Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


15 augusztus
5komment

Balkán-turné – csodás második napunk eleje: kihagyjuk Dubrovnikot (II.)

Bárhol előfordulhat, hogy egy hattól ötszázig terjedő létszámú hegyimarha-csorda áll keresztben az úton, és bámul... Ilyenkor szoktam elgondolkodni, jó-e a piros motor...

Bárhol előfordulhat, hogy egy hattól ötszázig terjedő létszámú hegyimarha-csorda áll keresztben az úton, és bámul... Ilyenkor szoktam elgondolkodni, jó-e a piros motor...

Figyelem, rendkívüli közlemény: A HL igazgatósága és marketingosztálya nevében illő tisztelettel kérek elnézést olvasóinktól magáról megfeledkezett beosztottunk dezinformációi miatt: rabszolgánk, feltehetően pillanatnyi elmezavarában vagy felfuvalkodottságában a Balkán-túráról írott beszámolója első részében azt írta, pénteken folytatja dolgozatát – nos, frissessége miatt is méltán népszerű lapunk természetesen nem engedhet meg magának ilyesfajta lazaságot, ezért a második részt az alábbiakban már olvashatjátok is. Kollégánk mentségére csupán azt tudjuk felhozni, hogy alighanem a nála szokásos, az orvosi szakirodalomban csak utazási láznak nevezett súlyos elváltozás zavarhatta meg elméjét: a megírás pillanatában, mint kiderült, Szerbiában tartózkodott, egész napos motorozás után/előtt állt, még egyszer elnézést…

Hirdetés

Nos, e kis lefokozás után mindenkivel tudatom, hogy hazaérkeztünk, szerencsésen – ahogy jósoltam, hatott a két biciklis punk-túrázó kiemelt rockvillája, amivel búcsúzásunk után illették kis kompániánkat. Még itthon, a kisapostagi benzinkútnál találkoztunk a szomorúnak épp nem mondható srácokkal, aztán triónk – Kész Laci és Vasi társaságában motoroztunk – megindult délnek. Úgy álmodtuk, hogy négy nap alatt 2500 kilométert motorozunk, Boszniát, Horvátországot, Szerbiát és Romániát terveztük érinteni, aztán, jó szerencsénknek köszönhetően Montenegro is képbe került. Az össztáv persze hosszabb távú utazóknak talán nem tűnik egetrengetőnek – ám hozzá kell fűznöm, hogy jóformán egy métert se mentünk autópályán, lehetőség szerint kerültük még a nagyobb utakat is, ez (no meg az, hogy nem szeretünk fizetni a rendőrségnek: szerencsére nem is tettük) aztán az átlagsebességünket is meghatározta. Napi 10-17 órát töltöttünk a nyeregben, ami azért nem kevés… No de félre a szenvelgéssel – jöjjenek a tények: mint az előző rész végén írtam, Mostar után elindultunk a tízegynéhány kilométerre fekvő Blagaj városkába, ahol elvileg volt egy foglalásunk a kempingbe… De hogy melyikbe – nos, ez derül ki hajtás után.

Eszünk, iszunk, nem bánkódunk - és este elemezzük a nap tanulságait, az az igazán súlyos

Eszünk, iszunk, nem bánkódunk - és este elemezzük a nap tanulságait, az az igazán súlyos

Negyedóra alatt kiérünk a helyszínre – általános Balkán-tapasztalat egyébként, hogy nagyon kedvelik a fekvő rendőröket, de nem csak ott, ahol esetleg várható lenne: van, hogy csak úgy kifektetnek egyet-egyet, hogy a fogadat köpöd ki, ahogy hatvannal átrepülsz rajta… A kifelé vezető úton kockára fékeztük a gumit az egyiknél, és aztán még pár helyen előfordult, hogy beledörgöltünk: hogy mi értelme nyílt útra tankcsapdát tenni… aha… talán épp ez az: tankcsapda lehetett húsz éve…

Mindenesetre találunk egy kempinget (több is ki van táblázva) – a honlap képei alapján a folyót keresem, de azt nem látni: talán egy másikkal egyeztettünk. Futva érkezik hozzánk egy srác, és öt perc alatt kiderül, vele leveleztem – beljebb sétálunk, és kiderül, ott a folyópart, de még milyen: hangulat a tetőfokon, kis székek-asztalok, piknikezőhely, kiskocsma, minden, amiről álmodoztunk.

Nagyon hangulatos a blagaji kemping folyóparti fekvése

Nagyon hangulatos a blagaji kemping folyóparti fekvése

Kész Laci kezében már egy hideg sör, villámgyorsan kicsípünk egy kellemes táborhelyet a vizesblokk tőszomszédságában, levonulunk a folyócskához, és nekiállunk felfalni az otthonról hozott madárlátta maradékot. Becsapunk két gysört a nagy ijedelemre, majd nekiállok feltölteni a kütyüket, s még egy kis netezésre is nyílik mód, persze hogy van wifi. Dolgozni azért nincs igazán kedvem, ráadásul a lábfejem majd leszakad – az indulás reggelén úgy éreztem, mintha egy álló napon kétmázsás vasdarabokat kellett volna teli rüszttel, teljes odaadással porrá aprítanom, konkrétan nem tudtam ráállni reggel, az ok ugyanaz, mint tavasszal volt, azaz semmi, pár évente egyszer begyullad, csak úgy…

A sátor egyetlen lakója, Vasi, másnap reggel, kikászálódás előtt

A sátor egyetlen lakója, Vasi, másnap reggel, kikászálódás előtt

Azért beraktam a hátizsákomba a “Viagrát”, délben meg este be is kaptam egy-egy szemet, és határozottan mintha jobb lenne egy kicsivel, Boszniában már egész ügyesen váltottam vele. Az öt-hat kis sör meg, amit még az esti beszélgetés közben beszedünk, bizonyosan csak jót tesz majd, gondolom – és ismét nem vagyok alkalmas a tévedésre. Megfürdünk, beszélgetünk a kerthelyiségben, naná: de vajon miről? Hát persze hogy szájmotorozunk: elemezzük a nap történéseit, kanyartechnikákat egyeztetünk, csiszoljuk az elméleti tudást – ez a tényleg nagyon súlyos betegség sokadik tünete, hogy még ilyenkor is ez megy…

Kis szekértáborunk - öt euróért fejenként több mint gáláns ajánlat: általában minden kemping kapuja nyitva ennyiért

Kis szekértáborunk - öt euróért fejenként több mint gáláns ajánlat: általában minden kemping kapuja nyitva ennyiért

Kora estétől kimondottan erős szél fúj be a hegyek karéja között: kellemes a hőmérséklet, de az állandó süvítés egy idő után kissé zavaró, sebaj, Kész Laci megmondja, estére eláll. És lőn: tíz órakor teljes szélcsend, esőfelhőnek nyoma sincs, minden rendben hát. Sátorszomszédunk, egy holland srác is meglátogat minket: a motorok miatt jött persze, egy perc alatt kiderül, három ős Gold Wingje van otthon, az egyikkel jött, de önindítógondok miatt három nap kényszerpihenőre kényszerül – már úton az alkatrész, aztán Mostarban megjavítják az öreg vasat, és húz tovább.

Egy motorosnak is lehet lelke - mondjuk az már gyanús, hogy a rózsaszín virágok is tetszenek

Egy motorosnak is lehet lelke - mondjuk az már gyanús, hogy a rózsaszín virágok is tetszenek

Van miről beszélgetnünk – a végén megadom neki a címem, mert egy jó krómozót keres, Hollandiában nincs, egy nagy halom alkatrész lenne pedig, amit csillogósítana… na, majd én kerítek neki egy jó kis műhelyt…

Kifizetjük a számlánkat, mert korai indulást tervezünk: harmincegy euró hármunkra az egész móka, sörrel, szállással, mindennel… ez, azt hiszem, nem igényel kommentárt. Aztán szépen megágyazunk: Vasi, aki nomádban kissé talán kevésbé elmélyült, mint mi, két bárholelalvós paraszt, kölcsönkéri és felavatja a Kész Laci vadiúj sátrát, mi mellette, a fűre dobjuk le a zsákokat.

Szépen össze kell szedegetni és hajtogatni a sátor összes cuccát - ehhez öltöztem éppen be

Szépen össze kell szedegetni és hajtogatni a sátor összes cuccát - ehhez öltöztem éppen be

Olyan pompásat alszunk, hogy csak na – reggel hat körül aztán oldalt nézek, és hirtelen belém hasít, hogy még soha ilyen soványnak nem láttam a Kész Lacit: rövid vizsgálódás után kiderül, hogy a hálózsák üres, már rég kávézgat, sétál, molyol, pakol, intézkedik. Hamarosan megkezdjük a kempingcuccok feltekercselését, többesben ez is szórakoztatóbb – ezúttal azt játsszuk, hogy doktor Kész és doktor Boda (majd később, ébredés után doktor Vasi) a közeli kőasztalon operálja a hálózsákokat és matracokat, a többit nem mesélem el, lényeg, hogy még nem vagyunk ötvenévesek, bár erről lassan csak a magam meg a Vasi nevében beszélhetek, de igazán nem akarok személyeskedni.

Igen, ott, ők azok: fehér autó, szemben, bárhol járj is, semmi jót nem ígér. Kész Laci nyugodt - ő kilencvenötre lelassított... igaz, lakott területen...

Igen, ott, ők azok: fehér autó, szemben, bárhol járj is, semmi jót nem ígér. Kész Laci nyugodt - ő kilencvenötre lelassított... igaz, lakott területen...

Nyolckor végre minden és mindenki kész (nem csak a Laci), méltóságteljesen kigurulunk a kempingből. Dubrovnik felé fordítjuk az ekeszarvat, és megindulunk. Kész Laci elég intenzíven gyorsít, aztán lassít, tekintettel az út szélén szemben álló fehér autóra, igen, mérnek… Később elmeséli, nem izgult, mert sikerült 95-re lassítania – én se izgulok, amikor elmondom neki, a gond csak az (lehetett volna), hogy lakott területen voltunk…

Egy határ a sok közül - kilométeres sorok mindenütt, tiszta szerencse, hogy motorral bárhol elsurranhatunk

Egy határ a sok közül - kilométeres sorok mindenütt, tiszta szerencse, hogy motorral bárhol elsurranhatunk

Pár kilométerrel odébb eszünkbe jut, hogy betárazunk Európa egyik legolcsóbb benzinjéből – megállunk egy kúton, ahol először kis híján dízelt tankolok, aztán a benzinből alaposan beszedek, mivel a pisztoly nem állítja el automatikusan az üzemanyag folyását, ha a vége beleér a benzinbe – egy litert biztosan mellényomok, sebaj. Jó meleg van, sőt, túlságosan is: Neumnál, a bosnyák tengeri kijárónál fő a fejünk, amikor le kell lassítanunk, hogy megkezdjük a határokon be-ki mozgásainkat – aznap lesz vagy tíz belőlük. Jókora, kilométeres sorok várakoznak mindenhol – gondolom, ilyenkor még azok szemében is irigyelt szakma a motorkerékpárvezetői, akik egyébként nem nagyon kedvelik a kétkerekűeket.

És előbukkan a tenger - azért kézből, menet közben, hátrafelé is megvan a vitorlás

És előbukkan a tenger - azért kézből, menet közben, hátrafelé is megvan a vitorlás

Szép komótosan elmegyünk mindenki mellett, a határőrök ráadásul sok helyen külön sávba invitálnanak, soron kívül, egyébként pedig nem is mindenhol kérik a papírjainkat (!!!), a csomagjainkba sehol bele se néznek, mindenki mosolyog, beszélget és normális, és mindez mind a négy nap összes átkelésére gilt – pedig az úgynevezett Balkánon járkálunk… Ennyit talán az előítéletekről…

Először a város jelképe, a csodás híd bukkan elő - nemsokára átmegyünk rajta, aztán alatta is

Először a város jelképe, a csodás híd bukkan elő - nemsokára átmegyünk rajta, aztán alatta is

Dél tájban, a legnagyobb hőhullámban elérjük Dubrovnikot: először a hidat és a hajóktól zsúfolt öblöt pillantjuk meg… Terv szerint egy órát nézelődnénk itt, de az óváros körüli második, araszolós körben világossá válik, hogy egy percre sem tudunk megállni: még a motorok számára sincs két talpalatnyi szabályos hely, a szabálytalanokról pedig a motorokat is szigorúan elszállíttatják a dolgos horvát parkolóőrök. Pár pillantás erejéig azért belátunk – és belátjuk, kár is lenne megpróbálni bemenni, három ekkora méretű ember már sehogy nem férne be… Tovább ballagunk tehát, Montenegro irányába, de pár kilométer múlva, egy tengeröbölnél megállunk: mint oly sok helyen, itt is hatalmas füsttel ég a hegyoldal – három-négy repülőgéppel oltják, amik a tengerből kanalazzák fel az oltóanyagot, lenyűgöző látni a két percenként a vízen átstartoló pilótazsenik elképesztő munkáját.

Tűzoltó repülőgép tankol a tengerből - tizedszerre is döbbenetes látvány

Tűzoltó repülőgép tankol a tengerből - tizedszerre is döbbenetes látvány

Délben már a montenegrói határon csorgunk át, aztán egészen Kotorig megyünk a kis tengerparti úton, itt végre van időnk kicsit megbámulni a csodás, türkiz vizű tengeröblöket, a sokszor nem kevésbé csodás strandolókat, a tájat, ami egészen kivételes. Montenegro nálam már ekkor előzni kezdi Horvátországot, aztán Kotor után, Rivannál felkanyarodunk, és megkezdjük a felhatolást a hegyekbe. Zoki (Zoran Kovacevic, szerb barátunk, akit ekkor még csak a netről ismerünk, pár óra múlva viszont személyesen is találkozunk vele) javaslata szerint haladunk a kanyargósabb úton Szerbia felé. Igaz, ő nem pont azt az átvezetőt javasolta, amire mi kanyarodunk: ez egy aprócska hegyi ösvény, nullás forgalommal, helyenként szinte kavicsos – mégis imádnivaló, örök élményt adó csodaút.

Kis ösvényünk, amin vagy harminc kilométert tettünk meg - lassan, de ámuldozva

Kis ösvényünk, amin vagy harminc kilométert tettünk meg - lassan, de ámuldozva

Egy nagyobb  zöttyenőnél megállok, Vasi is mögöttem, csak neki épp egy egyenetlen, meredek útdarab jut, nem tudja letenni a lábát, álló helyben pedig ilyenkor győz a négy mázsa. Semmi baj: egy perc múlva már áll a vas, a gondos japán tervezés persze erre az esetre is kiterjedt, semmi nem ér le, semmi nem sérül, legfeljebb az ego, ha sokan látják, de itt ez a veszély nem fenyeget. Megállunk és megebédelünk, közben a tájat csodáljuk, és azon gondolkodunk, vajon hány kilométeres lehet még ez a szemnek pompás, viszont húsz kilométer/órás átlagot lehetővé tevő szakasz. Mert, az világos, ha nagyon hosszan, akkor hajnalra érünk Cacakba, a szerb városba, ahol Zoki vár minket. Ne izguljatok, minden jóra, sőt még jobbra fordult – hogy micsoda élvezetek közepette motoroztuk át Montenegrót, azt a következő részben mesélem el: és az már, bármit is gondol/mond a nektek hajbókoló HL-menedzsment, tényleg csak pénteken hétfőn jön. Mert néha fékbetétet is cserélnem kell például – ha a Kész Laci segít…

(A második nap szinte összes képét itt találjátok meg – alább pedig egy kis videó, alig egy perc, talán valamit visszaad az átlagos túrahangulatból: megálló, tánc, jóféle kürtmuzsika, kabalaparádé…)

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (17 lövet, átlagosan: 6.76 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

5 komment

  1. kutya. szerint:

    jagger és bowie után szabadon… cudálatosz!
    :)

  2. Suszter és a Gyík szerint:

    A bekezdéshez: mindig tudtam, hogy a HL-nél dolgozik valaki olyan is, akinek kissé kifelé áll a zászlója.

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


× hat = 24

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz