Második napunk (és az első vége) a Magyar Route 66-ben – túrázók, dorbézolók (II.)
Az este mindenesetre elkezdődik – dobtam fel a nem kicsit fenyegető mondatot múlt pénteki bevezetőm végén, melyben arról adtam számot, miképpen jutott el tizenöt motorból álló kis eszkvadronunk a kies Szilvásváradra, mintegy 43 kilométeres átlagsebességgel suhintva keresztül e lángoktól ölelt kis hazát. A túra nem volt egyszerű: vallomással tartozom – miképpen Nyilas Misi egy idő után nem akart debreceni diák lenni, úgy fél hármas megérkezésünk után én is azt gondoltam, soha többet nem akarok három motornál számosabb csapatban haladni. Aztán persze megittunk pár pszichoterapikus jellegű folyadékot, végignéztem sok jó barátomon, és azt mondtam magamban: ugyan már, András, hát nem kibírható egy ilyen nyugodtabb tempójú, nézelődősebb, laza, relax-jellegű túra? De, kibírható, mondta erre András II. odabent kissé morcosan: mondjuk egyszer egy évben mindenképp bazmeg. András II., hadd mondjam el itt, kicsit (nagyon?) elviselhetetlenebb figura nálam – hogy is fogalmazzak: sprődebb, szókimondóbb, kevésbé mosolygós, mérsékelten tüchtig. Ő nem nagyon foglalkozik vele, mit szólnak a népek, ha kimondja a frankót – leginkább olyan, mint a Suszterék háztartásában a Gyík. Mindegy: végre ott voltunk a helyszínen, és belelendültünk kissé a szórakoztatóiparba. Legelsősorban is a Kész Laci, aki – a pénteki részben már láthattátok a videóját, melyet egyébként szerénytelenségem operatőri munkája tett teljessé - nem különösebben lámpalázas srác, színjózanban sem, de ha netán valaki fizet neki egy híg fröccsöt, na azután egészen érdekes dolgokat produkál. Csütörtök este például… tudjátok mit? Lapozzunk egyet: gyertek. Tovább »»