Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


07 július
10komment

Hungarian recycling, 2012.

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet… Tizenegy éves rovatunk mai, e helyütt már huszonharmadik kiadásában először is Ukrajnába kirándulunk egy cseppet, ahol az igazán gazdagok nem Mercedest, Audit vagy épp Rolls-Royce Phantomot vesznek, hanem tankot, páncélos csapatszállítót – azzal járnak és versenyezgetnek egymás között a hosszú téli estéken. Ígéretemhez híven a munkaügyi kirendeltségen tett hivatalos látogatásom második részét is közkinccsé teszem azután – mi több, nem fogom elhallgatni az összeg nagyságát sem, amire három teljes hónapon keresztül építem fényűző költségvetésem. Végül pedig pár szóban csupán, de arról a tapasztalásról, miből is derül ki egyértelműen, nagyjából az első tíz Magyarországon megtett kilométered során, hogy, hála jó sorsodnak, hazaérkeztél… Péntek délután van, legfőbb ideje tehát, hogy Dunaföldvárra guruljak, ahol nem kisebb jelentőségű személyiséggel, mint Szigeti Sanyi barátommal fogom megdönteni az árnyékos helyen tartózkodás országos csúcsát – szombaton pedig tovább zötyögök, Balatonboglárra, a legendás András büféhez, ahol kedvenc csapatom, a DAB.Docler hokisai kerékpároznak a fizikai felkészülés fontos részeként… Vasárnap a főváros vár rám – gazdag belföldi program tehát a hétvégén: lapozzatok, és feltárul a világ.

Hirdetés

* Fellendült egy odesszai autókereskedő üzlete, miután kínálatában megjelentek a páncélozott járművek.

Egyre több hirtelen meggazdagodott ukrán vállalkozó és politikus választja előszeretettel a harci járműveket – hétvégente horgászni-vadászni-feltöltődni járnak a korábban a néphadsereg tulajdonában volt szállító gépekkel, tankokkal. A legtöbben a BRDM-eket vásárolják, a betűszó a harci felderítő járőr jármű orosz rövidítése, ezeket már 80 000 hrivnyáért, azaz kevesebb mint két és fél millió forintért haza lehet vinni. A BRDM természetesen összkerék-meghajtású, végsebessége 100-120 km, nevetséges 35 liter benzint hörpöl százon, és egy töltéssel 750 kilométert képes megtenni – ehhez úgy 270 litert kell belecsurgatni, na sag schon. A kereskedés kínálatában egyébként tankok is szerepelnek. „Épp a minap keresett az egyik vevő egy T-64-es harckocsit – újságolta egy ukrán lap riporterének Alekszandr, a tulajdonos. – Nem tudom, mire kell neki, de pont egy ilyen van is raktáron. Még az ágyúcső is rajta van, persze hatástalanított. Az ára 100 ezer hrivnya.” Nem értem az értetlenkedést, Alekszandr Alekszandrovics Autotréderov, moj drug: ugyan mi a bozsemojra kellhet egy tank? Hát olyanról ti nem hallottál még, cimbi, hogy teleszkópos horgászbot? Na ugye. Hát majd fogom já, egy Andrej Endreovics Bodov, blogger tutti bloggerov, már oppardony, minden egyes alkalommal kitologatni, behúzogatni, szórakozni vele? Van nekem erre időm, amikor szórakozni vágyom? Hát nem vagyok én durák, pázsáluszta: Jefim, a komornyikom majd szépen megfogja a botomat, egyben bedugja a hatástalanított ágyúcsövembe, van benne hely, gazdagon, aztán megnézem majd a BRDM-es, csóró kis parlamenti képviselő szomszédom pofáját, ha felállok vele a teraszra… Na meg a másik, az se rossz: erre tegyenek majd kerékbilincset Kijevben, komám… Hát így élünk mi, muzsikos lelkek, mi bohém málcsiki… Mellesleg, és ezt most komolyan mondom, 1989-ben jártunk bent az orosz laktanyában: hogy konkrét legyek, az akkor alapított Lenin Lökő- és Gurító Egylet számára vásároltunk egy teherautónyi relikviát – eléggé örültek nekünk, elárulom. Az egyik barakknál aztán a százados, aki végigkísért minket az objektumon, félrehívott – talán én néztem ki a legkalandosabbnak, azért -, és megkérdezte, nem lenne-e esetleg kedvem egy tízpárméteres őrnaszádhoz is, ha volna rá komolyabb igény, akár teljes fegyverzettel is tudná szállíttatni… Naiv gyerek voltam még, kitértem az életre szóló ajánlat elől: pedig azt hiszem, sok minden másképp alakulhatott volna, ha akkor a tiszt tenyerébe csapok, és megadom a négy Volgát…

* Bekerültem a magyar munkanélküli ellátási rendszerbe. (II.)

Mint arról a múlt héten már beszámoltam, némi hezitálás, baráti ráhatás, majd hivatalospapír-keresgélés után ellátogattam a munkaügyi központba. Semmi extra, csak a szokásos bodaságok, amik lényegében minden hivatalban és hasonló helyen megtörténnek velem – az enyém volt ugyebár a hetes sorszám, először tehát a sor lerohan hatig, aztán nyolctól felmegy tizenötig… no mindegy, a végén, amikor már egyetlen ügyfél se volt az egész házban, kiderült, hogy én másik irodába fogok menni, mint a többiek, ez az ok csupán… Be is mentem, a 16-osba, ahol egy kedves, bár kissé talán kimért hölgy fogadott és ültetett le. Elkérte a papírjaimat, odaadtam neki a teljes paksamétát, ő rutinosan beletúrt a halomba, kicsit elrendezgette a saját ízlése szerint, és elkezdte átnézni. Nem kellett sokat várni: a harmadik papírba valaki belejavított, és nem írta alá a javítást. A hölgy ezt közölte is velem, volt egy pici szemrehányás a hangjában, mire szerényen annyit válaszoltam, higgye el, én semmit sem javítottam, de ha javítottam volna, vagy netán a jövőben fogok, mindenképpen aláírom majd. A hölgy megértően elmondta, nem velem van a baj, csak azzal, aki javított és nem írt alá, és most lehet hogy vissza kell majd vinni a papírt oda, ahol javították, és aláíratni a javítóval. Ez, ha jól sejtem, legfeljebb egy zalaegerszegi utat jelenthetett volna, mélységes nyugalom szállt meg, és arra gondoltam, úgyis régen motoroztam az Őrségben. Végül a jóindulat megmentett ettől a külön úttól: a hölgy megmutatta a hibás papírt a feljebbvalójának, ő pedig megfelelőnek ítélte, tovább játszhattam, phűűű. Most kérdések következtek. Például kérdezte a hölgy, magánnyugdíjpénztári tag vagyok-e. Mondtam, igen, ő mondta, hűha, hát ez nagyon ritka dolog, meg kell néznie, akkor melyik kódot kell a rubrikába írnia. Melyik pénztárnál vagyok? Mondtam, igen. De melyiknél, kérdezte a hölgy, mire mondtam neki, hogy ennél sokkal egyszerűbb kérdésekre se tudok válaszolni. A hivatalos leveleket általában olvasatlanul dobom el az autómban, Magyarországon ez a hosszú élet egyik titka ugyanis – emlékszem ugyan valamire, hogy valami… Évgyűrűk… az az? Ja, nem, mert azt olvastam valahol, hogy összeolvadtak, és akkor… Pannónia… nem lehet az? De, jó, az lehet… és még egy telefonos segítségkérés, és akkor egy kedves kolléganő megmondja a hölgynek, mit kell beírni hülyék esetén, akik nem adták át szépen önként a pénzüket… Milyen munkát szeretnék? Mondom, nem vagyok válogatós, igazából semmilyet. Milyen munkarendben? Ha megoldható, állandó éjszaka. Van-e bétém? Mondom, van, húsz éve. Tyűha, hát akkor én nem is vagyok jogosult ellátásra egyáltalán. Na ugye. Felálltam, szépen búcsúzkodni kezdtem, kérdezi a hölgy, egyébként én vagyok-e az ügyvezető? Mondom, dehogyis, még csak az kéne, apukám az, ő valódi igazgató típus, én csak mezei kis kültag vagyok, igazi nímand. Ja, akkor üljek vissza, mehetünk tovább. Na. És így ment ez még bő húsz percig, amikorra is mindent kitöltöttünk, és elégedetten mondhatom, immár nincs is más dolgom, mint vagányan a vállamra borítani a sűrű szövésű szociális hálót, és büszke három hónapon át csak várni a sült galambot, azaz közel harmincezret kaszálni, amihez már csak tizenhetet kell szereznem, és hivatalos álláspont szerint simán meg is vagyok…

* Hazaérkezel. Határellenőrzés már nincs, mégis gyorsan megtudod. Miből?

Én például most abból, hogy bemegyek tankolni az első magyar benzinkúthoz. Egy A8-as Audi áll a kút kellős közepén, benne fiatal, egészen szépen kikasztnizott anyuka, tényleg látszik, hogy költenek rá rendesen, két kisgyerek hátul. Anya cigarettázik, az ablak nyitva. Egy méterre van tőle egy kútoszlop, őszintén szólva nem vagyok különösebben izgulós, tudom, hogy csak a katasztrófafilmekben szokott baj lenni az ilyenekből – valahogy mégse kerek a történet… nos, kerek attól lesz, hogy igen, anyuka végigszívja a malbit, aztán viszont indulnia kell, apa hívja kihangosítón, és igen, bár nem hiszed el, de, igaz, fogja, és a csikket kipöccinti oda, az én kútfejem mellé, miközben a nyolcsebességes automata rászabadítja a quattro-hajtásra a négyszáznyolcvan pacit, az egyik kisfiú hátul felsikít gyönyörűségében. Arany Jánosra gondolok, félreállok, letörlöm az arcomról a gumiport, majd elnyomom a rúzsos csikket, mert az én dolgom a társadalomban most ennyi, és nem is kevés, a költővel szólva, plusz elballagok vele a szemetesig. Na. Eddig megvolnánk. Hat perce vagyok Magyarországon. Akkor most tankoljunk. Tank-tank-tank-klikk. Hatezer-hétszáznegyvenhárom. Vagyis, a kerekítési szabállyal hatezer-hétszáznegyvenöt. Magától értetődő, hogy kártyával most pont nem lehet fizetni, mert épp a rencer izélgat. Odaadom a hétezret, visszakapok  kétszázötvenet. Nem kétszázötvenötöt, amennyi járna, hanem kétszázötvenet. Kerekítés. De bazmeg, lezser bajuszos cimborám, aki úgy utálsz, mint az összes többi pénztárba bealázkodó buzi pórt, aki itt zaklat téged, két rágózás közben akkor miért nem mondod, amikor elveszed a hét rongyot, hogy köszi? Ugyanolyan sansz van rá, hogy kétszázötvenötöt akarok jattolni neked, mert hajlandó vagy ott állni, és még csak le se pofozol (bár de jó lenne), mint hogy öt forinttal honorálom a produkciód. Automatice. És tudom, hogy egy kis pondró vagyok, ha azért a szaros öt ruppóért netán ugatni merek, amit te simán, szó nélkül, sunyin lenyúlsz tőlem. Látom a megvető pillantásod, amivel felméred, merek-e szólni… Nem szólok: de tudd, csak azért, mert nem akarom még tudomásul venni, hogy megjöttem… Az majd csak este jön, amikor kiderül, hogy a Vakond esőruháját, amit egy kék, félliteres ásványvizes palack szétvágásával csináltunk, és a motorhoz rögzítettünk, valaki lelopta… Még egyszer: egy szétvágott, félliteres, kék műanyag palackot. Az értéke 0.0000000001 fillér. De kell. Hungarian recycling, 2012. Itthon vagyok. Nevét is, virágát is tudom. És néha a lábamhoz térdeplek: hogy miért.

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (25 lövet, átlagosan: 6.76 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

10 komment

  1. Suszter és a Gyík szerint:

    Először szögezzünk le valamit: nem elloptam, hanem állatvédtem. Később, ha a forróság enyhül, s végre behúzódok majd az árnyékba, s a lábam nem lóg a tenger 26-27 fokos vizébe, akkor írok még erről a pofátlanságról. Nálatok bodaságnak hívják ezt…

    Megyek drágám, megyek… aha, cápa az kisfiam… igen kislányom, az egy kalóz, de buzi, ha jól látom; nem kell beszarni!

  2. Suszter és a Gyík szerint:

    A francba! Fölébredtem… Ok, tengerig nem jutottam a valóságban a mai nap, de sikeresen kiröhögtem azt a csónakot, amelyben (a tábla szerint) az ifjú Schwarzenegger megkérte Maria Shriver kezét, mely lépéssel közelebb került a mi Conanünk a Kennedy-klánhoz.
    ITT megtekinthető az általam készített képi bizonyíték. A röhögés akkor kezdődött, mikor Dániel fiam megjegyezte, hogy ő nem hajlandó olyan csónakba ülni, melyben “ilyen hülye tapéta van“.

    Szóval Thal-ig jutottam a kis családommal. Csodaszép órákat töltöttünk el ott: sétáltunk, rohangáltunk, kacsákat kergettünk vízibiciklivel, lepisiltük a csalánt, mert az megcsípte a Lénát (édes-nemes bosszú, megfelelő távolságból). Aztán gyorsan elmenekültünk a hőség elől: kávé, tea, gombócos-nyalós-olvadós.

    Nem akarok (fogok) érzelgős majomnak tűnni, de ha nincs a Hétlövet, akkor baromira nem történik meg ez a mai nap. Tudom Boda, hogy nem fog tetszeni, de én itt köszönöm meg- Isten tudja, hanyadszorra- Neked, Bencének és Csuszának, hogy vagytok! 26.án lesz egy nagygenerálom, s ha túl leszek rajta… Nah, akkor beszélgetünk még erről. ÖregHal, Neked is köszönöm! Boda mondott ezt-azt rólad, amiből sokat tanultam. De tényleg.

    Kösz! Befejeztem, mert lefolyok a monitorokról.

  3. m.B. szerint:

    Jó hogy írsz ezekről a magyar nyomorult dolgokról és még jobb hogy így írsz róla. Bár, azt veszem észre magamon hogy én is kezdek beállni a sorba. A bunkók sorába. 1 bunkó 100 bunkót terem. Sajnálom, ember vagyok így reagálok.

  4. Medi szerint:

    Szegény Vakond. Amúgy adhatnál neki nevet is, ha már állandó kísérőddé fogadtad.
    Ezentúl ázni fog? Vagy lesz a “Vakond új ruhája” ? Én még emlékszem rá, komoly eszmei mondanivaló…

    • Boda Kapitány szerint:

      Krtek… belőle is van egy, jó haverok. Nem akar egyébként nevet, már dumáltunk róla, de azt mondja, nem kell neki: ő a Vakond, és kész. A ruhája meg meglett: az elkövető alighanem felfogta, mi történik vele, ha meglátom nála, összeroppant és eldobta. Én meg este egy házkör során megtaláltam…

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


× négy = 28

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz