Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


16 október
2komment

Iskola a Paradicsom határán (I.)

Nagyjából bent a motyó - talán nem látszik soknak, pedig bőven több mint ezer kötet és másfél tonna...

Nagyjából bent a motyó - talán nem látszik soknak, pedig bőven több mint ezer kötet és másfél tonna... (Fotó: Nyulasi Zsolt)

Könyvakciónk, melynek keretében egy nagylelkű, szép felajánlás nyomán első körben több mint másfél tonnányi értékes szépirodalmi, ifjúsági és ismeretterjesztő könyvet, lexikont, művészeti albumot mentettünk meg a biztos pusztulástól, s juttattunk hitünk szerint a megfelelő helyre, fényes sikerrel zárult. A több ezer kötet egy méltán legendás dunaújvárosi pince-kirendeltségben várta a vásárlókat hosszú időn át, aztán tulajdonosuk, Tóni, úgy döntött, felszámolja a teljes részleget. Megbontani, tízesével elajándékozgatni nem akarta az anyagot – de úgy gondolta, ha valaki egyben megszabadítja tőle, s olyan helyre viszi, ahol érdemben használni tudják, mindenfajta ellenszolgáltatás nélkül ajándékozza oda az értékes, kis könyvtárnyi gyűjteményt: ha nem megy, októberben zúzdába kerül mind. Ezt már csak nem nézhettük tétlenül. Sokan segítették önzetlenül már az előkészítő munkákat is: mi pedig, Nyulasi “Öcaline” Zsolt barátommal, igyekeztünk kitalálni, hol tehetné a legjobb szolgálatot a sok szép könyv. Néhány zsákutcában is megfordultunk, mire eljutottunk Gyimesfelsőlokig, Berszán Lajos atyáig, akinél a Nyulasi 1991-ben, erdélyi vándorlásai közben vendégeskedett pár napot. A legendás “pap bácsi” – merthogy mindenki így hívja – a kilencvenes évek közepén elhatározta, középiskolát alapít a völgyben: az Árpádházi Szent Erzsébet Katolikus Líceum azóta fogalom egész Erdélyben, s különösen az a csángók körében. Jelenleg több mint négyszáz gyermek tanul s nevelkedik a külsejében is egyedülálló intézményben. De ne szaladjunk ennyire előre: három hete az vált biztossá, hogy Gyimesfelsőlokon nagy örömmel fogadnák a könyveket – annyi dolgunk maradt, hogy pénzt és paripát szerezzünk az akcióhoz, és ebben szerencsére volt már némi gyakorlatunk korábbi, hasonló meneteinknek köszönhetően. Ha kíváncsiak vagytok rá, hogyan is állt össze ez a túra, miképpen szedtük össze a rávalót, hogyan indultunk neki szombat hajnalban a hétszázegynéhány kilométernek – vagy hogy mit is szóltunk, amikor Illencfalva egy remek fényreklámmal boldog új évet kívánt, lapozzatok. Előre szólok, mert már most tudom: közel sem egy rész várható…

Hirdetés
Az értelmesnézés-versenyszám olimpiai első helyezettje (a kép előterében), és barátja a háttérben: avagy mozgásban a könyvek

Az értelmesnézés-versenyszám olimpiai első helyezettje (a kép előterében), és barátja a háttérben: avagy mozgásban a könyvek

A könyvek tehát megvoltak – szépen bedobozolva várták a nagy utazást. A kisteherautót természetesen le kellett foglalni – Kis Tibi egy igen barátságos ár képzésével szállt be az út költségvetésébe: aztán, nagyjából egy héttel az indulás előtt Nyulasi elment a Pap-testvérekhez, szintén hozzájárulásért, s akkor kiderült, ők egy nagy furgonnal is segítenék a küldetést. Ingyen, faxni nélkül, ahogyan kell: vigyük csak. Így aztán Kis Tibiék autóját visszamondtuk. Fontos kérdés volt persze a pénz: úgy gondoltuk, ha százezer forintot kalapozunk össze, bőven meglesz az üzemanyagra való, ha valamennyi netán megmarad, azt eltesszük a tavaszi menetre (bővebben az írás végén) – merthogy ekkor már kezdett egyértelmű lenni, hogy tavasszal még egy kört teljesítünk. Nem csak pénzből érkezett számos felajánlás, hanem könyvekből is – tetszik vagy nem, világszerte egyre kevesebben olvasnak egyre kevesebb mindent: még szerencse, hogy (egyelőre, a többségnek) nincs szívük simán kidobni az útban lévő könyvet, inkább elajándékozzák.

Péntek délután volt lelkes segítség is, jócskán a Szórád Márton úti kis pinceüzlet hátsó bejáratánál

Péntek délután volt lelkes segítség is, jócskán a Szórád Márton úti kis pinceüzlet hátsó bejáratánál (Fotó: Nyulasi Zsolt)

De vissza még a pénzhez: nem szerettük volna, ha mondjuk két ötvenezres támogató dobja össze az útra valót – úgy gondoltuk, jót tenni jó, s mert így van, szerettük volna, ha minél többen osztozhatnak az élményben. Így aztán általában egy telefon után mentünk a városban, ahová csak hívtak, s pár szót váltva eltettük a pénzt: talán furán hangzik, de már ez a “begyűjtési” folyamat is az élmény része volt. Hiszen értékelhetem-e másképpen a néni történetét, aki odajön hozzám az utcán, és pár kedves szó kíséretében teszi hozzá a magáét; legkedvesebb fodrászomét, aki egy felbecsülhetetlen értékű hajvágással ajándékoz meg (én meg, tudva az igazi értékét, beteszem a kasszába az árát); a sok-sok sztorit, merthogy nagyon sokaknak van kötődése Erdélyhez, kizárólag szép élmények… És nem csupán a városban mozogtunk, de tettünk egy kellemes, szombati kirándulást Martonvásárra és Fehérvárra is – merthogy szerencsére ott is sikerült megmozgatnunk néhány jószívű polgártársat… (Reményeim szerint minden kedves adományozónk szerepel az írás végén lévő listán – általában mindenki ódzkodott ettől, én viszont úgy gondolom, ennyi mindenkinek jár. Ha valakit netán mégis sikerült volna kifelejtenem, könyörögve kérem, ne sértődjön meg, csak szóljon egy csendeset, és javítom – szerencsére van rá mód, két kattintásba és egy percbe kerül…)

Seregélyek, hajnalban, feketéllett tőlük az égbolt - Nyulasi mesteremtől tudom, hogy tíz perc alatt lekapkodják egy ültetvény teljes termését

Seregélyek, hajnalban, feketéllett tőlük az égbolt - Nyulasi mesteremtől tudom, hogy tíz perc alatt lekapkodják egy ültetvény teljes termését

Péntek délután: az utolsó simítások – azaz Nyulasival fél négy tájban bevásárolunk némi alapanyagot pár szendvicshez, négyre kipattanunk az autóért, egy fehér Citroenért Petiék telephelyére, aztán megyünk a Szórád Márton úti pincéhez, bepakolni a szállítmányt. Betolatok a lépcsőházhoz, és már látom is a Szemétkommandó kemény magját, akik eljöttek segíteni – Vachter Jani meg Kovács Juci már az elmúlt hetekben is rengeteget pezsgett az ügyben, mi több, Jani volt az általános közvetítő és a hírforrás, ezért is mondtam az elején, számos kulcsszereplő érdeme, hogy ez az ügy egyáltalán elindulhatott… A lépcsőház mellett már ott sorakoznak a papírdobozok – van vagy negyven darab. Az autó másfél tonnát vihet – aki költözött már életében, az pontosan tudja, ezt könyvből elérni nem nagy vaszisztdasz.

Hatalmas volt a kölcsön-Jumper raktere - a szűk keresztmetszet a könyvesládák rettenetes súlya volt

Hatalmas volt a kölcsön-Jumper raktere - a szűk keresztmetszet a könyvesládák rettenetes súlya volt (Fotó: Nyulasi Zsolt)

Pedig hatalmas a Jumper, nyolc köbméter rakterünk van – hungarocellből még tele is menne, de azt előre eldöntjük, az átlagosan huszonöt-harminc kilós ládákat nem fogjuk a plafonig rakni: semmilyen büntetésre nincsen pénzünk… Szűk félóra alatt szépen és tudományosan beépítjük a rakteret – végül úgy hetven ládánál csípjük el a szálakat, ennyit, úgy reméljük, még kimagyarázunk valahogyan, ha közismerten nem is vagyunk a szavak emberei. Boda Peti, aki amúgy nem rokonom, korábban felszedett ifás tudományával nézegeti a hátsó rugó hajlását, és azt mondja, nincs semmi gond – egyébként tényleg nem “ül” a kocsi, nem lehet gond. Tóni feleségétől még átvesszük a pecsétes ajándékozó és szállítólevelet, aztán integetünk mindenkinek, és kigurulunk a hátsó udvarból. Járművünk igazi teherautóhoz méltóan meg se rezzen ennyi súlytól – ezekbe a furgonokba bevállalósabb sofőrök egyébként időnként simán beletolnak akár három tonnát is: annyinál persze nem árt némi óvatosság komolyabb fékezésnél/kanyarban, de azért simán el lehet vele gurulni. Rövid távon, és semmi esetre se külföldön persze…

Az ilyen semmiségeken már össze se rezzenek - ahol ötvennel szabad, ott negyvenkilencet megyünk, hátra tett kézzel, fegyelmezetten

Az ilyen semmiségeken már össze se rezzenek - ahol ötvennel szabad, ott negyvenkilencet megyünk, hátra tett kézzel, fegyelmezetten

Péntek van, vagyis meccsnap (jégkorong, mi egyéb…), este irány hát a csarnok. Jó meccsen sikeresen ismét magunk mögött tudhatjuk a Miskolcot, a Nyulasi a lelkemre kötötte, hogy aludjak, úgyhogy gyorsan hazatérek, egy órácskát még elnézelődöm a hálón, közben feltöltöm a kamerát, a fényképezőgépet, a telefont – a megfelelő kártyákat meg ürítem… azt mondja, hogy, nézzük át még egyszer… laptopot nem viszek, így is súlyosan kocka lettem az elmúlt fél évben, ha tagadom is; jó… hálózsák, tisztasági csomag, zseblámpa, kártya, kocka… a Zsolti váltott lejt, az útvonal egyértelmű… kocsi papírjai rendben, az enyémek a zsebemben, pénz a kabátomban… Minden oké, fél tizenkettő tájékán leszigetelőszalagozom a szememet, és igyekszem elaludni. Magam is meglepődöm rajta, milyen fényes sikerrel.

A határ után közvetlenül megállunk - úthasználati matricát kell venni, 1200 forint egy hétre

A határ után közvetlenül megállunk - úthasználati matricát kell venni, 1200 forint egy hétre

Régen aludtam ennyire jót és pihentetőt – fél négykor úgy ébredek, mint akiben számos fődarabot kicseréltek. Fürgén kipattanok az ágyból, és húsz perccel később már a kulcsot fordítom el halkan fütyörészve a Jumperban. Imádom ezeket a pillanatokat is – az út előttieket: az ember részletekbe menően elképzelheti, mennyi élmény, csoda, pompás látvány és kaland vár rá, és előre örül az egésznek. Már a Nyulasiék felé tartok, amikor rám telefonál, lépjek már be hozzájuk, mert még a szendvicseket igazgatja… Jó: be is szaladok, de már ő is kész – berámoljuk a motyóját, és 4.05-kor belecsapunk a ránk váró hétszázegynéhány kilométerbe.

A méltán legendás Nyulasi-szendvics: tényleg osztályon felüli portéka, be is vágtuk az utolsó morzsáig

A méltán legendás Nyulasi-szendvics: tényleg osztályon felüli portéka, be is vágtuk az utolsó morzsáig

A magyar szakaszt a szokott eseménytelenség jellemzi, legalábbis a közlekedés tekintetében – igaz, kicsit csodálkozunk, milyen későn kezd világosodni, aztán szerencsére rájövünk, hogy október közepe van… A hangulatra viszont nem lehet panasz, de ez az elmúlt harminc évben, amióta a Nyulasi a barátom, nem is volt még másképpen… Magyarul: vég nélkül rihegünk-röhögünk, sztorizunk, megbeszélünk, közben hallgatunk némi muzsikát (az autóban sok más extra társaságában cd-játszó, bocs!), befalunk egy-két tényleg remekül sikerült sonkás-vajkrémes-parenyicás szendót, utána pedig lefojtjuk őket egy-egy igazi, étcsokis Balaton szelettel – szinte kétségbeejt, milyen nagyon kevés kell a tökéletes komforthoz… Legalábbis nekünk…

A Nagyváradra menő út bal fele még ma sem az igazi - harminc (vagy akár húsz) éve azért nagyságrendekkel lélekrombolóbb volt

A Nagyváradra menő út bal fele még ma sem az igazi - harminc (vagy akár húsz) éve azért nagyságrendekkel lélekrombolóbb volt

A határ előtti utolsó kútnál teli tankolunk, aztán hamarosan a határra, Ártándra érünk, na, mondom még előtte a Zsoltinak, kíváncsi vagyok, mekkora lesz a műsor – mindenestől kereken öt percet vesz igénybe az átkelésünk, a leginkább időigényes része, hogy a román vámos megkérdi, mit viszünk, bemondom az igazat, int, hogy menjek hátra, de mire odaérek, már megnézte a hátsó ablakon át, int, hogy tűzzünk… És mi boldogan megtesszük. Veszünk még úthasználati matricát – tizennégy lej egy hétre, a fekete mackós, sovány kissrác megkísérli eljátszani, hogy az általam átadott húszból csak négyet tud visszaadni… hm… ha simán kérnél két lejt, testvér, én is simán adnék, de ilyen ordas hazugságot pedagógiai okból nem támogathatunk… Fizetek forinttal, ezerkettőt, kereken.

Körösfeketetó: egy fél járásnyi területen zajlik a nagyvásár - boldog, aki egyszer le tudja rakni valahol az autóját, és mehet nyomorogni a tömegbe

Körösfeketetó: egy fél járásnyi területen zajlik a nagyvásár - boldog, aki egyszer le tudja rakni valahol az autóját, és mehet nyomorogni a tömegbe

Már indulunk is tovább – Nagyváradtól az ezerszer járt útvonalon tartunk befelé, egészen jól haladunk. Élesden (ahol egy minimum negyedórás dugóval mindig kalkulálni kell) át jutunk el Negrenibe, azaz Körösfeketetóra, ahol épp a legendás nagyvásárt tartják – ahogy Nyulasi fogalmaz, aki él és mozog Erdélyből és egész Romániából, az itt van… a kocsik számát elnézve nem lehetetlen, hogy a hír igaz… Szerencsére a zöm szemből jön, sok kilométeres a sor, mi szerencsére azért haladunk, ha lassabban is… Szép kényelmesen átkanyargunk a Király-hágón, újra megcsodáljuk Bánffyhunyad fura “palotáit”.

Nem ér gúnyolódni - szegény mitfahrerem, jóbarátom még nálam is kevesebbet aludt szombatra virradóra

Nem ér gúnyolódni - szegény mitfahrerem, jóbarátom még nálam is kevesebbet aludt szombatra virradóra

Kolozsvár előtt, a világ legbonyolultabb felhajtóján áthaladva felkaptatunk a mintegy negyven kilométer hosszban elkészült, Aranyosgyéresig vezető autópályára: ha valaki netán kacarászna a román autobahnon, csak halkan tegye, mert egyrészt pitty-putty elkészült, amennyire én meg tudom ítélni, igencsak minőségi munkában, másrészt 1200 forintba kerül egy hétre, amúgy meg szerintem akkor építenek még ezer kilométer sztrádát, amikor jónak látják…

Se az időre, se a tájra nem lehetett panaszunk egész úton..

Se az időre, se a tájra nem lehetett panaszunk egész úton..

Kolozsvárból tehát semmit nem látunk, és rutinosan elkerüljük Marosvásárhelyt is, Ungheninél ugyanis levágunk Ákosfalva felé. Illencfalván vagy kint felejtették, vagy nagyon időben kifeszítették az út fölé keresztbe a boldog új évet kívánó fényreklámot – Nyulasi átlagosan negyedóránként esedékes axiómája szerint jót kívánni sohasem késő… Pár kilométerrel odébb a Nyárádkarácson és a Folyfalva (vagy Csiba, a mezszínből nem tudtuk megmondani) futballmeccs zajlik – a karácsoni középcsatár a kapu torkából épp mellé fejel… Balavásáránál letérünk Udvarhely felé, aztán már csak pár ködfoltos hegyi átkelőn meg Csíkszeredán kell átballagnunk, s hamarosan belépünk a Gyimesbe (amely, szerény nézetem szerint közel s távol ellenfél nélkül a legszebb vidék – pedig én azért például Alpok-rajongó is vagyok, nem is kis mértékben…) félóra múlva pedig begördülünk Gyimesfelsőlokra. Innen folytatjuk a történetet – kivételesen csütörtökön jövök a második résszel…

A könyvszállításban nyújtott segítséget ez úton, az Árpádházi Szent Katalin Katolikus Líceum diákjai nevében is szépen megköszönjük az alábbi magánszemélyeknek és cégeknek: Keve Miklósné, Szanyi Rita, Pochner László, Járki János, Corso étterem, Kovács Csaba, Czuczor Lajosné, Mucsi Sándor és kedves felesége, Kovács László, Boda Péter, Agócs Sándor “Körte”, Lukács János “Süti”, Makovicsné Marika, Makovics Hajnalka, Viczai Panni, Kovács Judit és családja, Vincze András, Vincze Tamás, Tomkovics László, Orbán Balázs, Lakatos István, Gumi Depot, Angi György, Kefei Tibor “Kavics”, Szabó Sándor “Medi”, Kereszturi Zoltán, Oláh Bernadett, a Pap-testvérek, Vachter János, a Dunaújvárosi Szemétkommandó, Szentner Balázs, valamint a mezőfalvi Dréta Antal IV. Egyházzenei Kórusfesztivál közönsége és fellépői.

 

(A képgaléria majd a záró rész után nyílik… A gyimesfelsőloki templom temetőjében viszont találkoztunk a 82 éves Ilonka nénivel – előre is elnézést kérek a felvétel gyatra kép- és hangminőségéért, aki kibírja, szerintem mégis élményszerűt láthat és hallhat…)

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (17 lövet, átlagosan: 6.71 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

2 komment

  1. másik Boda szerint:

    Jó hallani hogy sikerült az út! Várom a folytatást.

  2. Boda Kapitány szerint:

    Folytatás, ha minden jól megy, már holnap…

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


hat − = 0

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz