Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


22 december
14komment

A maják meg a Lásztkrisztmasz-élmény

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet… Tizenegy éves rovatunk mai, e helyütt már negyvenhetedik kiadása igencsak különös és kalandos körülmények között keletkezett – nem tudom, ki hogy van vele, nekem speciel ez az első világvége, amit átéltem. Nem nagyon smakkol ez a hülye nullsík, alig találom a billentyűket a tök sötétben, és a combom is tisztára bedurrant, mert második órája tekerem a laptop ellátását biztosító áramfejlesztős biciklit, amit szerencsére jó előre bekészítettem magamnak. (Ha valakinek netán áram kellene, keressen nyugodtan, egy darabig itthon leszek, most akciósan tudok átadni, pénz nem annyira érdekel, de friss, füstölt házi húsárut szívesen beszámolnék…) Az időnkbe, azt hiszem, belefér, hogy megbeszéljük, mi a helyzet a Nemzeti Színházzal – és ha már Vidnyánszky Attila szóba kerül (nem is szólva egyik kedvenc keresztényemről/demokratámról, Pálffy Istvánról), röviden elmesélem, milyen is volt, amikor bő tíz éve a Nyulasival Kárpátalján, Beregszászon, az Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházban töltöttünk pár felejthetetlen napot. Végezetül beszámolok a karácsonyi előkészületeimről – nem állok túlságosan fényesen azt előrebocsáthatom… Az alkalmat viszont ezennel megragadom, és mindenkinek békés napokat kívánok – ránk férne pár csepp nyugalom… A magam részéről csendes kis utazgatásokkal teszem változatossá a karácsonyt – felbukkanok majd Varga Zsoltiéknál, talán Nagykovácsiban, a Szilárdéknál, persze lesz némi családi pittyputty is… úgyhogy várhatóan szabin vagyok, de egy hét múlva mindenképpen jövök, hiszen a szombat reggeli kávé mellől szerencsére sokaknak nem hiányozhat a HL. Most sem – gyerünk…

Hirdetés

* Vége lett a világnak.

Megmondom kerek-perec: igaza volt Kálmán bácsinak, aki pár hete megállított az utcán, és feldúltan tudomásomra hozta, hogy játszadozzak csak a világvégével nyugodtan, gúnyolódjak csak, figurázzam ki a majákat, a földönkívülieket meg a ránk fenekedő meteorokat – ám amikor majd vinnyogva ülök a vaksötétben, jusson eszembe ő, Kálmán bácsi, aki bizony pontosan tudja, nagy a baj. Hát most tessék: itt vagyunk. Lassan egy teljes nappal a világvége után. Ezt jól beszívtam. Mintha ma lett volna, pedig tegnap volt: előző éjjel sokáig lógtam a neten, okosan úgy gondoltam, ha tényleg vége lesz a világnak, legelőször, ugye, az ausztráloknál húzzák az ívet, figyelgettem hát pár online utcai kamerát meg melbourne-i chat-oldalt, és láttam, minden oké. Hajnalban nyugodtan felmásztam az ágyra, aztán szépen felkeltem reggel, végigtapogattam a tagjaimat, minden rendben, felhívtam pár embert, lebonyolítottuk a szokásos gunyoros párbeszédeket, minek tagadnám, egy kis megkönnyebbülés is volt ezekben, mint régebben, azon békebeli világvégék után, amikor az ember simán elkönyvelte, hogy na, mégse, és bűnözött tovább. Ez viszont most az eddigi legszarabb világvégém: csak mert megtörtént. Pedig még délben is rendben volt minden: elmentünk kajálni a Corsóba, bugaci húsgombócleves volt és borzas szelet, két kedvencem, szépen ettem, mint rendesen, kértem egy alapos repetát a Zolitól, mint rendesen, aztán csendesen elballagtam haza, sziesztázni, és tessék – 12.12 perckor (épp ránéztem az órára, azért tudom) csatt – mintha levágott volna a biztosíték, eltűnt az égről a nap, sötét lett és hideg. Na jó… előtte se volt nagyon meleg, de akkor is, valahogy még hidegebb lett, tényleg. Úgy belül, ha értitek. Jaj. Sikoltozni kezdtem kicsit, aztán, amikor elfáradt a torkom, kétségbeesésemben megettem egy piros Balaton-szeletet. Balaton… istenem… megvan-e még, vagy kiöntött? Netán kiitták az ufók, vagy már a maják szörfözgetnek meg lángosoznak Széplaknál? Száguldoztak a gondolatok a fejemben, soha nem hittem volna, hogy ilyen hatása lehet egy közönséges világvégének… Hirtelen Kálmán bácsi jutott eszembe, amitől pánikba estem – elszámoltam százig, már egész jól megnyugodtam, amikor kopogtak. Két maja állt az ajtóban, az egyik a Listen To Your Heart-ot fújta pánsípon, a másik kezében egy tollas kígyó tekergőzött. Rájuk csaptam volna az ajtót, de a fiatalabbik észen volt, és a résbe tette a mokaszinját. Vérfagyasztóan mosolyogtak. “Buenos diáz, senor Boda. A fél egy óta hivatalban lévő maja-földönkívüli koalíció regisztrációs, maja nemzeti irodájának megbízásából jöttünk. Kérjük, írja alá az ívet.” – azzal elvette a kígyótól a tollat, és a kezembe nyomta, én meg remegő kézzel aláírtam. “Köszönjük: reméljük, a kereszténydemokrata majákra szavaz holnap.” – mondta az idősebbik. Nem mondom, kezdett kicsit gyanús lenni az egész – magyarul beszéltek, szépen… kereszténydemokraták… a kígyó tolla… hm… na mindegy. Világvégekor az ember nem ragad le apróságokon. Az ablakhoz léptem, elhúztam a függönyt, és csak néztem, ahogy rohanunk előre a nullsíkban, a tök sötétben a semmibe – és hirtelen valahogy szétáradt bennem a nyugalom – mert rájöttem, nem sok minden lesz itt más. A nullsík a mi jövőnk: lehet, hogy a világnak vége – mi most kezdünk lendületbe jönni. Hajrá maják, hajrá Majaország!

* Vidnyánszky Attila lesz a Nemzeti Színház új igazgatója.

Pontosan tudom, hogy minden a legnagyobb rendben és maradéktalanul az alaptörvénynek megfelelően, továbbá demokratikus nemzeti törvényeink szerint zajlott (ha valamiért nagyon ugatna az egyre ellenszenvesebb, folyton értetlenkedő/hálátlan köcsögnép, hát holnapra meglesz a háttér, mint tudjuk, nem probléma), tudom, hogy az Emberi Nemzeti Emberi Erőátviteli emberminiszter azzal a nagyon szimpatikusan fenyegető magabiztos félmosollyal már belemondta a kamerába az épp szükséges mondatokat… szóval business és bullshit as usual, Azt is megmondom, hogy Alföldi Róbert nem tartozott a kedvenc színészeim közé – ellenben amit rendezőként, színházi emberként, csapatjátékosként lepakolt az elmúlt években, az előtt, szerintem elég sokakkal egyetemben, lekapom a kalapom. Ahogy Vidnyánszky teljesítménye előtt is meg kell hajtania a fejét mindenkinek, aki több-kevesebb tárgyilagossággal kívánja szemlélni a történéseket ebben az egyébként egyre mérsékeltebben tárgyilagos országban. 2000-ben (vagy 2001-ben?) a jó kis MaNcs-nak, azaz a Fideszről nem sokkal korábban, nem ok nélkül és még jókor leszakadt Magyar Narancsnak dolgozgattunk Nyulasi jóbarátommal – vittünk pár témaötletet is, egyebek mellett megpendítettük, hogy megnéznénk a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházat, ahol épp Vidnyánszky Attila volt a főrendező. Amíg élek nem felejtem el azt a pár napot. Az a színház akkor és ott nagyjából évi egymillió forintnak megfelelő támogatást kapott az ukrán államtól. Az épületben nem volt víz, a nagyteremnek effektíve és konkrétan nem volt teteje, besütött a hold, a társulat egy tíz négyzetméteres lyukban játszott. És mégis… akkoriban talán a legjobb magyar nyelvű színház volt az övék. Fantasztikus kommuna volt, a zseniális színészek havi 8-10 000 forintnyi hrivnyából nyomorogtak, és próbáltak-játszottak napi hármakat… és persze mégis… mégis csodás volt az egész: mert kötöttségek nélkül, szabadon dolgozhattak – ha fél éven át próbáltak valamit, akkor addig, csiszolgathattak, fényezhettek mindent kedvük szerint, míg tökéletes nem lett. És ezért elég sok mindenük tökéletes is lett. Voltunk velük kis falu művházában, ahol zseniális, torokszorító Bartók-pódiumműsort tartottak, egy vacsoráért cserébe… toltuk velük az ötvenéves Ikarust, amikor tájolásból hazafelé lerohadt. Együtt búsultunk és kíméletlenül berúgtunk velük próba után a színpadon… és közben tátott szájjal csodáltuk őket, mert elvarázsoltak bármikor, egy délelőtti próba alatt vagy előadáson… Naná, hogy minden fesztivált megnyertek, ahová csak eljutottak – később aztán láttuk őket több helyen is, Kapolcson, Újvárosban, Pesten… És azt gondoltam, azt reméltem vakon, vagy inkább vaknak tettetve magam, ennek soha nem lesz, nem lehet vége – ők erre születtek, nekik ezt kell tenniük, így rendeltetett… sok-sok minden, sok-sok mindenki miatt. Persze hogy nem így lett. Attila átjött Magyarországra, a Nemzetiben, az Operaházban dolgozott, aztán pedig Debrecenben lett igazgató… nagyon is megérdemelte, ezt gondoltam, aztán pedig nem és nem akartam tudomásul venni, hogy egyre többször látom zsinóros dolmányban, egyre többször foglalkozik olyasmivel, ami talán nem igazán az ő asztala lenne, egyre többet mutatkozik olyanokkal, akikkel nem lenne, nem lehetne semmi dolga. Mármint… annak az Attilának, akit annak idején, ott, Beregszászon megismertem és megszerettem. A fiatalembernek. A világ viszont úgy működik, ahogyan, s a fiatalemberek, egyre ezt látom, korán foszlanak: most például egy, a politika által összemókolt, brutálisan rossz helyzetben Alföldi megy, Vidnyánszky jön… Utóbbival érkezik Eperjes Károly, akit szintén volt szerencsém testközelből látni pályakezdő zseniként a Katonában, aztán lett szerencsétlenségem végignézni, hogyan lesz belőle tribüntapser és stallumfüggő… olyan méltatlan, olyan ócska ez az egész, komolyan… kisszerű, olcsó, rossz szagú. És jöjjön a kegyelemdöfés: Vidnyánszky Attila (és a Nemzeti) kommunikációs igazgatója és főkoholistája Pálffy István, a KDNP (gondolom szak)politikusa lesz… Felkészül: Pörzse Sándor. És sajnos jó sokan mások.

* Kiskarácsony, nagykarácsony…

Hát itt van újra – nekem ilyen a karácsony, valahogy minden évben egyszerre csak itt terem. November végétől kezdve akármelyik rádiót kapcsolom be, öt percen belül biztosan felhangzik valahol a lászkrisztmaszájgévjúmájhárt, az összes tévéreklámban csengettyűk csilingelnek, hó hull, mosolygós gyerekek játszanak édes kiskutyákkal, fehér fogú anyukák sütik a kuglófot doktorötkerrel szakmányba. Nincs mit tenni: én is engedelmesen megírom szeretteim – szerencsére jó hosszú – listáját, elhatározom, hogy időben kitalálom és megveszem mindenkinek a személyre szabottat, hogy aztán a fecnit elsüllyesszem a bal farzsebembe, és 22-én este kirántsam belőle, és rám szakadjon a sokk. Hogy tudniillik semmit nem vettem még. Tudom, mindenki hangsúlyozza bevásárlás előtt, nem az a lényeg, igazából sokkal jobb is lenne készíteni valami bájos apróságot mindenkinek – de mit tegyek, ha, mint azt leghűségesebb olvasóim már unásig tudják, nem voltam óvodista, ezért aztán annak idején szegény Boda jr. is legfeljebb egy-egy peckes kis csákóban gondolkodhatott a meghitt origamizások során, mert a kis hajóig esélyem se volt eljutni az újságpapírral. Nem tudok továbbá rajzolni, üvegfesteni, gyurmázni, őszi termésekből hangulatos szobadíszeket készíteni, elfelejtettem, hogy kell keresztszemessel kivarrni egy mintát – nekem csak a tradicionális sopping maradt, az igaz, hogy próbálok mindenkinek valami személyre szabottat találni. Ha van rá időm. De soha nincs: minden évben ugyanaz és ugyanaz – utolsó nap, rohangálás, fejtörögetés, beszerzés, csomagolás, címkézés – és amikor már úgy érezném, kicsit hátra lehet dőlni, rájövök, hogy Zsófi nénit elfelejtettem, rohanhatok vissza az épp zárni készülő boltba… Aztán összegyűlünk, berakosgatjuk a csomagokat a fa alá, bemegyünk, szépen nézünk, szeretünk, és próbáljuk átengedni magunkat az érzésnek. Ne csodálkozzunk, ha nem megy tökéletesen – egy év alatt már megint kimentünk a gyakorlatból… A karácsonyban az a szép, ha valamitől, egy különleges kegyelmi állapotban mégis sikerül pár másodpercig együtt lélegezni, egy hullámhosszra kerülni azokkal, akiket szeretünk. De ne legyünk nagyon csalódottak akkor sem, ha esetleg nem akar igazán menni – inkább gyakoroljunk: mondjuk a 364 másik napon-estén-reggelen…

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (50 lövet, átlagosan: 6.96 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

14 komment

  1. t_a_m_a_s szerint:

    …úgyhogy várhatóan szabin vagyok…

    Rendes a főnöködtől, hogy elengedett:)

    Áldott, békés karácsonyt és boldog új évet kívánok Neked és minden HL olvasónak!

    • Boda Kapitány szerint:

      Ja… ilyenkor, karácsony táján még a főnökszívek is olyanok, mint az augusztusi teavaj… Köszönöm a jókívánságot, és hasonlóképpen kellemes ünnepeket kívánok nektek…

  2. Néked is hasonló jókat, Pundi Batschi! És ne sajnáld, hogy elmúlt a világvége: úgy hallottam, hogy januárban megismétlik, pusztán a nagy érdeklődésre való tekintettel. Én már várom, mert izgalmas volt, meg csodálkoztató és meghatóztató.

    • Boda Kapitány szerint:

      Ott leszek… ezentúl ki nem hagynék egy világvégét se, főleg amelyik ilyen szépen meg is történik… még sok-sok ilyet mindannyiunknak…

  3. LTy/ i szerint:

    Kedves Kapitány!
    Milyen jó, hogy ismét tévedtek az “okosok” és a mi világunknak azért sem lett vége…! Így aztán, remélem jövőre Veletek, ugyanitt… :)
    Örülök, hogy tavasszal bekukkantottam ide, itt ragadtam, és remélem még sok jó HL-t olvashatok ezután is! :D

    Szép Karácsonyt kívánok Mindenkinek!

  4. Kiss Rezső szerint:

    A mai hétlövet is úgy mint a többi, élményszámba ment. Minden sora igaz.
    Gratula az Andrásnak, és minden hétlövet olvasóbnak Békés Karácsonyt és Boldog Új Évet Kívánok.

    Rudi

  5. OregHal szerint:

    … mondjuk az nem lenne szerencsés, ha Boldog Új Évet kívánnék, mert tavaly is mindenkinek kívántam osz’ lám, hogy mi lett belőle…

    Azért sajnálom, hogy elmaradt a világvége. Nyugisan elmerengenénk a null-síkon, stressz, gondok, miegymás nélkül; csak nézegetnénk, ahogy a Nirvánát kotyvasztja össze a Semmivel a Nibiru, amikor meg vége, kicsit tapsolnánk, sorba állnánk a ruhatárnál és hazamennénk…

    Viszont – ha már itt, a negatív létsíkon kell leledzenünk – tiszta szívemből kívánok mindenkinek egy csepp karácsonyi lelki csendességet, megpihenést, szeretetben megnyugvást…
    Talán kitart a hétköznapokra is egy ideig.

  6. Paduc szerint:

    Én dőre, úgy olvastam, hogy “null-síp”, meg “Pán-sík2. Aztán a pán-síkon gondolkodtam. Az mi lehet? De rájöttem. Mer’ ugye van a Pán-Amerika (ott vannak a játékok). És ha ott van egy Alföld, akkor az a Pán-sík. És aki ott lakik, az Alföldi? És ha nem Róbert?
    A null-síp már nem is érdekelt -hiszen null, tehát nincs is-.
    Azért minden blogolvasónak és a szerzőnek is békés, csendes ünnepeket kívánok.

  7. putto szerint:

    Boldog Karit HL + BA! :)

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


− 2 = négy

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz