Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


08 szeptember
7komment

Laci bácsi csodálatos mosolya

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet… Tizenegy éves rovatunk mai, e helyütt már harminckettedik kiadásában megemlítem, hogy a világméretű piactérnek, az ebay-nek is odavágunk: a hatóságok, nyilván  közkívánatra végre keretek közé szorítják a vásárlásokat – a negyvenöt eurós értéket meghaladó, az EU-n kívülről érkező küldemények után adót és vámot kell fizetni, és az ajándékozás ténye sem ad mentességet ez alól. Azután egy peches jósnő lép fel szombati színpadunkon, akitől adóellenőrök kértek jövendőmondást, ő pedig először 25 ezer helyett ötezer forintért mondott pár homályos általánosságot, aztán megígérte, hogy további negyvenezerért majd mindent elmond nekik… Nem hogy számlát nem adott, de kiderült, még adószáma sem volt – több százezres bírságra számíthat. Erről viszont eszembe jutott Varró Tomi, kiváló barátom nagypapája, aki a családi legendárium szerint jó néhány éve kiadott egy helyiséget egy több nyugat-európai országból sorra kiutasított, hazafelé menekültében pár hónapra Dunaföldváron megpihent jövendőmondónak, aztán… Végül pár tétova szó arról, hogy Laci bácsit, akiről (a mindig mosolygós néni társaságában) korábban már írtam, és akkor azt hittem, soha nem mosolyog, mosolyogni láttam – fantasztikus pillanat volt… Szombaton dolgozom egy kevéskét, majd jól megérdemelt Piac téri ebédem után Dunavarsányba látogatok, ahol megnézem Orsit, aki főz és mesél – vasárnap pedig a Körtéékkel megyünk egy röpke Ausztriát, kanyargunk egy nagyot az 56-os úton, s egy pompás, délutáni ebéd is vár ránk hazafelé, itthon meg egy izgalmas hokimeccs, amire pont hazaérek. Hmmm… de jó kis hétvége lesz… Most, ha gondoljátok, hát menjünk…

Hirdetés

* Megvámolják a negyvenöt euró fölötti értéket meghaladó, az EU-n kívülről érkező küldeményeket.

Nincsen semmi baj, fillérből lesz a j erős forint, ahogy mondani szokás,  szemmel láthatólag nincs az a kis pénz, amivel ezeket meg lehetne sérteni. Természetesen érintett vagyok a dologban, vastagon: úgy négy-öt éve a hamburgert meg az ásványvizet leszámítva nagyjából mindent a neten veszek, leginkább is az amerikai ebay-en – igaz, most már a hazai portálok is egészen jók, mondjuk farmerban meg csizmában… sőt, nagy ötlet, hogy kimondottan dunaújvárosi vevők-eladók ütköztetése folyik egy facebook-os felületen… Nem kivagyiságból shoppingolok egyébként Amerikából: kockás papíron viszonylag egyszerűen kiszámoltam, hogy ha valami mondjuk a felébe vagy a harmadába kerül, mint itthon, az nekem megfelel. Nyilván sokan gondolkodtak így, nyilván feltűnt, és ugyancsak nyilván világos lett, hogy ebből ismét csak be lehet szedni mondjuk 400 millió forintot, ami egy közepes potentát korrupciós javadalmazására elegendő egy alsó-közép méretű ügyben – ha naivabban közelítjük meg a kérdést, fogalmazhatok úgy is, a beszedéshez szükséges apparátus költségei nyilván megállnak 399 millió 998 ezer forint környékén, az állam (mint naponta tapasztaljuk: mi mindannyian) tehát vaskosan nyer. Úgy egy éve egyébként engem is megcsíptek: egy barátom részére rendeltem tíz kilónyi rozsdás vasat, nevesítve használt motoralkatrészt Amerikából, ha jól emlékszem, úgy hatvan dolláros értékben. Nagy dobozban jött, ezzel gyanút keltett, a szakemberek felbontották, s észlelték, micsoda nagy fogás – mindjárt meg is vámolták a cuccot. Értesítést persze nem kaptam róla, hogy lestoppolták a csomagomat, az nyilván nincs benne a díjban: úgy három hét után mindenesetre gyanús lett, hogy nem jön, felhívtam hát a hivatalt, hogy illő alázattal megkérdezzem, mi a stájsz. A központi szám megfigyeléseim szerint ugyanolyan, mint a teljesen legális és morálisan is megkérdőjelezhetetlen (értsd: eleget tejelnek megfelelő helyre) jósműsorokban: naponta egyszer megnyitják a vonalat húsz másodpercre. Ha épp akkor hívod, elsőre bejön – minden más esetben ezer hívásból ezerszer foglalt, ha kicsöng, nem veszik fel, ha felveszik, nem őket kell hívnod, hanem egy másik melléket, vagyis vissza a rajthoz. Na, mindegy, végül sikerült beszélnem a megfelelő asszonnyal, kedves volt, segítőkész, el kellett faxolnom egy számra a PayPal-számlámat, és másnap már mehettem is Bodapestre, a hivatalba. Ott kiderült még egy hungarikum (ezt lehet hogy már említettem, de nem baj, jólesik hangsúlyozni): Magyarországon a szállítási költségért is vámot (!) fizetsz – ami azért, ha jól belegondolunk, nem gyenge húzás… Vagyis kifizettem a vámot és az áfát a hatvan dolláros rozsdaboglyámért, s ugyanezt tettem a nyolcvan dolláros postai díjért is – Magyarország, én így szeretlek. Csak a továbblépés lehetőségeként említem, még a választási év előtt, hogy jelentős mennyiségű amerikai levegő is érkezik ezekben a küldeményekben – molekulánként néhány forintért szerintem a kutya nem reklamálna…

* Adóellenőrök buktattak le egy jósnőt.

A Heves megyei jósnő simán belement, hogy huszonötezer forint helyett csak ötezret kap egy jóslásért, a nagylelkű kedvezmény fejében mindenesetre kikötötte, hogy a következő laphúzásokat már csak további negyven rugóért fejti meg. Jövendőjére kíváncsi kuncsaftja viszont az adóhatóság ellenőre volt… A NAV több százezer forintos bírságot szabott ki a jósnőre, akinek többek közt adószáma sem volt. Többször elmondtam már: kedvenceim a tévés jósok, akik tevékenyen közreműködnek abban a szabad rablásban, melynek során épp a legelesettebbektől, idős, beteg, zsákutcába jutott emberektől szedik el telefonálgatásra az utolsó filléreiket. Az adásban nem halljuk, de tudható, hogy a betelefonálók kilencvenkilenc százaléka nem kerül adásba, ugyanakkor a telefonhívás nem csekély díját természetesen tőlük is beszivattyúzzák… De annak sem kell túl sokat adni, aki bejut a mágushoz: princs-pruncs, küldöm a pénzenergiát, abrakadabra, meggyógyítalak, ha jó sokáig beszéltünk, kapsz egy Amerikában már a törvény erejével betiltott hologramos karkötőt, mi több, négy hologramost, turbóst, tízezerszeres hatóerővel. Segítünk. Pénzenergia, bazmeg, jogszerűen. Na, hagyjuk. Varró Tomi mesterszakács barátom (pillanatnyilag Németország kulináris nívóját emeli tartósan) nagypapája is legendás ember, számos hatalmas történetet hallottam róla kedvenc unokájától (ez úton is jó egészséget kívánok a papának) – az egyik legszebb volt, amikor jó sok éve egy zaklatott életpályájú szerb jós érkezett a városkába,  miután szép sorjában Svájcból, Németországból és Ausztriából is kiutasították kóklerkedés miatt, s úgy gondolta, itt, nálunk még feltankol kicsit, mielőtt hazatérne. Mellékszál, a Hírlap képviseletében mi is jártunk nála, nem kicsit volt érdekes találkozás – én akkor kezdtem kételkedni a képességeiben, amikor megláttam a kedves feleségét… úgy gondoltam, ha azt az igazán rémületes veszélyt nem látta előre, nem lehet komoly szakember. Na, a lényeg, hogy a helyiséget, ahol rendelt, Varró nagypapa adta ki neki, azzal, hogy majd minden hónap mondjuk huszadikán ő jelentkezik a bérleti díjért. Első hónap, a papa bekopog, kasszíroz, bemondja, x ezer forint, jós békésen átadja az összeget. Második hónap, kassza, x + ötezer forint, jós adja. Harmadik hónap, 2x ezer forint… jós kicsit szívja a fogát, de nincs mit tenni, a biznisz szépen megy, fizet. Mondjuk ötödik hónap, akkor már az eredeti összeg háromszorosánál tart a mindig mosolygós Varró papa – a jós nem bírja tovább, és idegesen megkérdezi: “Ne haragudjon már, de hogyan van ez? Havonta emelkedik a bérleti díj, nem is keveset, ha ez így megy tovább, felmondok…” Mire Varró papa, aki fél éve erre a riposztra készült, halálos nyugalommal: “Azt ne mondja, hogy nem látta előre…”

* Laci bácsi elmosolyodott.

Tudom, vannak sokkal komolyabb és jelentősebb dolgok a világban – valami mégis azt súgja, ha egy pillangó szárnycsapása a világ egyik felén tornádót kelthet a másikon (legalábbis a pillangó-elv okoskodása szerint), hát egy mosoly is sok mindenen változtathat. Főleg egy olyan, amit látni volt szerencsém. Internetes kiadásunk szerencsés olvasóinak belinkelem az előzményt, a papíron követőknek gyorsan összefoglalom: hosszú hónapok óta látok egy nénit és egy bácsit (most már tudom: Laci bácsi) itt, a házunk előtti kis utcában sétálni – pontosabban a néni egy tolókocsiban tolja a bácsit… A néni mindig mosolyog – még akkor is, amikor a bácsi nem látja, mert tudja, hogy akkor is számít… hogy akkor is érzi, hogy ő mosolyog. Néha látom őket egy padnál is: a néni mindig mesél valamit, fogja a bácsi kezét, sokszor mindkettőt befogja a két keze közé, mesél, mosolyog, megsimogatja a bácsit, megtörli a homlokát, és egyfolytában nézi, egybekapcsolódik a tekintetük – de a bácsi, írtam júniusban, soha nem mosolyog. Csak néz, valahová nagyon messze, nem válaszol, nem reagál – azaz nyilvánvalóan de, csak én, abban a pár másodpercben, míg (általában szemérmesen félrefordított fejjel, csak a szemem sarkából, lopva nézve őket – annyira csak az övék az az egész) elhaladok mellettük, nem veszem észre. A múlt héten viszont… itt, a szomszéd lépcsőházban lakik egy kislány… bűbájos, talán úgy kétéves lehet most, esetleg valamivel több, a fiatal szülőkkel jóban vagyunk, különösen amióta néhány éve teljesen véletlenül sikerült elriasztanom azt az éjféli társaságot, amely az autójukról lopta épp le a kerekeket buzgón… Szóval néha váltunk pár szót, én meg közben próbálok bevágódni a kisasszonynál – már most igazi nő, mindig a hangulatának megfelelőt kapom tőle – néha édesen mosolyog és kacérkodik velem, máskor egy merő durca, toppant, kiabál valamit és elszalad. Nos, a múlt héten, mondom, Laci bácsiék jöttek a lépcsőház mellett, a kislány meg épp a parkban szedegette össze a legszebb faleveleket – természetesen az anyukája társaságában. Aztán összetalálkoztak – s a kislány kíváncsian odament Laci bácsihoz, ha jól emlékszem, talán egy falevelet mutatott meg neki… És ekkor, kedves egybegyűltek, szó szerint mondom, csoda történt: mert… Laci bácsi arcát hirtelen elöntötte és bearanyozta egy olyan mosoly, amilyet szerintem életemben nem láttam még. Először kicsit félszeg mosolyka volt, mondhatni rutintalan, szinte hallhatóan csikorogva moccantak az érintett izmok – és pont ettől lett olyan fantasztikus az egész… és aztán mindent beragyogott az a teli szájas, csodás mosoly. Nem emlékszem már, némi biztatásra kapott-e egy cuppanós puszit is Laci bácsi, hogy egészen pontos legyek, akkor pont nem láttam teljesen tisztán, de azt hiszem, igen: a kislány még pár percig ott legyeskedett körülötte, a kocsi is tetszett neki, meg szerintem Laci bácsi is – utóbbit, komolyan mondom, nem is csodálom. Egy férfi, ilyen elragadó mosollyal, kortól függetlenül imponál a nőknek: és, higgyétek el, igazi csodát művel azokkal is, akik csak látják…

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (19 lövet, átlagosan: 7.00 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

7 komment

  1. Hajni szerint:

    Hűű ez a Laci Bácsis mosolyos- ez ütött.
    Köszönöm szépen!!!!!

  2. t_a_m_a_s szerint:

    Elérzékenyültem megint… A kisöregek története szerintem simán megérne egy önálló posztot is;)

  3. tolacy szerint:

    7.
    …az 56os út a szerelmem, Lockenhaus-Rechnizt a éegjobb, legszívesebben minden hétvégén ott köröznék :))

  4. Hatlövet szerint:

    Remek az e heti Hétlövet is.
    A Laci bácsis történetet csaknem megkönnyeztem, hiába no az élet a legnagyobb rendező.

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


4 × = tizenhat

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz