Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


31 augusztus
2komment

A Mező Imre utcai kőtáblák – dokumentum 1973-ból (II.)

A lépcsőházunk előtt a tesómmal, Petikével - úgy 1970 táján...

A lépcsőházunk előtt a tesómmal, Petikével - úgy 1970 táján...

Egek: kis híján negyven éve történt – 1973-at írtunk. Rendszerint egész nap tankosat játszottunk a Prérin, ahol talajminták vételéhez fúrtak úgy egy méter mély, épp gyerek-átmérőjű gödröket – boldogan bújtunk beléjük, egy mosógépes doboz darabja volt a tank felső csapóajtaja, amit Janek, vagy, rosszabb esetben Grigorij megemelt, és kisüvöltött valami irtózatos parancsot. A négy páncélos és a kutya című örökbecsű sorozat elég muníciót adott, hogy mindig tudjuk, mikor mit kell mondani és tenni harci helyzetekben… Ja, és fogalmunk sem volt róla, hogy viszonylag hamarosan véget ér az aranykor, hogy tízemeletesek egész hadával építik be a Prérit, amivel eltűnik a focipályánk, el a salakos kis ösvény végén lévő, rettegett Halálkanyar, és persze az egész ösvény is, a parkkal, a bokorral, ami alá elástuk azt a sárga szardíniásdobozt, amibe a jövőnek szánt üzenetünket rejtettük annak végletekig kidolgozott részleteivel, hogy hogyan megyünk 1983-ban, 18 éves korunkban Lengyelországba kis Polskikkal, MZ-kkel és egyéb álomjárművekkel, a Csuhaj Tibivel, a Fazekas meg a Kovács Zsoltival… Elképzelni se tudtuk volna, hogy egyik napról a másikra sehol se lesz a játszótér, a padok és a poroló, amire a Bofakocsu cirkusz ponyváját feszítettük, miután kétszer egymás után elolvastam a Keménykalap és krumpliorr-t. Szóval elszántan folytak a tankcsaták a Prérin – de voltak komolyabb hadműveletek is: állandó háborúban álltunk a Korányi utcai, Liszt Ferenc kerti, Tanács utcai, de időnként még a Gagarin téri szabadcsapatokkal is. Néhol területi vitákat kellett lerendeznünk (ilyen volt a mintegy öt méter hosszúságú, harminc fokos lejtésű “szánkópálya” ügye), más népekkel atavisztikus eredetű, ok nélküli perpatvaraink voltak. Pont mint az életben. Sok mindenkitől féltünk – tőlünk sajna még szinte senki: nyolc-tízévesek voltunk, a kisebbek, ha nem voltak túl szemtelenek, nagyjából védettséget élveztek, a folyton verekedős nagyok mitikus magasságokban lebegtek. Össze kellett fognunk, ez létkérdés volt: mi négyen, a Csuhaj-Fazekas-Kovács trióval alkottuk a Mező Imre utcai srácok csapatát. Tudtam, hogy törvények nélkül ilyen gárda nem létezhet – megcsináltam hát a tíz kártyából álló rendszert. Az első négyet itt szemlézhettétek – most a második hat tábla következik, ha lapoztok egyet…

Hirdetés

5. A csapat területtérképe.

A territóriumunk, aminek határait bőszen védtük… Ehhez nincs is nagyon mit hozzáfűzni… Azaz mégis. Először is, ha valaki netán bizonyítékot keresne rá, hogy nem jártam óvodába (kevés volt a vitt pontszámom), annak e pillanatban a kezébe adtam. Nézzétek meg alaposan ezt a rajzot… nem, nem vagyok rá különösebben büszke, de tény, a cél szentesítette az eszközt. Erőteljesen sematikus térképábra – szaladjunk csak át rajta, mit is ábrázol… Rajta van először is a Mező Imre utca három háza: valamilyen, előttem máig ismeretlen okból 4-6-8 volt a számozásuk – és az ma is, bár az utca neve időközben Széchenyi parkra változott. A 4-ben lakott a Csuhaj és a Kovács, a 6-ban a Fazekas meg én. Érthető, hogy ez a két ház központi helyen kapott helyet, a vázlat közepétől balra eső két kis kocka, KÉK, illetve BARNA felirattal, a harmadik, vagyis a 8-as ház felirata talán BOR(dó) akar lenni, nem tudom. Ott a Várkonyi Zsolti lakott, aki a szelídebb nagyok közé számított – a ház egésze máskülönben nagyjából érdektelen volt. Körben, a feliratok tanúsága szerint a bevezetőben említett bokrok, az ÓRIÁS RÉT feliratú Préri, és persze a Halálkanyar, a kavicsos járda hegyesszögben visszaforduló csücske, amibe kontrázva farolt bele a biciklijével az, aki férfinak tartotta magát, vállalva a rizikót, hogy elesik, és az éles kavicsok szétvágják a lábát. Hogy a bal alul található KÖZPONT mi lehetett, azt sem tudnám megmondani már, a MUNKÁSŐRÖK viszont fontos szerepet játszottak az életünkben, különösen telente, amikor suliból hazafelé jövet előszeretettel dobáltuk hógolyóval öööö… huncutkán a tér közepén márványtalapzaton álló Lenin bá’ szobrát, mire a viszonylag kevésbé elhízott, viszonylag jobban elhivatott munkásőrök rendszerint kirohantak fedezékükből, a mai bíróság épületéből, utánunk, de mi könnyedén lehagytuk őket. Hát így készítettük elő mi a rendszerváltozást – mit tegyünk: már gyerekként is ilyen kis búvópatakként csörgedeztünk… na, nem nagyképűségből mondom, csak úgy eszembe jutott.

6. A 3 ház között igen sok bunker van. Ezért csak itt rejtőzzünk el.

Remek tanács – hogy mi lehet a veleje, nem is sejtem. Az eleje oké, nagy igazság. De hogy hová a búbánatba rejtőzhettünk volna még, mint azokba a különféle vackokba és menedékekbe, amiket persze tényleg sűrűn látogattunk, cikkcakkban rohanvást, lihegve, mégis visszafojtva a lélegzetet, hogy amikor az üldöző befülel a pinceajtón, meg ne hallja véletlenül, hogy lent vagyunk, akkor ugyanis végünk… szóval hogy ezt a szabályt miért kellett papírra firkantanom, meg nem foghatom. Elsősorban egyébként, mint talán már említettem, a légoltalmi pincékbe bújtunk, ha baj volt (voltak persze még a bokrok meg a Préri, de ott viszonylag könnyű préda volt a harcos. A mi légónkat, azaz a 6-os lépcsőházét egy idő után nem lehetett használni, mert az IKV, vagyis az ingatlankezelő irattára székelt benne – a Csuhaj Tibiék házában (amelynek mosókonyhájában parádés pinceklubot csináltunk pár évvel később, szintén olvasmányélmény alapján) viszont működött, azaz nyitva volt a légó, és a 8-as lépcsőházéba is elég sokszor rohantunk le. De vész esetén megfelelt a sima pincefolyosó is – főleg akkor szerettük, ha ismeretlenek kiütötték a hátsó ablakot, ily módon nyílt egy vészkijárat: igaz, ha az ellennek jól működött a felderítő hálózata, erről ugyanúgy tudott, és akkor a kikászálódás rendszerint azzal ért véget, hogy valaki lesből rád ugrott, a földre gyűrt, és hátrakötözte a kezed. Onnan meg baj volt, általában elég nagy.

7. Mityaktól, Pacitól nem szabad félni.

Mint egy nagy lelki edzés, alapos pszichoanalitikai gyúrás, olyan helyenként ez a tízparancsolat, érzitek. Nem szabad félni… érted… mantrázni kell, minél többször elmondani, aztán egyszer talán csak igaz lesz. És persze tényleg volt benne valami roppant vicces, hogy annyira tartottunk két nálunk kisebb és gyengébb sráctól, csak azért, mert… hogy is mondjam… lényegesen vagányabbak, simlisebbek, dörzsöltebbek, gazemberesebbek voltak, mint mi… mert ők, ha nem akarták, hát nem tartották be azokat az íratlan szabályokat, amiket mi rendszerint igen. Mert mi – elsősorban klasszikus olvasmányélményeinkből kiindulva – azt gondoltuk, ha mi betartjuk őket, mások is így tesznek majd. Hát ők nem foglalkoztak túl sokat a szabályokkal, küzdöttek, ahogy tudtak, ha féltégla akadt a kezük ügyébe, azt vágták hozzánk; ha épp úgy hozta a helyzet, egy ablaktábla éles darabját szorongatták a kezükben, azzal fenyegetőztek. Megmutatták, hogy nekik tényleg semmi se számít, és ez a következetes magatartás szép gyorsan a legtökéletesebb helyzetbe juttatta őket – terrorizáltak mindenkit, akit csak tudtak: őszintén szólva minket kétségkívül sikerült. Maradt a hetes pont: nem szabad tőlük félni. Olyan szívesen betartottam volna ezt a rendelkezést – és mégis, gyakran, ha csak megláttam őket, már pucoltam is valamelyik bunkerbe… Persze az is közrejátszott az egészben, hogy Misinek ott volt a három nővére, akik korántsem a csehovi nagy névadók szelídségét és visszafogottságát vitték tovább, Lacinak pedig ott volt a bátyja, a tényleg rettegett Sanyi (ma megbecsült szakember egy ágazatban, többet nem árulok el, de szoktam látni elég gyakran), aki lényegében bármire képes volt, ezt elég sokszor tapasztaltuk sajnos…

8. Személyi adatok. 

Azt azért nem merném állítani, hogy túlságosan részletesre sikeredett a káderlapunk. Puritán módon csak a leglényegesebb adatok szerepelnek rajta – életkor, és iskolai osztály. De hát… ugyan mit is írhattam volna össze még? Hogy ki milyen poszton játszik a focicsapatban? Vagy ki szokott legtöbbször lenni Janek vagy Gustlik? Ki hány centi magas, hány kiló? Hiszen az szinte hetente változott – na jó, a Csuhajt magasságban nem verhette senki, az kétségtelen… Szeme színe, haja, különös ismertetőjele? Az előbbiek különösebben nem érdekeltek senkit, különös jelből meg volt rajtunk bőven, mindig. A Kovács Zsoltinak például hosszan le volt ragasztva fehér sebtapasszal az egyik szemüveglencséje, az elég különös ismertetőjele volt, emlékszem. Meg persze a sebek – van néhány, amit négy évtized után is őrzök: mondjuk a térdemen lévőt, amit, ahogy már említettem, a Halálkanyarban szereztem, egy különösen vagány drift közben. Vagy tíz métert csúsztam, a térdem mélyen szétnyílt és telement a hegyes, apró kavicsokkal… még hetekkel később is szedegettem ki belőle, amikor – kedves, általános hobbink volt – tépkedtem a gyógyulófélben lévő sebemről a vart… Hogy mi volt az eljárás egy-egy ilyen balesetnél? Hát, valami zsebkendővel vagy talált ronggyal szépen bebugyoláltuk a sérülést, aztán összekapartuk a bicajt, kiegyengettük az elgörbült alkatrészeket, és tekertünk tovább… Azt meg talán majd máskor mesélem el, hogyan jártam három hétig egészen konkrétan törött lábbal, miután egy kispajtás szemből teljes gőzzel nekiment a térdemnek biciklivel… Vagy hogy milyen volt, amikor apu a vaslétrával együtt a fejemre esett hatéves koromban… és hogy mit mondtam édesen a venyimi doktor bácsinak…

9. Fegyvert elvenni a másiktól tilos. (Lásd fegyelmi.)

Kétségem sincs afelől, hogy ennek a pontnak is van valami konkrét előzménye: merthogy természetesen nem arról van szó, hogy tilos lenne fegyvert zsákmányolni a legyőzöttektől… Nagyon is kötelező volt elszedni minden íjat, köpőcsövet, illegális U-szögest, botot – ezek egy részét kis átalakítással használta tovább a győztes, ami gyengébb minőségű hadiipari termék volt, azt meg simán megsemmisítettük. Az ilyesmivel némi időt és így kicsi nyugalmat lehetett nyerni: mire az ember újra összekapart egy kis aprót valahogy, elballagott a műszaki boltba barna pvc-csőért (csak megjegyzem: szerintem a hazai termelés elég jelentős százalékát mi dolgoztuk fel), szigszalagért, aztán nagy műgonddal legyártotta például az új köpőcsövet vagy csősorozatot, az legalább pár napba telt – lehetett legalább egy kicsit normálisan játszani az újabb hadműveleti mozgásokig. De vissza a tárgyra: valaki nyilván elvett valakitől valami kedves fegyvert (nem zárnám ki, hogy mondjuk a Kovács Zsolti tőlem vagy a Csuhaj Tibitől), ez keltett némi csapaton belüli feszültséget, ezt érezhettem meg, érzékeny mutatóujjamat a kor pulzusára téve, s azonnal törvényileg láttam jónak megtiltani az ilyesmit: lásd fegyelmi… micsoda finom célzás… komolyan mondom, még időben politikusnak kellett volna mennem, hol tarthatnék most teszem azt kereszténydemokrataként… jobb, ha bele se gondolok tán…

10. Szánkózásnál összeférni, szánkót jól kell kezelni.

A szánkózás… hm… az egyik legfőbb tevékenységünknek számított. Emlékszem, órákon át tudtam mesélni különféle szánkós eseteket például a Javi néninek Szentendrén: úgy sztoriztam a Korányi utcai öt méteres lankán végrehajtott manővereimről, mintha mondjuk a Nascarban vagy a Forma-1-ben lettem volna valami menő pilóta, és a Brazil nagydíj leghátborzongatóbb pillanataira révednék vissza. Szegény Javi néni minden menetemet ismerte, még azokat is, amik csak a fantáziámban estek meg – emlékszem, számtalan olyan esetem volt például, amikor ketten összezártak előttem, és én már csak ördögi lélekjelenlétről téve tanúbizonyságot, fél talpra felrántva a szánkómat tudtam elcsusszanni köztük, mint valami kis újvárosi James Bond. Szánkót jól kezelni: naná, órákat beszéltünk egymás közt már akkor is: szájszánkóztunk tavasszal, nyáron, ősszel. Kanyartechnikákat elemeztünk, közlekedési helyzeteket rajzoltunk a porba, rágtuk a gittet teli szájjal – ahogy ma csináljuk, csak motorral… És télen volt, hogy esténként elóvakodtunk néha a nagy Siklóra, ami ismét csak mások területe volt, és nekünk nem volt ott keresnivalónk, de azért muszáj volt odamenni, mert ott lehetett rendesen kitanulni a csínt meg a bínt. Ja, el ne felejtsem: és persze figyelj a szövegre, ismét a kis mediációs srác: összeférni… Nem veszekedni, nem vitázni, ki csúszik előbb, kinek van joga, ki az erősebb, kinek a bátyja ér le előbb, ha öcsi füttyent – szépen engedni kicsit, ha úgy jön ki jól – összeférni, srácok, összeférni… Ma sem mondhatnám szebben ugyanazt – az összes különbség, hogy nem kartonra írom… Fura, nem gondoljátok, milyen keveset változik negyven év alatt az egész – már ha némileg egyforma léptekkel táncolsz végig a színpadon… Nincs több kártya a tarsolyomban: de ezeket tovább őrzöm – mondjuk még negyvenig…

(A végén álljon itt még egy filmcsemege, amiből ugyancsak sok ötletet merítettünk: teljes változat, mind az öt rész egyben…)

http://www.youtube.com/watch?v=gRA3CrvNVpQ

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (16 lövet, átlagosan: 7.00 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

2 komment

  1. Suszter és a Gyík szerint:

    Hogy Te milyen szép kiskölyök voltál. Gondolom, Gyík alszik, ezért nem folytatódik a mondat. :)

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


1 × három =

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz