Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


24 október
8komment

Iskola a Paradicsom határán (III.)

A pap bácsi, azaz Berszán Lajos atya: nagy formátumú ember, tele szeretettel és jósággal

A pap bácsi, azaz Berszán Lajos atya a gyergyói kirándulók kérésére mesél: nagy formátumú ember, tele szeretettel és jósággal

Eltelt néhány nap, hogy utoljára szót ejtettünk a Gyimesbe tett kirándulásunkról – tényleg csak pár szóban idézném fel az előzményeket (aki netán kihagyta, az megtalálhatja az első és a második rész történéseit az archívumban): a lényeg, hogy sokak példás és önzetlen összefogásával Tóninak, az ajándékozónak hála, egy gáláns felajánlást, egy teljes kis könyvtárat menthettünk meg az enyészettől, és juttathattunk el olyan helyre, ahol jó hasznát veszik. Rövid netes kutakodást követően Nyulasi Öcaline barátomnak remek ötlete támadt: vigyük a könyveket Gyimesfelsőlokra, az Árpádházi Szent Erzsébet Katolikus Líceumba, amit Berszán Lajos atya alapított lassan húsz éve, s melybe – ezt már a helyszínen tudtuk meg – több mint négyszáz középiskolás jár, főként a Gyimes völgyében élő fiatalok, csángók-székelyek: de távolabbi vidékekről is szép számmal érkeznek a tanulni vágyók, hiszen az iskolában folyó színvonalas munka és a szeretettel teli nevelés Erdély-szerte legendás. Legutóbb ott szakítottuk el a történet fonalát, hogy egy remek este után – amelynek keretében megismerkedtünk, s jó pár órán át beszélgettünk Tankó Karcsival, az iskola kiváló éjjeliőrével – a vendégszobába húzódtunk vissza Nyulasival, és tíz óra tájban (otthoni idő szerint kilenc) elszenderedtünk. Velem ez utoljára úgy negyven éve történt meg – mindenesetre bátor tizenkét órát hortyiztunk, majd kisimultan-kipihenten feléledtünk, s elkezdődött második, eseményekben szintén nem szegény napunk Felsőlokon: mindent elmondok, ahogy volt, gyertek csak. 

Hirdetés
Amíg Zsolti a reggeli rutinnal bíbelődik, én körbenézek az üres kollégium közös tereiben

Amíg Zsolti a reggeli rutinnal bíbelődik, én körbenézek az üres kollégium közös tereiben

A Nyulasit elég jól ismerem úgy harminc éve, és tudom, hogy vannak bizonyos megrögzött szokásai. Én például viszonylag nomád ember vagyok – pontosan azért lehetek az, mert jórészt mentes vagyok az ilyesmiktől. Ha van kávé, megiszom, ha nincs, akkor nem; ha reggelizünk, abban is benne vagyok, ha nem, úgy is jó; ha este kilenckor kell pihenni, akkor teszem, ha nem lehet aludni, fent maradok, s ha felkelés után három perccel indulni kell, hát rám biztosan nem kell várni. Nem különösebben érdekel, hogy meleg van-e vagy hűvös, és így tovább – szóval úgy általában igyekszem függetleníteni magam a körülményektől: jó pár évtizede minden tekintetben készülök Az Útra.

Kellemes és bőséges reggeli - és az a kenyér... a gyimesi háromkilósnak nagy híre van

Kellemes és bőséges reggeli - és az a kenyér... a gyimesi háromkilósnak nagy híre van

A Nyulasi viszont más: alapvetően ő is csavargó lélek, hiszen az egész fiatalkorát a vándorlás határozta meg, s tulajdonképpen most is amiatt lehetünk ott, ahol vagyunk – van viszont egy elképesztő jó tulajdonságokkal (egyebek mellett a Nyulasi hosszú távú elviselésének ritka képességével) rendelkező felesége, kiterjedt, tényleg fantasztikusan meleg szívű, szerető családja, így aztán megengedheti magának, hogy bizonyos dolgok rabja legyen. Nem kezdek bele a teljes listába… de például felkelés után Zsoltinak ennie kell, hogy… na, hogy is mondjam kulturáltan… az ő szavaival: beinduljon a reggeli rutin, és mehessünk végre valamerre.

Ezt a képet látjuk a vendégszoba ablakából - itt mindennapos, természetes kép

Ezt a képet látjuk a vendégszoba ablakából - itt mindennapos, természetes kép

Kinézünk a konyhába, reggeli még nincs, sebaj, valami kell, a Nyulasi benyúl a hűtőbe, kivesz egy darabka szalámit, és egy kis vajas kenyérrel berántja – aztán két perc múlva szaporán eltűnik a kis rutinozóban. Nem sokkal később Piroska is megérkezik, felpakolja az asztalra a reggelinket, minden remek, bár én a mentateával nem ápolok olyan bensőséges barátságot, mint mondjuk a barátom – aki persze erről az italról is minden fontos részletet tud, de tényleg.

Reggeli után még felsétálunk a szomszédos nagytemplom dombjához, s a körötte kialakított temetőhöz

Reggeli után még felsétálunk a szomszédos nagytemplom dombjához, s a körötte kialakított temetőhöz

Míg a Nyulasi teázgat, majd pediglen elkortyoljuk az igen finom kávét, én egy másik fontos missziónkhoz kérem Piroska segítségét – még itthon kaptam egy kedves ismerőstől, Marika nénitől egy fotót, rajta ők néhányan, amint épp egy gyimesfelsőloki kis ház teraszán állnak kedves vendéglátóikkal… Néhány éve jártak ott, s most megkért, vigyük el a képet az ottaniaknak, s mondjuk meg nekik, milyen szeretettel emlékeznek ők az együtt töltött szép időkre, címet-nevet nem tud, de ott majd megmondják… valahol a patak mellett laknak… Piroska ránéz a képre, és azonnal mondja, hová kell mennünk: Igyenes Andrást kell keresnünk Récepatakán, úgy egy kilométer “lefelé” a főutcán, aztán a kaszárnyák után balra. Igyenes András persze igazából Tímár András – csakhogy Tímár Andrásból (ahogyan például Tankóból, Bodorból, Ambrusból, Gáborból és még néhány igen gyakori családnév viselőiből) nem ritkán több tucat is él a néhány négyzetkilométeren, így aztán itt szinte kötelező a ragadványnév a pontos azonosításhoz.

A 82 éves Ilonka néni, akivel a férje síremlékénél beszélgettünk

A 82 éves Ilonka néni, akivel a férje síremlékénél beszélgettünk

Megköszönjük Piroskának a segítséget, a pompás reggelit, megbeszéljük, hogy egyre megjövünk ebédelni, aztán felszaladunk még a közeli templomhoz, a körötte sorjázó sírok közt sétálunk egyet, s közben megismerkedünk a szembe jövő, 82 éves Ilonka nénivel, és elbeszélgetünk vele egy kicsit – repdes a lelkünk tőle. Aztán meg, vissza a köldetéshez, beülünk a Jumperba, és megindulunk felkutatni Igyenes Andrásékat.

Tímár "Igyenes" András - náluk is egy csodás fél délelőttöt tölthettünk

Tímár "Igyenes" András - náluk is egy csodás fél délelőttöt tölthettünk

Nincs nehéz dolgunk – a nyomasztó kaszárnyasor után (a negyvenes évek elején épült, azóta számos funkciót kiszolgált, rogyadozó épületekben jelenleg a román hadsereg katonái állomásoznak) balra térünk, egy nénit kérdezünk meg, merre találjuk Igyenes Andrást, és öt perc múlva már a kerítésnél álldogálunk – úgy tűnik, sehol senki, de egy perc múlva egy igen jó kötésű, ősz hajú úr jelenik meg az ajtóban, először kissé gyanakodva méreget minket, de amikor aztán elmondjuk jövetelünk célját, szerencsére mosolygósra vált, s már nyitja is a nagy kaput, álljunk be, s töltsünk pár percet náluk.

A csodálatosan domborodó táj - Gyimesfelsőlok és Gyimesbükk között

A csodálatosan domborodó táj - Gyimesfelsőlok és Gyimesbükk között

Újabb egy perc múlva András (nem bácsizom: az egykori testnevelőtanár minden tekintetben fiatal ember) feleségével, Magdolna asszonnyal is lekezelünk, mutatjuk nekik a fényképet, ők pedig boldogan mosolyognak – hát persze hogy emlékeznek… sok vendég járt akkoriban hozzájuk… ma már alig-alig… Bemegyünk a barátságos kis konyhába, és összesen négy házi főzésű, Nyulasi elmondása szerint hibátlan és friss szilvapálinkányi (én két kávényi) időt töltünk el két varázslatos ember társaságában. Már tudom, honnan kapta András a ragadványnevét – nem csak a büszke tartásáról: nem igazgatja a véleményét, ami a szívén, a száján…

Tipikus gyimesi ház Récepatakán - kétségtelenül nem mostanában épült

Tipikus gyimesi ház Récepatakán - kétségtelenül nem mostanában épült

Jó két órán át folyik a szó: bölcsen, szépen, takarékosan, máskor meg ellenállhatatlan humorral, szikrázó anekdotákkal – minden erdélyi utam legnagyobb hozadéka, hogy csordultig tölthetem a tartályaimat abból az üzemanyagból, ami csak itt tankolható…

Úgy búcsúzunk el, hogy májusban, ha újra jövünk, kicsit hosszabb időt töltünk majd együtt – ahogy lassan gurulunk kifelé a patak menti utcácskából, még hosszan integetünk nekik, s magamban megköszönöm Marika néninek, hogy megbízott ezzel a szép feladattal…

A kerekek nélkül álló rozsdás mozdony az ezeréves határon

A kerekek nélkül álló rozsdás mozdony az ezeréves határon

Irány az ezeréves határ, azaz Gyimesbükk: az idő nem pont kirándulós, csepereg kissé, de azért semmi vész – félreállunk a zöld kis híd előtt, körbejárjuk párszor a rozsdaette, kerekek nélkül álló mozdonyt: Zsolti megfogalmazása szerint a sokat látott jármű érintett népeink közeledését-barátságát hivatott szimbolizálni, hm… én azért szeretnék hinni benne, hogy talán nem. Egy bácsika a vasúti híd tövében üldögél, ráköszönünk, de csak visszaint.

Ez azért összejött - a 11.20-as személy épp időben érkezett

Ez azért összejött - a 11.20-as személy épp időben érkezett

Átsétálunk a hídon, két kutya igyekszik összebarátkozni velünk – mivel semmi ehető nincs nálunk, csalódottan oldalognak odébb. A határkőnél és az indóháznál valódi csődület – hamar kiderül, hogy Gyergyóremetéről, két busszal érkeztek egy kis kirándulásra. Barátom felkaptat a meredek lépcsőkön a Rákóczi-várhoz, én addig inkább lent nézelődöm, s reménykedem benne, hogy a pár lépésnyire lévő síneken talán jön majd a vonat – jó snitt lehetne a kis filmemhez… de nincs szerencsém. A hegymászó viszont érkezik, indulhatunk vissza a líceumhoz – egy kicsit már így is lekéstük az ebédet.

A határkő

A határkő

Szerencsére nem súlyosan – a húsgombócleves gazdagon-savanykásan hét nyelven beszél, és zseniális a fasírt is a zsírban forgatott krumplival: ismét nem lehet semmiféle panasz a fogyasztásunkra. Ha még nem említettem volna a Nyulasi legmegrögzöttebb szokásai között, most kénytelen leszek, mert az jön:  az ebéd utáni szundika. Igazából borzasztóan irigylem érte, mi több, nagyon is egyetértek a szieszta számtalan áldásos hatásával – visszavonulunk hát a Lajos atya várható érkezéséig előttünk álló egy órácskára, egyikünk kerek egy perc múlva már békésen húzza: és én is egész jól elboldogulok a rég gyakorolt tudományban.

Húsgombócleves - van mit merítgetni a tálból

Húsgombócleves - van mit merítgetni a tálból

Aztán valami kis neszt hallok az előtérből, gyorsan összekapjuk magunkat, kimegyünk, de nem, nem a pap bácsi jött meg – az ajtón túlról, a faépület nagy közös teréből imádság moraja hallik. Pár perc múlva kióvakodunk – aha… a gyergyói kirándulók a líceumot is bevették a programjukba. Csatlakozunk hozzájuk, végre mi is alaposabban megnézzük az iskolát: csak a folyosókon sétálgatunk és az aulában nézelődünk kicsit, de még így is komoly élmény. Eltelik még félóra, a Gyergyóból érkezettek már kezdenek felszivárogni a buszokra, amikor befut Berszán Lajos atya, és a faépület újra benépesül.

Fotó az iskola falán: Lajos atya egy eltévedt báránykával...

Fotó az iskola falán: Lajos atya egy eltévedt báránykával...

A zarándokok megkérik a pap bácsit, foglalja össze az iskola történetét – ő pedig, bár fárasztó utazásból érkezett épp, készséggel teljesíti kérésüket: lenyűgözően beszél, csendesen, egyszerűen, mellőzve mindenfajta teatralitást. Szeretetből, tiszta jóságból álló, valóságos erőtér húzódik körülötte – ritkán érzek ilyesmit, talán ezért is vagyok érzékeny rá:  de nem vagyok egyedül, még levegőt is csak halkan vesz az áhítatos közönség a félórás beszéd alatt. Aztán egy rövid közös ima, majd a csoport megindul a buszok felé, mi pedig végre válthatunk pár szót Lajos atyával a konyhában. Sokáig gondolkodom, mire végre beugrik, Kányádi Sándorra emlékeztet annyira – ahogy tízegynéhány éve a nagy magyar költő, úgy most a pap bácsi mellett is fantasztikus, soha nem felejthető élmény ücsörögni.

Lajos atyával a konyhában - jövő májusban folytatjuk a beszélgetést

Lajos atyával a konyhában - jövő májusban folytatjuk a beszélgetést

Nem akar elengedni minket, nagy nehezen Zsoltiba diktál egy pálinkát, közben szeretettel kapacitál, maradjunk, vacsorázzunk együtt, pihenjünk még egyet utána, s másnap induljunk tovább – szívesen engednénk az invitálásnak, de több okból sem tehetjük… Mindenesetre megegyezünk a folytatásban – még az időpontot is kitűzzük, május utolsó hétvégéjén jövünk vissza az újabb szállítmánnyal: azon a vasárnapon lesz a ballagás, meghívást kapunk a nagy eseményre is, de már szombaton ott leszünk, hogy hosszabb időt tölthessünk együtt.

Pár hónapra elköszönünk, de tavasszal jövünk, Felsőlok

Pár hónapra elköszönünk, de tavasszal jövünk, Felsőlok

Az atya még a lelkünkre köti, november 18-án, vasárnap feltétlenül nézzük meg a Duna tévében a védőszentjük, Szent Erzsébet tiszteletére rendezett ünnepi emlékezést és szentmisét – ha tehetitek, ki ne hagyjátok…

Szépen megköszönünk mindent, s elköszönünk – Lajos atyának készülnie kell, hiszen ötkor egyórás szentmisét tart a hétvégéről visszatért kollégistáknak: mi pedig megindulunk Csíkszeredára, ahol a Vákár Lajos jégcsarnokban azon az estén épp kedvencünk, a DAB-Docler korcsolyázik ki a  HC ellen – előtte még a legendás Öt Kutyábantöltünk el egy órát a Dunaújvárosból érkezett fanatikus kis csapat társaságában felhőtlenül: majd egy izgalmas és hajtós meccsen végül kikapunk ugyan, de a semmiből, a saját hajunknál fogva húzzuk vissza magunkat, s rabolunk pontot a mumus otthonából, ez mégiscsak valami…

Az Öt Kutyában kihajtogatjuk a csodálatos utazó molinót, amit a szurkerek a saját pénzükből készíttettek

Az Öt Kutyában kihajtogatjuk a csodálatos utazó molinót, amit a szurkerek a saját pénzükből készíttettek

Helyi idő szerint fél tíz körül elköszönünk Bárdéktól, beülünk kedvenc furgonunkba, és finoman megindulunk hazafelé – az út eleje kicsit ködös itt-ott, de szerencsére komolyabb megpróbáltatások nélkül átlavírozunk a hegyeken.

Csendesen átfurikázzuk az éjszakát, Nyulasi jó sokáig virraszt, de aztán nyugovóra küldöm, és ő engedelmesen hallgat rám – reggel nyolc körül, szokás szerint jelentősebb esemény nélkül hazaérünk, s hamarosan boldogan számoljuk ki, hogy hála takarékos üzemmódunknak (és persze kiemelten a Pap-testvéreknek, akiktől teljesen ingyen kaptuk a Citroent), kis híján ötvenezer forintunk megmaradt a közadakozásból. S mivel az üzemanyagköltségünk most nagyjából 60 ezerre rúgott, már most egészen bizonyos, hogy vihetjük az újabb könyvszállítmányt májusban. Nagyon jó helye lesz: most már egészen biztosan állíthatjuk…

A könyvszállításban nyújtott segítséget ez úton, az Árpádházi Szent Katalin Katolikus Líceum diákjai nevében is szépen megköszönjük az alábbi magánszemélyeknek és cégeknek: Keve Miklósné, Szanyi Rita, Pochner László, Járki János, Corso étterem, Kovács Csaba, Czuczor Lajosné, Mucsi Sándor és kedves felesége, Kovács László, Boda Péter, Agócs Sándor “Körte”, Lukács János “Süti”, Makovicsné Marika, Makovics Hajnalka, Viczai Panni, Kovács Judit és családja, Vincze András, Vincze Tamás, Tomkovics László, Orbán Balázs, Lakatos István, Gumi Depot, Angi György, Kefei Tibor “Kavics”, Szabó Sándor “Medi”, Kereszturi Zoltán, Oláh Bernadett, a Pap-testvérek, Vachter János, a Dunaújvárosi Szemétkommandó, Szentner Balázs, valamint a mezőfalvi Dréta Antal IV. Egyházzenei Kórusfesztivál közönsége és fellépői.

 

(A gyimesi utunkon készült összes, több mint kétszáz képet itt találjátok. Az alábbi rövidke videón pedig igazi szenzációt láthatnak a legélesebb szeműek – mindent azért nem muszáj teljesen komolyan venni, de az a piros pont, a hajnali horizonton…

 

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (16 lövet, átlagosan: 6.88 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

8 komment

  1. Suszter és a Gyík szerint:

    Csillagos Hetes! De piros pontért még jár egy makipottyantás a fejedre! :)

  2. Boda Kapitány szerint:

    Külföldön élő barátom írta:

    Szia Bandi

    azt álmodtam, hogy egy óriási nagy kocsiba pakoltátok be a könyv- (és mellette volt ruha is) adományt, és Gyimesben egy hosszú folyón keresztben egy komppal kellett áthajózni az egészet. A komp megfeneklett, majd tovább folyt a folyóval kicsit, ti észleltétek hogy gáz van, és kiúsztatok a partra. A komp platója a teherautóval és a könyvszállítmánnyal együtt a folyóba csúszott, az egész vontatmány félig elmerült, és leért a folyó fenekére, majd félig látszott ki a vízből.

    Mivel az egészet én a partról néztem végig, és mikor kiúsztatok, akkor találkoztunk, titoktartási fogadalmat köttettél velem, hogy ezt senki nem tudhatja meg, hogy a fél könyvszállítmány vizes lett.

    Ezek után óriási rozsdamentes hajszárítókat szereztünk valahonnan, és laponként elkezdtük szárítani a könyveket, miután valahogy kimentették az egész kompot a teherautóval együtt…

    Na erre varrj gombot :)

    Üdv: Balázs

  3. másikBoda szerint:

    Na akkor minden oksa!

    Te Bandi, ez a piros pulzáló fény az égen videó nagyon vad. Szinte félelmetes.

  4. t_a_m_a_s szerint:

    Öröm volt olvasni mindhárom poszt, örülök, hogy egy jelképes összeggel kicsit én is részese lehettem, és örülök, hogy lesz második kör tavasszal!

  5. másikBoda szerint:

    Gondolom, nem kívánság műsor, de engem érdekelt volna az is hogy tényleg tudnak-e még mostanság a fiatalok örülni egy ilyen könyv szállítmánynak. Időnként hallok arról hogy itt Magyarországon vannak akik azt gondolják hogy Erdélyben nagy a szegénység és ott nincs se komputer se okos-telefon se tv show és hogy tapsikolnak ha bármit kapnak az anyaországból. Ez hogy van a valóságban? Láttátok?

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


3 × négy =

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz