérkezéssel.

Látod a bogarakat a szélvédőn? Egyszer és mindenkorra megérkeztek. Hirtelen: fény szemből, vad öröm, mámor, száguldás a sugár felé, végül a receptorok utolsó tudósítása, ami nem jut el a központba: zöld, barna folt, amit letisztítani elég az üvegről. Mondd meg, így hagyjunk nyomot a világban? Ez volna a végállomás vagy a cél?

Nem vagyok túl komoly ember álmomban...

Nem vagyok túl komoly ember álmomban…

Nem vagyok túl komoly ember álmomban. Ebben a világban szerencsére nincs túl sok pénz, hosszas vásárlások. Néha azért egy dolcsit odahajítok az asztalra, de inkább csak a gesztus miatt. Érthetővé válók, visszajelzést kapok a gesztusaimtól. Egyszerű vagyok, és ha beszélnem kell, azt is egyszerűen teszem. Ritkán szólok, ritkán találkozom emberrel.

Lefekszem, nyugodt vagyok: újabb ötszáz mérföldet veszítettem el, újabb pihenő nap nap után. Utazom. A távolságon kívül mást nem veszítek gyakran, mégis el kell fogadnom, meg kell tanulnom a veszteség fogalmát. Régen nem könnyezem meg a tévedéseimet, és rég nem nevetek a kisebb-nagyobb győzelmek öröme okán.

Újabb ötszáz mérföldet veszítettem el...

Újabb ötszáz mérföldet veszítettem el…

Nem szaladok a karácsonyfa alá, mint régen, meg különben is: mit vennék magamnak? Ismerem az ízlésemet, de meglepni már nem tudom magam. Az álmokat várom, meglepetés nélküli, állandó víziókat: szeretem őket.

Álmomban nem álmodom. Nem szeretném megálmodni magamat igazán. Jobb ez így. Álmomban az álmom csak döcögős vonatokról, fakó erdőkről, sápadt emberekről szólna. Álombéli álmom rólam szólhatna, rólam, aki rég benn vagyok a sorban, megállapodtam, megemberesedtem, akárhogy tagadnám is. Álmomban nem szeretném ezt az álombéli figurát, felkelnék, köpnék és nem is gondolnék magam-magamra. A mérföldek lassan kivernék a fejemből.

Jó veled, mondom a motornak...

Jó veled, mondom a motornak…

Megyek, menetben vagyok. Ez már egy ilyen élet. Az enyém meg az övé, ott, Amerikában, vagy hívhatnánk máshogy is. Ha lenne ilyen. Nekem van, és hidd el, a gyakori utazás egészebb emberré tesz. Megyek, menetben vagyok; ne kérd, hogy megálljak, nem veszlek fel, mert tartok tőled. Ne állj elém; nem fenyegetlek, de menetben vagyok, ha akarod, ha nem. Boldog vagyok, mehetek. Süvít a meleg szél, az arcomról lefújja az út porát. Jó veled, mondom a motornak. Jó nekem. Ha elhiszem.

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (46 lövet, átlagosan: 7.00 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

9 komment

  1. Thiesz Jenő szerint:

    Nagyon hangulatos írás ma is, minden sorát élveztem…jó lesz ez a sorozat! Üdv, Boda Kapitány!

  2. LTy/i szerint:

    Hmm Kapitány…!
    Nekem jó volt találkozni a húsz évvel ezelőtti ifjabb éneddel, és annak igen szép álmaival is…! Már tudom, a menetben, az egy csodálatos dolog, a megérkezés pedig csak akkor nem vidám, ha tudod egyenlőre nem mehetsz tovább…Ám, mert tudunk álmodni, s az oda út nem fogy el, hisz’ a télben is lehet néha tavasz…ezért úgy érzi az ember, jó tovább álmodni az álmokat…!
    Köszönöm ezt a mai Retrográdot! :)

  3. Aradi László szerint:

    “Anyone could see the road that they walk on is paved in gold
    And it’s always summer, they’ll never get cold
    They’ll never get hungry
    They’ll never get old and gray
    You can see their shadows wandering off somewhere
    They won’t make it home
    But they really don’t care
    They wanted the highway
    They’re happier there today.”

    Fastball

    http://www.youtube.com/watch?v=rbD5dShemps

  4. másikBoda szerint:

    Hát, ez elég művészi merítés! A végén még elkezdek gondolkodni rajta, hátha megértem. Vagy lehet hogy értem? Nem tudom. Most egy kicsit összezavartál.

    Így az első körből ítélve jó lesz ez a csütörtöki menet is. Sok kilométert hozzá!

  5. DonCarlo szerint:

    Köszönöm ezt a pár sort. Mintha én álmodtam volna. Mert szoktam én is, főleg így télen a latyakos hidegben. Csak felébredni nem szeretek sosem, az olyan fájó.
    Na, elolvasom még egyszer. ;)

  6. Kavics szerint:

    Nagyon áttudtam érezni az írást ebben a cudar télben. Ahogy olvastam, szinte éreztem az arcomon a kellemesen meleg menetszelet. :-)

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


öt × = 40

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz