Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


24 november
1komment

Nagy meccs, csak győztesekkel

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet… Tizenegy éves rovatunk mai, e helyütt már negyvenharmadik kiadásában szomorú üggyel indulunk: Hong Kongban, egy taxiban lelte halálát a világ legjobb étterme, a három Michelin-csillagos Fat Duck két szakácsa is. Egy lejtős utcában elszabadult busz – melynek sofőrje a hírek szerint rosszul lett és elaludt – préselte taxijukat egy másiknak… Szomorú eset, de szent igaz, Ázsiában, különösképp Kínában kétségtelenül kicsit gyakrabban csap oda a sors keze, mint a világ más fertályain – egy-két apró, személyesen átélt esetet fel is idézek. Úgy látszik, valami rosszat álmodhattam, mert tovább háborgok – jelesül az október 11-én Apátfalvánál motoros rendőrt halálra gázoló osztrák Hummer-vezéren, akinek az ügyvédje a héten kijelentette, egy másik motoros rendőr paprikaspray-t fújt védence arcába, s a többszörösen büntetett, terepjárós férfi emiatt hajtott át monstrumával az oldalt álló rendőrön. Igyekszem belegondolni, mi is történt volna, ha ugyanezt Ausztriában egy magyar ladás teszi – azután kicsit kitekintünk Amerikára ugyanebben a tárgykörben: van például egy haverom, aki egyszer átélt egy hangulatos közúti igazoltatást, s azóta, tudom, születésnapot ünnepel a megfelelő napon, éppenséggel nem minden alap nélkül. Végül örök kedvenceim, a DAB jégkorongozói kapnak helyet a HL-ben, akik ismét bizonyították, nem csak a viharos csatákban (pénteken este például a Miskolcnak vágtunk vissza szépen egy izgalmas meccsen), de békeidőben is képesek felejthetetlen produkciókra a jégen – a Bikák mozgáskorlátozottakat, illetve a Jószolgálati Otthon gondozottjait látták vendégül a jégcsarnokban: bravó, srácok, így kell ezt… Csendes hétvégém lesz, eddig legalábbis minden jel ezt mutatja – egy kis motortisztogatást leszámítva túl sok mindent nem terveztem: igaz, volt már olyan, hogy az ilyen kis szolidnak ígérkező víkendekből lettek a legsűrűbb partyk… na, majd meglátjuk. Most viszont indulunk: közlekedjetek okosan, velem – hajtás után íme, a Classic…

Hirdetés

* Hong Kongban, egy taxiban vesztette életét a világhírű Fat Duck étterem két szakácsa.

Heston Blumenthal sztárséf 1995-ben nyitotta meg a Fat Duck-ot az angliai Berkshire-ben, egy XVI. századi épületben, a hely mára a világ első számú gasztro-szentélyévé vált, nem vesznék el a részletekben, Blumenthal őrült és zseni egyben, a Discoveryn (igen, ez az adó, ami a nagyszerű Digi szerint méltatlanná vált a közfigyelemre, magam is mélységesen egyetértek a rég várt döntéssel – a sok unalmas ostobaság helyett mostantól végre újra nézhetjük, hogyan talál egymásra Delhusa Dzsoni és Benkő Dániel, a holt időkben továbbá áradhat a pénzenergia vastag csövön, na jó, azt hiszem, tényleg végeztem a tévézéssel, lemondom az egész vackotokat, kedves Digim) bepillanthattunk a Fat Duck-ban zajló elképesztő lakomákba… A három Michelin-csillagos étterem most egy tragédia okán került a címlapokra: két szakácsuk épp Hong Kongban utazott egy taxiban, amikor egy lejtős úton elszabadult egy busz (vezetője a hírek szerint rosszul lett és elájult), ami előbb frontálisan ütközött a taxival, aztán a járművet belepréselte egy másik buszba. A taxiban mindenki meghalt. A baleset persze baleset a világon mindenhol, de Kína közlekedése azért meglehetősen speciális eset – erről két ízben is volt szerencsém személyesen is meggyőződni… egyszer például egy erőteljesen nemzetközi társasággal különbuszoztunk a pekingi reptér irányába. Egy kétszer négysávos úton haladtunk, higgadt sofőrünk egy ötvenkilós jutazsákból szedegette folyamatosan a tökmagot és fütyörészett egyszerre, amikor egy masszív emelkedőnél utolértünk két buszt és két kamiont, akik a négy sávon harcoltak az elsőségért – az össz sebességkülönbség 0.2 km/h volt a járművek között, láthatóan állóháború alakult ki. Mi viszont további 0.001 km/h-val gyorsabban száguldottunk – kár lett volna elvesztegetni ezt a tőkét, valamit tennünk kellett hát, és tettünk is: számomra kissé szokatlan húzással áthágtunk a dupla záróvonalon, és kölcsönvettük az épp üres ötödik sávot. Úgy egy kilométert roboghattunk felfelé, és már épp teljes négy milliméterrel a többiek előtt élveztük a pole position dicsőségét, amikor szemben, az emelkedő tetején megjelent a tükörképünk – azaz két busz és két kamion… Amikor kétszáz méteren belül értünk, sofőrünk duplázta a tökmagbevitelt, és új motívumot kezdett fütyörészni, máskülönben minden változatlan maradt. Előbb az amerikaiak, aztán szép sorban a németek, majd a franciák csúsztak le a padlóra, aztán az osztrákok hasra feküdtek és jódlizva sikítottak, a finnek maradtak, de idegességükben exre lehúzták a maradék fél liter vodkákat. Ötven méternél remegő kézzel én is befűztem életem filmjét – sofőrünk viszont egy egész marék tökmagot szórt a szájába, abbahagyta a fütyülést, és dudálni kezdett, mire a másik hét résztvevő is úgy érezte, ideje ködkürttel jelezni, hogy ők is ott vannak. Húsz méternél döntenünk kellett: a kormánymozdulatból láttam, mindenképp sávot váltunk. A mellettünk haladó kamion mozdulatunkra olyat fékezett, hogy szerintem leért a lökhárítója, de őszinte meglepetésemre kocc nélkül befértünk… Vezetőnk kiköpött fél kiló maghéjat, újra fütyülni kezdett – a finnek új üvegeket bontottak és a sokk hatása alatt körbekínálták, az osztrákok leporolták a bőrgatyájukat, az amerikaiak újraindították a programot, én pedig a legjobb résznél leállítottam a vetítést. Mentünk tovább, hogy eljuthassunk a reptérig, ahol Tökmag szerencsésen elnézte a terminált, ezért megfordult a hat sávos egyirányú úton, és két kilométert szembe mentünk a harmadik sávban – de ennél az esetnél jószerivel már meg se rezzentünk… és akkor se, amikor este kamikáze biciklis riksánk szembe hajtott be a körforgalomba: becsületére legyen mondva, míg a kamionok között lavíroztunk, végig pöncögtette kis csengőjét, amin muszáj volt röhögni. Nekem szerencsém volt – a Fat Duck séfjeire viszont lecsapott a sors: ami Ázsiában kétségkívül agresszívebb kissé, mint máshol…

* Paprikaspray vakította el a hummeres gázolót, aki egy motoros rendőr halálát okozta októberben.

Legalábbis ezt állítja most az osztrák férfi német ügyvédje – és az osztrák sajtó egy része is, főként egy közelmúltban felbukkant videóra alapozva, amit a korábban már huszonnyolc ízben, egyebek mellett hatóság elleni erőszak miatt is büntetett férfi Hummere mögött haladó autóból készítettek a tragikus kimenetelű esetről. A felvételen kétségtelenül látszik, ahogy az egyik motoros rendőr leszáll a gépről, és a Hummerhez szalad – hogy van-e nála spray, hogy befúj-e az autóba (az ügyészség tájékoztatóján egyébként elhangzott: az eset után lefoglalt autó összes ablaka fel volt húzva), azt lehetetlen egyértelműen eldönteni. Ahogy mondani szokás, folyamatban lévő üggyel kapcsolatban persze nem mondhatunk ítéletet – a bécsi Kurier írása viszont határozottan azt sugallja, a hummerest valósággal a magyar hatóságok hajszolták bele, hogy halálra gázoljon egy rendőrt. A férfi elpanaszolta, hogy “iszonyú fájdalmai” voltak a paprikaspray-től, összezavarodott, ezért hajtott át az út jobb szélén álló rendőrön, továbbá hogy később a szegedi kórházban érzéstelenítés nélkül kezelték a sérüléseit. Hm… szegény jogszerűtlenül megtámadott ember… reménykedem, hogy a végén az egészet megúszhatjuk valami ünnepélyes bocsánatkéréssel, és némi kártérítéssel… Azért picit furdal a kíváncsiság, vajon mi lett volna a helyzet, ha ugyanezt egy 28-szorosan büntetett előéletű honfitársunk teszi Linz mellett… azaz: halad egy konvoj Ausztriában, gyorsan, bemérik, majd megállítják őket. Vitatkozgatnak a büntetésen, később a középső ujjukat lengetik, majd elegánsan ráhúzzák a kormányt a rendőrautóra és -motorra, aztán pedig halálra gázolják a rendőrt… Nyilván akkor is sok osztrák újságíró könnyezne a paprikaspray iszonyú hatásain, netán azon, hogy másnap reggel szegény vétlen elkövető kevés lekvárt kapott a kenyérre… Félreértés ne essék: tudom én, hogy egy jó ügyvéd kötelessége mindent megpróbálni, hogy enyhítse az ügyfelére váró jogkövetkezményeket – de nyugtassatok már meg, hogy ilyesmit azért Magyarországon se lehet megúszni. Jó pár éve, hogy egy haverom, aki életében először járt Amerikában, autózgatott egy kellemeset, s kicsit elálmodozva átlépte a megengedett sebességet. A highway patrol két percen belül mellé motorozott, és kiintette. Peti meg is állt, szépen köszönt, s amikor a rendőr a nyitott ablaktól kicsit hátrébb megállva kérte a jogosítványát, készségesen benyúlt a bőrdzsekije belső zsebébe, és odaadta. A patrol átnézte, visszaadta, majd elmondta neki, hogy tíz mérfölddel túllépte a limitet, máskor vigyázzon jobban… És hozzáfűzte azt is, jegyezze meg a napot, és szépen ünnepelje meg minden évben: mert amikor a belső zsebébe nyúlt a jogsiért, neki igazából tarkón kellett volna lőnie – csak hallotta a köszönésén, hogy nem amerikai, ezért várt, mi kerül elő a zsebből. A haverom csak vigyorgott idiótán, a motoros rendőr már rég elhúzott, aztán valahogy ő is továbbment, és csak húsz mérfölddel odébb kellett megállnia egy benzinkútnál, mert minden végtagja remegett… Nem azt kívánnám én, hogy nálunk is nyakra-főre lövöldözhessen a rendőr: de azért, könyörgöm, az se legyen már himmi-hummi semmiség, hogy valaki arcból rájuk húzza a kormányt – nem is beszélve a továbbiakról… És persze igazi hungarikum, alig is hiszem: az esetet a net bugyraiban kommentelők között akad, aki képes odáig eljutni, hogy egyenesen a szakszerűtlenül intézkedő rendőröket teszi felelőssé az egész tragédiáért, s egy lendülettel fel is mentené az összezavarodott, ártatlan osztrák sofőrt… Ez pedig tényleg az a mélység, ahol az ember szava elakad, és nehezen kap levegőt…

* Mozgáskorlátozottakat, s a Jószolgálati Otthon gondozottjait hívták meg egy jeges napra a Dab.Docler jégkorongozói.

“A jég nem akadály” – ezen a címen futott az akció, mely a DAB szándékai szerint nem egyszeri megmozdulás volt: a jégkorongozók mellesleg nem először bizonyították, nem csak sportembernek kiválóak. Már a korábbi szezonokban is többször, többféle módon leptek meg hátrányos helyzetű embereket – de ebben az évben határozottan sűrűsödtek a csapat körüli jótékony programok. Egy hete például a McDonald”s pultja mögé állva tettek nemes ügyért, azaz gyűjtöttek adományokat a beteg gyerekek elszállásolásában évtizedek óta szerepet vállaló Ronald McDonald-házak javára, most pedig örömöt szereztek sok embernek, akiket a héten a jégcsarnokba invitáltak… A mozgáskorlátozottaknak, s a Jószolgálati Otthonból érkezetteknek alaposan megmutatták a főhadiszállást: az öltözőt, a jégcsarnok kiszolgáló helyiségeit – aztán vezetőedzőnk, a svéd Stephan Lundh előadást tartott a paralimpiák egyik legnépszerűbb sportágáról, a sledge hockey-ról, azaz a valóban rendkívül fordulatos és technikás szánkós hokiról, majd a villámgyors Acélbikák alaposan megröptették a vállalkozó kedvű vendégeket, s körbeszáguldottak velük a jégen. A látogatók később botot is ragadtak, s kipróbálták, milyen érzés cselezgetni, kapura lőni, de nem ám csak úgy, hevenyészve: mindjárt a liga legjobb kapusának eszén igyekeztek túljárni… Fantasztikus program volt – igazoltan távol jártam ugyan, de lessetek rá a csarnokban készült fotókra: csak úgy süt belőlük a hangulat… Mosoly, boldogság, öröm az arcokon, vendégekén-játékosokén egyaránt – s olyan mennyiségben, amitől november közepén is simán kisüt a nap. Pár éve, mondhatni véletlenül jöttem rá, mennyivel jobb csinálni valamit, mint folyton jobb-rosszabb elméleteket rágcsálni át századszor-ezredszer, milliomodjára – a net mással sincs tele, mint okossággal, könnyfakasztó bölcsességekkel, nagyszerű elméletekkel arra vonatkozólag, mit miért, kinek, mikor s hogyan is kéne megcsinálni… Ezek azért roppant hasznosak, mert mindenki gondosan átböngészi őket, olyanokat bólintunk rájuk, a fejünk majd’ leesik – aztán meg értelmesen hozzászólunk, körültekintően, sok szempontot mérlegelve vitázunk, időnként netán magunk is feltalálunk valami újmódi spanyolviaszt, s ha egy kis szerencsénk van, hát szépen eltelik egy komplett élet anélkül, hogy egy szalmaszálat is keresztbe kellett volna tennünk. Kedvenc hokicsapatom viszont ismét beleállt, és megmutatta: nem dumálni, hanem tenni kell – ötletesen, egyszerűen, hatékonyan: akár a pályán. Ahol a Bikák ismét nagyszerűen játszottak – méghozzá egy olyan különleges meccsen, amelyen kizárólag győztesek voltak jégen…

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (28 lövet, átlagosan: 6.68 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

1 komment

  1. másikBoda szerint:

    Gratulálok! Király vagy!

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


kettő + 2 =

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz