Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


29 augusztus
7komment

A Mező Imre utcai kőtáblák – dokumentum 1973-ból (I.)

Szigorú, kritikai jellegű tekintet a hatvanas évek végéről - Andriska sodródik a bandák irányába

Szigorú, kritikai jellegű tekintet a hatvanas évek végéről – Andriska sodródik a bandák irányába

Jöjjön hát valami habkönnyű, nyár végi nosztalgiás cucc – öt részen vagyunk túl a Balkánból, nem volt épp egyszerű történet, készülőben két folytatás Nagykovácsiból, ahol, Szilárdéknál a barátaimmal lógtunk három napot, továbbá ugyanezen program keretében bejutottam a szombati lottóshow-ba, ahol elképesztő dolgokra/emberekre bukkantam, megtudtam például, hogyan lesz valakiből lottósorsoló-gépek bérbeadója, szerelője, feltalálója, ilyesmi, készült háromszáz kép… No, de erről majd később, mondjuk talán hétfőn… meglátjuk. Most viszont, a kettő között az a javaslatom, surranjunk vissza szűk negyven évet az időben, 1973 tájékára, amikor is a Mező Imre utca (ma Széchenyi park, a C-szárny mögötti három négyemeletes, kísérleti panelház) csapatában lévő srácok, azaz mi, a Csuhaj Tibivel, Fazekas Zsoltival, Kovács Zsoltival, jelentős háborúskodásban álltunk a Korányi Sándor utcaiakkal, a Didéékkel, Gubáékkal, és egy csomó más gyerekkel… A harcokat, mint rendesen, elsősorban területi viták robbantották ki, mindenek felett az úgynevezett szánkódomb tulajdonjogáért csaptunk össze rendszeresen. Rettegtünk továbbá a szintén szomszédos Tanács utca egy igen kétes (vagy inkább egyes) hírű családjának két nagyobb fiúgyermekétől, Sanyitól és Lacitól  (a harmadik, Gabika szerencsére még olyan kicsi volt, hogy azt mi vertük), és persze folyamatosan menekülnünk kellett a mi utcánkban élő nagyoktól is, akik rendszeresen elkaptak és vagy csak simán, rutinból megvertek, vagy, ha épp semmi sürgős dolguk nem volt, meg is kínoztak kissé a pincében… Nem volt egyszerű élet, higgyétek el. Az ember egymagában talán túl se élte volna – szerintem igenis szükségszerű volt, hogy összefogjunk. A Mező Imre utcai srácok – csak így, egyszerűen, ezek voltunk mi négyen: még ma is libabőrös lesz a karom, ha rágondolok, mi mindenen mentünk át… csináltunk pinceklubot, megalakítottuk a Bofakocsu cirkuszt, fociztunk, késeztünk, négy páncélost játszottunk, hunyóztunk a prérin, ami közben én egyszer reggel tíztől kora estig elbújtam a susnyásban, mint kiderült, már a rendőrök kerestek… mindegy… A lényeg, hogy gondosan őrzök tíz kis kartonpapírt – mint Mózes kőtáblái… na jó, belátom, ez talán egy kicsit erős: mindenesetre az utca törvénye következik 1973-ból, a saját megfogalmazásunkban. Nyolcéves voltam, én írtam és rajzoltam, már rutinos szerzőként, túl A sámánok eredetén – nosza, fussunk át rajta együtt… Hajtás után az első rész.

Hirdetés

1. A Mező Imre u. csapatában lévő srácok (Boda, Csuhaj, Fazekas, és Kovács) mind jó barátok legyenek.

Elég jó kis filctollal kezdtem bele a fontos dokumentum gyártásába: a negyedik sor végére szépen ki is fogyott, tollam még csak akadt, viszont nem tudtam több ilyen kis kartont szerezni anyámtól, a főiskoláról, úgyhogy nyüszített bennem a Bak – sajnos nem tudtam újra kezdeni az egyes pontot, ez van… A szépírás területén pedig a türelemből fogytam ki elég hamar: konkrétan a Mező szó első három betűje még kalligrafikus ihletésű, az Ő már kicsit ócskább, mígnem… nézd meg azt az utolsó sort… Ami a tartalmat illeti, nos, elég erős a felütés: hiszen azonnal a közösség erejét hangsúlyozza, amikor szinte kötelezi a körbe tartozókat arra, hogy baráti kapcsolatokat ápoljanak. Ráadásul amolyan holtomiglan-holtodiglan: azt sugallja, hogy akkor is ki kell tartani a többiek mellett, amikor az ember netán azt gondolja, kényelmesebb lenne eltépni a barátság pókfonalát/acélláncát. Ha jól emlékszem egyébként, egy svéd szerző, Thorbjörn Egner Róka Miska megjavul című alapművében van egy sor (hiába írja máshogy a linkelt recenzió, szerintem én emlékszem jól): “Az erdő állatai mind jó barátok legyenek.” – na, bárhogy volt is, alighanem erős hatással lehetett rám e gondolatom papírra vetésekor. Mellesleg így is lett – betartottuk a törvényt, habár a Kovács Zsoltit szerintem harminc éve nem láttam…

2. Mityakkal és Pacival játszást fegyelmi követi. (Fazekas, nagyon vigyázz.)

Egyszerűnek látszó, de több réteggel/üzenettel rendelkező kis kártya. Egyrészről, mint említettem, száz veszély leselkedett ránk állandóan: ha a Tanács utca felé indultunk, könnyen megeshetett, hogy elkapott bennünket a Kukás Sanyi/Laci – “keresztnevüket” az apjuk hivatása után akasztotta rájuk az utca. Ha pedig mondjuk a Sanyi markába került valaki, az ritkán hozott sok jót… A 2. pontban említett Paci ez a bizonyos Laci volt, Mityak pedig a mi házunkban, a negyedik emeleten lakott, három nővérével és a szüleivel egyetemben, és (fiatal kora és alacsony termete ellenére, vagy épp emiatt) szintén meglehetősen problematikus srác volt. Jobb volt tehát őket kerülni, mert azzal a bajt is kerülted – a nem játszás másrészről amolyan bojkott is volt: ha valaki kikerült a társaságból, vagy keresett magának másikat (ezzel viszont szükségképpen áruló is lett), vagy pár napig egymagában játszott, és megpróbálta elhitetni, milyen jó is az… aztán szépen visszanyalta magát valahogy, és ment minden tovább. A bojkottot nem volt ildomos megszegni – Fazekas Zsoltit, aki közvetlen szomszédom és a legjobb barátom volt, néhányszor láttam focizni a tiltott személyekkel, ezért is küldtem finoman kódolt üzenetet részére e pont végén. Mert nagyon nem szerettem volna, ha a törvény szigorával kell lesújtanunk szegény barátomra…

3. Mindenkinek legyen saját fegyvere. (Lásd bunkó, ostor, vagy efélék.)

Hát igen: fegyver nélkül félkarú óriás volt még a legbátrabb szívű Mező Imre utcai harcos is. Ostorom speciel épp nekem volt, ha jól emlékszem, anyuék szedtek össze valamelyik falu- és padlásjáráson egy karikást, igen szép munka volt, többféle színű bőrből és faragott fa nyéllel készült – nekem éppen megfelelt. Pattintgatni sajnos csak a Czinege bácsi tudott vele, én egyáltalán nem – viszont elég bőszen lobogtattam a fejem fölött, és ilyenkor viszonylag vésztjóslóan suhogott ahhoz, hogy a gyöszösebb ellenfeleket elriassza: a Sanyi vagy a Dide ellen viszont elő se mertem volna húzni, hozzájuk, pontosan tudtuk, még az U-szöges csúzli is kevés lenne… már ha ugyan bárki is rájuk mert volna lőni bármivel is. Jut eszembe, e fegyverfajtát egyébként épp az 1973. nyarán lezajlott Nagy Szánkódombi Leszerelési Konferencia tiltotta be – akkor hallottunk ugyanis arról, hogy egy kalapgumis kis csúzlival valakinek kilőtték az egyik szemét, és ez még a mi kérges lelkünknek is elég rémesen hangzott. Ugyanilyen szemvédelmi okokból ugyanez a konferencia nem ajánlotta a pvc-köpőcsövekben az úgynevezett maki használatát sem – ez, ha jól emlékszem, talán a hibiszkusz magja, aminek a vége irgalmatlanul hegyes…  0 (igen, ez a kód… tovább olvasni ér, mert jó…)Mi azért, szükség esetén továbbra is használtuk, amikor szezonja volt és szedni lehetett, de fejre nem lőttünk vele – amúgy a liszt- és a hóbogyó volt az általános muníció a csöveinkhez… (Emlékeztek még a zöld-sárga csíkos szigetelőszalagokkal felerősített “távcsövekre” a köpőcsövek végén???) És persze voltak még sima csúzlik, meg botok, bunkók, mogyoróvesszők is… mert minden eshetőségre készen kellett állni azokban a vérzivataros időkben… (És, most látom, nem tudtam még, hogy az effélék az két f…)

4. Ha nagyobb csapattal állunk szemben, pucolj az óvóhelyre (Mező I. 6.).

Hát igen… elárulom, hogy mi többnyire valahogy mindig nagyobb csapattal álltunk szemben. Ha meg netán ugyanakkorával, mint mi voltunk, akkor mindig akadt valaki az ellenség soraiban, akitől különösképpen reszkettünk. Nekem fáj a legjobban az őszinteség, de mit csináljak: elég beszari kis kölykök voltunk, leszámítva talán a Kovács Zsoltit, aki, úgy emlékszem, szükség esetén nagyon is odatette magát, és elszántan tudott bunyózni. Hozzá fűződik az a legendás cselvetés is, hogy egyszer, amikor a nagyok jelszavazás közben épp tizedszer vitték le a pincébe elfenekelni egy mogyoróvesszővel, megelőzendő a fájdalmat és a hurkákat, ügyesen és észrevétlenül egy egészen kis párnát dugott a mackója hátuljába: csapkodták már vagy tíz perce, ő meg fel se szisszent, sőt, látványosan és gúnyosan mosolygott, és ez a hetykeség lett a veszte – a Zoliék kivették a párnáját, és szegény tripla adagot kapott… Az óvóhely egyébként nem túlzás: a Mező Imre utca mindhárom négyemeletesének aljában van egy légmentesen záródó dupla vasajtós légópince – csak mondom, hogy a mi házunkban a kilencvenes években abban nyitottuk meg Boda sr-ral a legendás Kincses Pincét…

(Ha már habkönnyűt ígértem, hát nem írok hosszabbat: inkább pénteken jövök a másik hat kártyácskával… Üdítőnek pedig alább az egyik legendás sorozat nyitó epizódja – igen sok ötletet vettünk ebből is, mellesleg az összes rész fent a neten…)

http://www.youtube.com/watch?v=1_BR2nav14I

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (22 lövet, átlagosan: 7.00 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

7 komment

  1. Járki János szerint:

    Hát igen ezek nagy csaták voltak. Én mint Lenin téri suhanc ugyancsak ellenfeled voltam. Emlékszem, Vinetou megirigyelhette volna azt a lopakodást, amikor valamiért az L épületi boltba küldött le az édesanyám. A másik oldalunkról pedig a Gagarin tér. Oda szintén csak lopva mehettünk a hőn áhított óriási hintára, amiben egyszerre négyen fértünk el. Amíg nem észlelte valamelyik gagarinos éber őr. Na akkor volt menekülés!
    Még annyit tennék hozzá a Mező Imre utcai névsorhoz, hogy a Cipe becenevű igen népes családot se felejtsd ki. ( Középső épület, második emelet.) A hét testvér a teljes gyermek korosztályt felölelte.
    Üdv.

    • Boda Kapitány szerint:

      Szia, köszönöm, természetesen emlékszem… rád is… Hm… Nagy igazság… Cipéék… egy rendkívüli, barátságos, igazi család… és náluk tényleg minden korosztályban akadt katona… :-) A Gagarin téri hajóhintát meg külön kösz, az emlékként nekem valahol kiesett, és most újra visszajött…

  2. Dani szerint:

    Szigszalagos köpőcső.
    Az még az 1980-as években, a Szórád Márton út környékén is előfordult :)

  3. Czakó szerint:

    Hiába, a nehéz idők óriásokat szülnek.
    Nekem is eszembe jutott, mikor negyedikben 4 testőrként forrtunk szent szövetségbe (magam jelesül Portosként). Anyukám által lepedőből készített egyenpalást, testőrigazolvány, műanyag vívótőr, fogadalmi szöveg és egyéb kellékek. Azzal a meggyőződéssel róttuk az utcákat, hogy az emberek irigykedve és tisztelettel néznek ránk az igazság bajnokaira.
    Mivel nem nagyon találtunk megmentendőkre, az izgága D’Artagnan egy idegen udvarban belekötött egy ott focizó osztálytársunkba, akivel nekünk semmi bajunk nem volt. Erre egy nálunk 2 évvel idősebb srác odament és lekevert egy hatalmas pofont neki. Futásnak eredtünk… (egy mindenkiért, mindenki egyért)
    Sajnos az incidenst követő eltérő értékelések, belső viták, politikai harcok a testőrség feloszlatásához vezettek.
    Azért szerencsére a barátság -egy hét dacolás után- azért rehabilitálva lett.

  4. t_a_m_a_s szerint:

    Ez nagyon szigorúan hetes!!! Én kicsit fiatalabb és falusi gyerek voltam, nálunk nem voltak ennyire durva dolgok:)) De a szigszalagos köpőcső nekünk is alap volt…

    De jó megint egy kis nosztalgia!

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


+ 2 = kilenc

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz