Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


27 augusztus
3komment

Az utolsó nagy kalandot keresed? Motorozz éjszaka Romániában! (V.)

Így kellett ki-beállni hétfő esti szállásunkra - de mit bántuk mi, amikor kényelmes volt a szoba, hideg a sör, forró a mics...

Így kellett ki-beállni hétfő esti szállásunkra – de mit bántuk mi, amikor kényelmes volt a szoba, hideg a sör, forró a mics…

Vannak, akik könnypárás szemmel mondogatják, nincs már igazi, klasszikus kaland széles e világban – az afrikai szavannákon Happy Meal-t nyammognak a lusta oroszlánok; az Északi-sarkot kis szerencsével és nagy pénzért megjárhatja bárki; a Mount Everesten egy hétvégén többen vannak, mint a Városligetben; az óceán egy gyerekfürdetőkádban is átlavírozható, ha el nem üt valami részeges komphajó-kapitány. Én mégis azt mondom a kalandvadászoknak: fel a fejjel, testvérek! A nagy kaland itt van, egészen közel, ahol talán senki nem is számít rá – csak pattanj motorra, szaladj le Ártándig, várd meg, míg jól besötétedik, aztán irány az egyenes. Nem találhatsz kivetnivalót a mutatványban – mire megérkezel, garantáltan árusíthatod az adrenalint: a román közlekedés (dacára, hogy a mai helyzet sehol sincs már a hetvenes évek végi, nyolcvanas évek eleji, tényleg katasztrofális állapotokhoz képest) azért még ma sem az a svájci/holland mintájú tötyörgés. Tapasztalatból beszélek – lassan két hete már, hogy Kész Laci és Vasi társaságában három motorral kicsit bebarangoltuk a Balkánt, s 2700 kilométert hagytunk magunk mögött, minderre négy napot szántunk: szerintünk nagyszerű menet volt, bár mindenkinek meghagyjuk a szabad véleményalkotás jogát az utazási módszereinkről. Első nap Mostar mellé sikerült lejutnunk, majd, Dubrovnik röpke érintésével a második napon becsusszantunk a csodás Montenegróba is – estére pedig már Szerbiába értünk, ahol Zoki barátunknál töltöttük az éjszakát, a Cacak nevű szerb városban, egy csodás házban. Hétfőn aztán búcsút intettünk Zokinak, és tovább indultunk keletnek – aznap estére a Fogarasi-havasok elé akartunk elérni. A minap ott hagytuk abba, hogy Turnu Severinnél, a nagy duzzasztó gátján átkelve, beléptünk Romániába, s a határ után elmulasztottunk tankolni – pedig vagy két-három kút is volt. Úgy tűnt, hogy hibáztunk – hogy mi volt a galiba tárgya, azt hajtás után kifecsegem.

Hirdetés
Herkulesfürdői emlék - az út mellett kilométer-hosszan autók parkolnak, családok vadkempingeznek ottani szokás szerint

Herkulesfürdői emlék – az út mellett kilométer-hosszan autók parkolnak, családok vadkempingeznek ottani szokás szerint

Nos hát szépen mentünk vagy húsz kilométert a főúton (természetesen ezt is nagy erőkkel javítják, újítják, cserélik, néhány kilométerenként a szokásos félpályás útlezárásoknál hagytuk magunk mögött a kígyózó sorokat), aztán Kész Laci mindentudó masinája jobbra kalauzolt minket – nyilvánvaló volt, megkezdjük az újabb hegyi szakaszt. Itt azonban nem nyalogattuk a szánk szélét – sokkal inkább szorosan zárva tartottuk a bagólesőnket, el ne harapjuk a nyelvünket: az a típusú klasszikus román útvonal kígyózott előttünk, amelyre leginkább az jellemző, hogy még rollerral se tudsz úgy elmenni rajta, hogy valamelyik kereked ne legyen kátyúban… Az elmúlt ötven év minden gödre, az egész dicsőséges múlt, maga a történelem figyelt ránk az úttükörből – bevallom, én kevésbé néztem vissza a történelem szemébe, igyekeztem inkább a gonosz úthibákat fürkészni, és időnként a szívem szakadt meg, amikor egy-egy szembejövő miatt kénytelenek voltunk beledörrenteni egy-egy tengelyakasztó szakadékba.

Az útpálya minőségére lehetett ugyan panaszunk a román hegyi szakaszon - de a lélegzetelállító látványra egy szavunk se volt

Az útpálya minőségére lehetett ugyan panaszunk a román hegyi szakaszon – de a lélegzetelállító látványra egy szavunk se volt

Ha kisebbeket akartunk volna zöttyenni, maximum öt kilométeres óránkénti sebességgel haladhattunk volna – ezt pedig nem engedhettük meg magunknak, hiszen igencsak komoly táv várt még ránk az esti pihenőig.

Vagy húsz kilométert tettünk meg a kemény terepen, keresztüldöcögtünk Herkulesfürdőn, ahol a vendégek egy része az út mellett kempingezget és parkol hangulatosan. A hegyi úton egyre beljebb haladtunk, amikor Kész Laci egyszer csak félreállt, és egy még itt sem idézhető mondatot mondott. Az utána jövők sem voltak sokkal kevésbé alpáriak – úgy a hatodik táján egyszer jött a lényegi információ is: hetvenhat kilométerre vagyunk a legközelebbi benzinkúttól. Ránéztem a benzinórámra, és úgy gondoltam, határeset. Vasi viszont – akinek előző nap, mint említettem, egyszer már kifogyott a naftája – kissé stresszesen fogta fel a dolgot: mondjuk úgy, nem igazán örült neki, hogy a határ utáni két kút valamelyikénél nem álltunk meg, mire Laci elmondta, bárki bármikor nyugodtan megállhat saját hatáskörben, ahol akar, mire Vasi emeltebb hangon elmondta, nem ő vezeti a túrát, mire Laci kimondottan emelt hangon elmondta… én meg arrébb mentem… szóval egy kicsit megrogyott a Gyűrű Szövetsége…

A távoli benzinkútig váltottunk a sorrenden, Vasi ment középen

A távoli benzinkútig váltottunk a sorrenden, Vasi ment középen

Aztán ez is elmúlt. Egy közeli kis házból kijött egy ember, akit Kész Laci – aki, mint tudjátok, minden nyelven beszél – megfaggatott az esélyeinkről. Kiderült, hogy még tizenkét kilométer a rettenetes szakasz, aztán lényegesen jobb lesz az út, és nem hetvenhat, csupán negyvenvalahány kilométer után jön egy település, benzinkúttal. Szép óvatosan haladtunk, hogy minél kevesebbet fogyasszanak a jószágok – s fellélegeztünk, amikor végre elértük a benzinkutas falut. Becsorogtunk a kúthoz, gyanús csend volt: levettük a pisztolyokat, mire a szemközti gumis műhelyből páran átfüttyögtek, és jelezték, a kút este hattól zárva.

Közeledik az este - egy kicsit már mindannyian fáradtak voltunk, pedig a sötét menethez minden energiánkra szükség volt

Közeledik az este – egy kicsit már mindannyian fáradtak voltunk, pedig a sötét menethez minden energiánkra szükség volt

Negyed hét volt. Kiderítettük, hogy újabb 12 kilométerre van a következő lehetőség – pici konténerkút, de éjjel-nappali. Mit volt mit tenni, belevágtunk – aki mer, az nyer: húsz perc múlva csurig volt minden tartályunk.

Megkezdtük az esti menetet – ahogy arra a címben is finoman próbáltam utalni, ez bizony Romániában változatlanul kalandos program kissé. Ha jól emlékszem, szerbiai menetünknél céloztam rá, hogy ottani autóstársainknak nem a legnagyobb erőssége a fényszórók megfelelő beállítása – hát most visszasírtuk a szerb stílust: helyenként konkrétan kiégett a szemünk pár szembejövő fényeitől, máskor meg reflex-szerűen üdvözlésre lendült a karunk, de nem, nem motoros jött szembe, hanem például teherautó, ami azért szintén tud meglepetéseket okozni… ha valaki elővigyázatlan. Mi azonban, hála az élen haladó Kész Lacinak, ezt a próbát is sikeresen kiálltuk.

Verőfényes másnap reggel kiváló szállásunk ajtajából - a motorok még a kapun belül

Verőfényes másnap reggel kiváló szállásunk ajtajából – a motorok még a kapun belül

Néhány órácskán át meresztettük a szemünket – tizenegy óra elmúlt, s egyre inkább azt éreztem (és egyre inkább reméltem is), hogy már nem lehetünk túl messze a Fogarasi-havasok kezdetétől, amikor Laci egy kis falu egyik kanyarjában kiállt jobbra. Mellettünk egy fogadó hívogató fényeit láttuk – letámasztottuk a vasakat, és bebotorkáltunk. Hatalmas, füves kert és kerthelyiség, egy étterem/kocsma, és apró faházak sora fogadott. Továbbá egy roppant készséges és barátságos fiatalember, aki hibátlanul beszélt angolul – valami azt súgta, megérkeztünk. Nem tévedtem: öt perc alatt kivettünk egy kétszemélyes faházat, újabb öt perc múlva a kezünkben volt egy életmentő sör, továbbá rendeltünk egy betyáros adag micset (vegyes darált húsból készült sütni való rudacskák), ami kétségkívül a román konyhaművészet egyik kiemelkedő darabja.

A kis házikók mindegyikében laktak - szerencsénk volt, hogy akadt még egy szabad hely

A kis házikók mindegyikében laktak – szerencsénk volt, hogy akadt még egy szabad hely

Ettünk, ittunk, nem bánkódtunk – aztán már csak annyi volt hátra, hogy beküzdjük a motorokat a kerítésen belülre, ami egyszerűnek hangozhat, ám a bejárati kis kapu egyfelől meglehetősen szűknek bizonyult, másrészt egy méretes lépcsőt is át kellett hidalnunk. Néhány kődarab és deszka segítségével persze ez is sikerült, s hamarosan már kis lakunkban támadtuk be az ágyakat – hogy egészen pontos legyek, én végül a földön tértem nyugovóra, de ezzel semmifajta gondom nem szokott lenni: hűséges és kitűnő hálózsákom szerencsére minden körülmények között maximálisan teljesít.

Lacusnak, a kisebb motorral, valamivel egyszerűbben ment a be- és kiállás, mint nekünk

Lacusnak, a kisebb motorral, valamivel egyszerűbben ment a be- és kiállás, mint nekünk

Másnap reggel jó időben (és jó korán is) indultunk – tudtuk jól, nem sokat késlekedhetünk: a Fogarasi-havasok helyenként cipőfűző-szerűen kanyargó aszfaltcsíkja nem egyszerű terep, amellett pedig közel hétszáz kilométer várt ránk hazáig, még a főutak tekintetében sem az egyszerűbb fajtából. Már kora reggel is ragyogó, verőfényes időben haladtunk – amikor egy szűk félóra múlva elértük a havasok alját, meg is kérdeztem a Kész Lacit, szerinte vegyek-e fel valami súlyosabbat, vagy elég lesz 2200 méteren is az egy szál póló…

Alig indultunk meg felfelé, máris meg kellett állnunk: csodás látvány volt visszanézni a felfelé kanyargó utacskára

Alig indultunk meg felfelé, máris meg kellett állnunk: csodás látvány volt visszanézni a felfelé kanyargó utacskára

Komolyan mondom, bizonytalanok voltunk, végül a békesség kedvéért felvettem hűséges bőrdzsekimet – s ez, alig egy órával később bebizonyosodott, meglehetősen jó húzás volt. Pár percre már az indulás után megálltunk, fényképezni, annyira megkapó volt a látvány – majd pár száz méterre később, egy alagút után, a völgyzárógátnál ismét: aztán viszont beláttuk, így nem fog menni, úgyhogy elkezdtünk motorozni felfelé. Az út minősége nem rossz: helyenként egészen kiváló, máshol kissé válogatni kell a javát, de abszolút jól motorozható. Ami pedig az íveket és a látványt illeti: nos, miután túljutottunk a hegyen, motorozási szempontból abban maradtunk, ha a második napunkat, a montenegrói történéseket egy olyan borozgatáshoz hasonlítjuk, ahol többféle itókából kortyolgatunk (de mindegyik nedű kiemelkedő minőségű ám!) egy teljes estén át, folyamatos, kellemes mámorban, nos, ebben a rendszerben a Fogarasi-havasok úgy helyezhető el, mint ha egy szép pohárnyi sűrű tokaji-eszenciát húznánk le mondjuk félóra alatt.

Egy kicsit kietlen és goromba táj a Fogaras - de lenyűgözőek a távlatok, a fantasztikus, köves hegyek

Egy kicsit kietlen és goromba táj a Fogaras – de lenyűgözőek a távlatok, a fantasztikus, köves hegyek

Egészen döbbenetes a szinte minden kanyar után más-más arcát mutató gigászi hegy: minél feljebb érünk, annál mogorvább, de lenyűgöző vidék. Az óriás külön időjárási rendszerrel rendelkezik – előfordult már augusztusban is hóvihar, szeptembertől pedig elég gyakran lezárják a hegyi átjárót a forgalom elől, a télről ne is beszéljünk… Számos szempontból egyébként a Großglocknerre vagy a Dolomitok egy-egy hágójára emlékeztet a Fogaras, de nyoma sincs az amott tapasztalható, sokszor nyomasztó zsúfoltságnak: talán ha egy tucat motorossal találkoztunk, és, hála jó sorsunknak, nem hogy ezer, de egyetlen versenykerékpárossal sem…

A hágó előtt megálltunk egy kicsit fényképezni – már ott hét fokot mutatott Kész Laci beépített hőmérője. De kényszerűségből a szokásosan kissé bazáros hágó után is megálltunk, mert Vasi gps-tartója eltörött (neki egyébként nem ez volt az egyetlen gondja – az utolsó napra elfogyott a hátsó fékbetétje, ennek ellenére is kiválóan tartotta a tempót, és gond nélkül, biztonságosan jött hazáig).

Fentről láttuk meg ezt a pihenő motoros csapatot - de összesen talán ha egy tucat "kollégával" találkoztunk a hegyen: ez is nagyon tetszett

Fentről láttuk meg ezt a pihenő motoros csapatot – de összesen talán ha egy tucat “kollégával” találkoztunk a hegyen: ez is nagyon tetszett

Egy magyar srác, Zamárdiból, kiszúrta a rendszámunkat, s odaszaladt hozzánk pár szót beszélni: sátorban aludtak fent a csúcson, gyalogtúráztak, azt mesélte, este két fok volt… Barátságosan elköszöntünk, és már gurultunk is tovább. Odalent még egyszer megpihentünk, és ámulattal néztük a síkságról jól kirajzolódó teljes hegyláncolatot. Néhány kilométerrel odébb – az ismert okokból jó időben – tankoltunk, s döntést hoztunk: plusz kétszáz kilométert teljesítve bemegyünk-e az úgynevezett Transalpin útra (amelyről egy barátságos magyar bácsi elmondta, teljesen felújított, igazi motoros paradicsom), vagy inkább egyenesen hazafelé vesszük az irányt… végül az utóbbi mellett voksoltunk.

Az egyik nagy dugó, amin keresztül kellett verekednünk magunkat - Székelysebesen forr az agyvizünk

Az egyik nagy dugó, amin keresztül kellett verekednünk magunkat – Szászsebesen forr az agyvizünk

Az egyszámjegyű főutak Romániában közismerten csúcsra vannak járatva: csordultig kamionnal, teherautóval, autóval. Még szerencse, hogy mi motorral mentünk – így azért szépen tudtuk kerülgetni az összefüggő sorban haladó autókat, s megúsztuk az útba ejtett városokban kialakuló őrületes dugók jó részét is. Még arra is jutott időnk, hogy egy út menti kis szuvenírboltban vegyünk néhány apróságot – közben megismerkedtünk és pompásan elbeszélgettünk az elárusító kis góbéval is. A délután derekán szerencsésen Aradra értünk, ahol azért egy gps-hibát követően ismét kialakult némi üzemanyaghelyzet – de ez végül viszonylag simán megoldódott, és hamarosan már az Orosháza melletti Diófa csárdában ücsörögtünk és áhítoztunk a jófajta hazai ízek után.

Ez volt a négy nap legkomolyabb felhőzete, amit láttunk - de ebből se lett semmi

Ez volt a négy nap legkomolyabb felhőzete, amit láttunk – de ebből se lett semmi

Nem csalódtunk – remek és kiadós volt az étel, hűsek az italok, és bájos ifjú kis pincérlányunk… Gondoltam, megeresztek felé egy jó poént – a teraszon található hat irtózatos méretű diófa alatt talán még Arany János is megpihent: megkérdeztem hát a kislányt, tudható-e, miről kapta a Diófa csárda a nevét, mert nekünk nincs ötletünk – mindhármunk szája mosolyra görbült, ő viszont felnézett kicsit, és rávágta: “Hm… fogalmam sincs…”

Este tízre értünk haza: ahogy lenni szokott persze, vagy kettőig motoroztam még az ágyban lehunyt szemmel – miután megérkezés után frissiben leforgattam a gépemen a Fogarasi-havasokban rögzített több mint másfél órás videót…

A Diófa csárda előtt: kitalálnátok-e, miről kaphatta a nevét a hely?

A Diófa csárda előtt: kitalálnátok-e, miről kaphatta a nevét a hely?

Másnap, tíz órányi alvás után felkeltem, és… délután elmentem egy kicsit motorozni… Gondolom, betegségünk előrehaladottságát nem különösebben kell bizonygatnom: vadul készülünk a következő bevetésre – nem is olyan sokára indulunk…

(Negyedik napunk összes fényképe, minden titokkal egyetemben itt, az alábbi videó pedig a Fogarasi-havasok teljes útvonalát és minden csodáját megmutatja – a hágó és lefelé, negyven percben.)

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (22 lövet, átlagosan: 6.86 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

3 komment

  1. Hajnalka Toke Ruck szerint:

    Gyonyoru!

  2. Ani szerint:

    Szia!

    Tetszett írásod, az itt leírt útszakasz nagy részét én is megjártam, (igaz, csak autóval) így örömmel követtelek utadon (virtuálisan)
    Két hiba miatt írok: az első csak egy szépséghiba: nem Székelysebes, hanem Szászsebes.
    A második az, hogy kihagytátok a Transalpina-t… pedig azt a bácsi is ajánlotta!!

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


egy × = 5

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz