Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


11 július
5komment

Jönnek a vadak – és Szent apus

Énlaka, 2008 - ajándék könyveket szállítunk Erdélybe Nyulasival, és örülünk ennek

Énlaka, 2008 - ajándék könyveket szállítunk Erdélybe Nyulasival, és örülünk ennek

Hát akkor meg is érkeztünk, kedves mindnyájan, nincs más hátra, mint hogy betartsam hétfői ígéretem, amit A fehér pisztoly című partizános Delfin könyv bemutatása okán tettem, és most bemutassam egy 1993-as (az egyik írás, jelesül az enyém, egyértelműen megadta a választ: mégsem ’92) “verseny” két pályaművét. Az összecsapást mi magunk ötlöttük ki kiváló, örök barátommal, harcostársammal, Nyulasi “Öcaline” Zsolttal, akivel akkoriban a Dunaújvárosi Hírlap csapatát erősítettük. Nem volt nehéz meggyőzni főszerkesztőnket, adjon egy kis teret játszódásunknak: Csaba “bácsi” érthetetlen okból meglehetősen kedvelt minket, hamarosan tehát, a Műhelytitok című sorozatunk egyik darabjaként megjelent az a két kis tárca, novella, amit hamarosan átböngészhettek, remélem, kedvetekre. A játékszabály spártaian egyszerű volt: a vakvéletlen segítségével kipécéztünk a könyvből négy mondatot (csak a pontosság kedvéért: 17. oldal, 5. mondat; 42. o., 6. m.; 99. o., 9. m.; 33. o., 4. m.), az írások kezdő- és végpontjai, valamint két, kötelezően felhasználandó közbenső mondat így adódott (ezeket most is vastag nagybetűvel szedtem), a többit magunkra bíztuk. Még arra is emlékezni fogok, míg csak élek (mi több, egyre több részlet jut majd eszembe), hogy egy hétfő volt a leadási határidő – szombaton épp érkeztem haza valahonnan, motorral, amikor megláttam a Nyulasit a városházánál… olyan gőgös félmosollyal sétafikált, hogy muszáj voltam megállni… tíz másodperc múlva már elő is kapta a véletlenül épp nála lévő kéziratot, mert ő már kész volt… az enyémből persze egy betű se… és még ott, a járdán, a motoron ülve elolvastam az övét, és persze tudtam, milyen fájdalmasan jót írt (mármint elsősorban is nekem fájt, hogy olyan jó, de igyekeztem közömbös arcot vágni), úgyhogy nagyon sietősen elbúcsúztam, és szokásommal ellentétben az enyém is készen volt két óra múlva, két nappal határidő előtt… Ennyi a sztori – a többit elmondják a vadak, akik jönnek, és persze szent apus: jó szórakozást remélünk, ja, a végén egy kis meglepetésgaléria, pár közös képpel az elmúlt évekből, a teljesség igénye nélkül: lapozzatok, ha néznétek…

Hirdetés

NYULASI ZSOLT:

JÖNNEK A VADAK

 

HA SZÉPEN MEGKÉRNÉL, VELED TALÁN LEFEKÜDNÉK! A vadak – szerencse, szerencsétlenség, ki tudná megmondani? – nem képesek ilyen bonyolultan brutális mondat megfogalmazására. A vadak még másképp beszélnek, ha beszélnek egyáltalán. Nem tudni…

Kisdanival állunk a dombtetőn, Kisdani szerint ökörség volt feljönni ide, úgy is megláthatnánk őket, ha lent elrejtőznénk, onnan beláthatnánk mindent, jöjjenek ők föl, a hülyék, a vadak, így mondta Kisdani, ahülyékavadak, egybe.

- Mi vagyunk bolondok, mert ha ők onnan figyelnek, odalentről, nézd, például azokból a bokrokból ott, rögtön lelepleződünk, megtudják, hogy várjuk őket, várjuk jöttüket.

Erre persze egy szót sem tudtam kinyögni, nem volt egy érvem sem Kisdani egy szuszra elhadart szózuhatagára.

Szeretem ezt a Kisdanit. Nem is olyan kicsi, csak a nevében: amikor megismerkedtünk – úgy tizenöt éve -, ő volt a legkisebb az utcában, de azóta csak nő, mint a bolondgomba, vagy hogy mondják. Már magasabb nálam, no nem sokkal, de magasabb. És erősebb is. Érthető: amíg én hülyeségekkel töltöttem az időt, addig Kisdani fölváltva melózott a vasútállomáson meg a malomban. Úgy mondja, szereti a szélsőségeket: őszidőben lisztet cipel ötvenkilós kiszerelésben (így mondja: ötvenkilós kiszerelés, hehe kiszerelés, jó hogy nem be- vagy le-), és kenyeret fal kétpofára, máskor meg szenet lapátol a vagonokból vagy éppen a teherautókra, ahogy a helyzet kívánja, néha bekukkant a többi vagonba is, ha sikerül nagy rizikó nélkül, elemel ezt-azt, használható cuccokat, szigorúan kis tételben persze, föl ne tűnjön. De a lényeg a liszt meg a szén, erre kapja a pénzt, a többi csak hab a bablevesbe, így mondja és röhög közben. Fekete, fehér.

Amikor a Kisdani megismerkedett Dórával, mindenki elképedt a csapatban: tűz és víz, mondtuk, felváltva beszéltük le őket az egészről, hülyeség, mondtuk, a vak is látja, mi lesz belőle, mondtuk, szemét ökör, mondtuk Daninak, gondolkozz, mondtuk Dórának felváltva. Kisdani mindig a vidám és belevaló lányokkal értett szót. Dóra megfontoltsága, tartózkodó nyugalma sehogy sem illett a képbe, főleg azért, mert a Kisdani pontosan úgy kezelte Dórát, mint vidám és belevaló lányt. Dóra, Dóra, gyerünk ki a tóra, ott pattanjunk lóra, jelezte félreérthetetlenül a szándékot napjában többször is, nem törődve a többiekkel meg a csitítgatásokkal. ÁÁÁÁÁLLJ, VAGY LÖVÖK! - kiáltozta máskor, százszor elordítva felhívását és Dóra tűrte, sőt: egyszer mindnyájunk megrökönyödésére – egy kocsmában ültünk akkor és hát finoman fogalmazva is csurig voltunk, mégis megállt a kés a levegőben – azt mondta, hogy Kisdani, ha szépen megkérnél, veled talán lefeküdnék, pontosan ezt mondta, tartózkodó nyugalommal, így. Akkor otthagytuk őket kettesben, aztán sokáig nem láttam Kisdanit. Nem is bántam, azt hiszem. (Hoppá, egyszer láttam mégis, csak akkor nem beszéltünk. Éppen két férfival vitatkozott, amikor odaértem az utcán, épp ő beszélt, hadart rettentően, Dóra nem volt vele, úgy láttam, megroggyant. A két férfi megragadta Kisdanit, egyik az egyik, másik a másik kezét és csak mondták, mondták szüntelen, ha mégegyszer erre lófrálsz, mondták, kinyúvasztunk, mondták, kinyúvasztunk baztmeg, így mondták. Azt sem hallgatták el, hogyan nyúvasztják ki, ha odáig fajulna a dolog. S AMIKOR AZT IS ELMONDTÁK, SOKÁIG HALLGATOTT. Azt hittem – én, a szemtanú -, nem is a Kisdani. Pedig ő volt)

Egyik délelőtt csöngettek: nem volt különleges délelőtt, szerda vagy csütörtök lehetett az átlagból. Kisdani állt az ajtóban, betessékeltem, még örültem is az elején, leült, előhalászott egy papírt valami írással, nem láttam pontosan, mi az, kicsike papír, sárgás, kíváncsi voltam, mi az, de nem kérdeztem, hogy vagytok, ezt kérdeztem, jönnek a vadak, suttogta a Kisdani. Dóra hogy van?, kérdeztem, jönnek a vadak, suttogta megint (kicsit hangosabban, de még suttogta), és megértettem lassacskán, hogy Dóra nincs sehogy, a Kisdaninak, úgy értve. Onnantól kezdve nem kérdeztem semmit (én, a szemtanú), nem szóltam egy szót sem, néztem Kisdanit, ahogy ül a fotelemben, szerda vagy csütörtök lehetett, semmi különös, átlagos délelőtt, jönnek a vadak, meglobogtatta a papírt a furcsa ákombákomokkal, nevek vagy mi, nem adta ki a kezéből az istennek sem, jönnek a vadak. Akkor még nem értettem…

Most visszahátrálunk, Kisdani átkozódik, elárultuk magunkat és a vadak már mindent tudnak és jönnek, végeláthatatlan csapatokban jönnek a vadak, feltartóztathatatlanul, szaporán, mi meg itt állunk üresen, kifosztottan, jönnek, és egy szavunk sem lehet, jönnek egyre többen. Végre leértünk, Kisdani felröhögött, akkor sem kapják meg, üvöltötte (nem törődve az alapvető óvatossági szabályokkal), akkor sem találják, amiért elindultak, fölöslegesen rohannak le minket, mert egyedül én tudom, hol van, azt senki más nem tudja, üvöltötte, csak én, egyesegyedül, itt van, röhögött, itt, látod, senki nem juthat hozzá, röhögött Kisdani és bőgött hozzá, a könnyei lefolytak az arcán, lecsurgott az állán, megállt a szája sarkában néhány csepp, de a nagyja lecsöpögött az állán, így bőgött a Kisdani és röhögött közben: A PAPÍR MARADJON!

 

* * *

BODA ANDRÁS:

SZENT APUS

 

A PAPÍR MARADJON! Neked úgysincs szükséged rá, ha írni akarsz anyuéknak, megteszi a levlap is, vagy egy képes, mondjuk nőszirommal (Iris iris), anyu úgyis azt szereti, a mondanivalód meg bőséggel elfér rajta, meg az is, ami havonta történik veled – azt még a bélyeg számára kijelölt kis téglalapba is beleírhatnád egy szép, kalligrafikus 0 segítségével, s még a bélyeget is nyugodtan ragaszthatnád fel, nem födne el semmit, vagyishogy épp azt födné örökre el – már feltéve, hogy apus időközben nem a bélyegek gyűjtésével jegyezte el magát legújabb, jó egy hónapig ismét örökre szóló hobbi címszó alatt. De apust most nem bántom: a szent család szent, apus pedig maga a top-szent, maga a megdicsőült áhítat, ahogy a vasárnapi asztalnál ül, körötte a szép számú család (no condom!), a tied, emlékszem, mindig el kellett mondani az asztali áldást, jelentősebb ünnepeken még más mormognivalók is terhelték a rokonság kötelesség-lajstromát, én meg oldalt húzódtam ilyenkor, leszegett fejjel elmélyülten kezet mosni a falikútnál, s bár az sem volt sokkal jobb, a rézcsappal bíbelődtem, míg apus a penzumot kiszabta farkaséhes, szerencsétlen, de kellőképp beszari népének, azok meg mondták, mondták, vagy dörmögték sorban, elsorolták talán még – sokszor éreztem úgy, a vizet csendben csorgatva habtiszta kezemre – a zsoltároskönyvet is, a legutolsó strófáig. S AMIKOR AZT IS ELMONDTÁK, SOKÁIG HALLGATOTT: s amíg ő nem szólt, bizony nem volt szabad a merőkanalat az arany levesbe zúdítani. Isten bocsásson meg nekem, de én ilyenkor – bevallom – mindig apus anyjára gondoltam, dehonesztálón, szegénykémre. Pedig nem volt egyáltalán – eufémiát alkalmazok a gyengébb idegek mián – szagos, sem kéjhölgy; mentségül csak annyit, akkor, ott a csapnál ezt még nem tudhattam biztosra. Végtére is lehetett volna – mondjuk már ki – büdöskurva is a mama, miért is ne, láttam már ilyet, hajjaj.

De tényleg nem akarom bántani apust: neki megvolt a szilárdsága, a biztos belső bázis, amit olyan irigykedve emlegettek a kisebb hittel megvert alázatosszeműek, a HIT, a BELÉ plántált nagy-nagy bizalom – de nem is beszélek erről, hisz te is ezt kaptad útravalóul, nemde? Amellett már megint azt mondanád: “cinikus pogány” – ez a kedvenc szöveged, azt hiszed, sért, pedig igazából – mélyen bent – inkább büszke vagyok rá, hogy ezt a kötelező lojalitást sem vagyok kénytelen cipelgetni a zsigereimben, de most ez is mindegy, és ez a mondat tényleg elég cinikus VELE (te mondtad: mindig nagybetűvel kell még beszélni is RÓLA, hát legyen meg a te – kisbetűs! – akaratod) kapcsolatosan, nohát bocsáss (és BOCSÁSSON) meg. Hol is kezdtem el? Ja, a papír: azt hagyd itt, ha elmész, a toll nálam mindig, nekem szükségem van a papírra. Firkálni csak. Naná. Nem is azért, mert gondolatokat akarok felvésni, nem érdekelnek már annyira a gondolataim, hogy elhitessem magammal, vannak olyanok, akiket érdekel a gondolat egyáltalán, bőven elég, ha az egységben (deci bor 9 magyar forint, az utókor számára közlöm, 1993-at írnak) két fröccsért fapofával végighallgat valamelyik vadidegen, ez jó, esetleg még bele is kérdez (újabb fröccs reményében), vagy tanácsot oszt, ez még jobb, kidumálom magam, szó sem esik szentségekről meg RÓLA, itt más a téma, babám, itt élet van, videóról meg az ő hőseiről szól a fáma máma, hogy amikor aztán Van Damme, Stallone vagy Schwarzi beszól holtnyugodtan ordítva, érted, hogy “ÁÁÁÁÁLLJ, VAGY LÖVÖK!” - és ott kussol ám mindenki, mert ezek, öcsém, ne tudd meg, leszakad a búrája, meg ilyenek, csúcs, majd kölcsönadom, persze nem tudják, mit mondanak a héroszok voltaképp, mert nem mind fahangos alámondásos, ami film – az ordítás pedig itt ááááállj, vagy lövök lesz, ha az volt, ha nem: és mit számít, tényleg. Akinek szóltak, így is, úgy is megnyuvad, az igazság helyreáll, nincs itt semmi látnivaló, oszoljunk, feleim. Kiknek feleségeit a fészkes fenét kívánom.

Apus azon utolsó, kellemetlen délutánon épp erről beszélt, a kényelmetlen, krómcsöves, algazöld fotel mélyéből. A kívánás volt a téma köztünk (pontosabban én kínosan kussoltam, mint mindig), meg a nemzés, az élvezet meg a többi. Tényleg nem tudom, mitől mozdult meg a cerkám, talán a dac nyitotta tágra azokat a lényeges ereket és erecskéket, de én csak azt éreztem, baj van, ráadásul még csak nem is rád gondoltam közben, hanem arra a délelőtti fickándozó pólóra, és már alig is láttam apust, aki talán épp a bujaság  valamely válfaját elemezte részletesen (hogy honnan ismerte így a legjobb figurákat?), én meg álltam, többszörös értelmében is a szónak, az egyre kisebb Levisben, és utoljára arra gondoltam, a frászért nem vettem alsót reggel, és láttam aztán, apus kiszúrja a dolgot, nem gőgből mondom, de nem volt nehéz neki. És próbáltam az üveges szekrényhez fordulni, de tudtam, akkor már hozzá is dörzsölném, tényleg nagyon kellett, ha emlékszel még, milyen vagyok olyankor, tudod talán, és akkor, abban a reménytelen pillanatban egyszerre tisztán villant fel agyamban a mindentől – ál-kézmosások, áldások, átkok, délutáni szemináriumok – megszabadító ördögi mondat. Odaléptem apushoz, s valami éteri boldogsággal, a szent fület ajakimmal érzékin érintve súgtam neki: HA SZÉPEN MEGKÉRNÉL, VELED TALÁN LEFEKÜDNÉK…

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (14 lövet, átlagosan: 6.57 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

5 komment

  1. Suszter és a Gyík szerint:

    Arcoskodni szabad? Volt szerencsém az eredeti példányt a kezemben tartani. Azt hiszem, az egyik könnycsepp az enyém a papíron. Állati!

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


5 + négy =

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz