Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


16 június
14komment

Semmi különös, csak a szerelem maga

Folytatódik, mi több, ha úgy szereted, a reggeli kávéhoz jön a minden szombaton már hajnali öttől olvasható Hétlövet Classic, a régi ízesítéssel – óvakodj a hamisítványoktól, keresd az igazit itt. Ha tetszett, szólj a barátaidnak, ha nem, küldd az ellenségeidet… Tizenegy éves rovatunk mai, e helyütt épp jubiláló, huszadik kiadásában először is azt taglaljuk, miként fordulhatott elő, hogy a brit kormányfő és felesége egy vidéki pubban felejtette nyolcéves kislányukat, Nancy-t. Az ifjú hölgy viszont nem esett pánikba – mire a kétségbeesett szülők bő negyedórával később visszaértek, már javában segített a személyzetnek a vendégek kiszolgálásában. Jut eszembe, egyszer, úgy ötéves koromban a Vasmű úton elvesztem én is, és a kommunista államrendőrségen tartottak fogva több mint egy órán át – hamarosan elmondom az összes vérfagyasztó részletet… Röviden együtt örülünk ezek után annak, hogy a hírek szerint a nyilván túlduzzasztott gyógyszerkasszánál közel nyolcvanmilliárd forintot kell megtakarítani jövőre… Aztán semmi különös: van itt, az utcánkban egy mosolygós néni meg egy nem mosolygós bácsi – naponta látom őket, s róluk szól a mai dolgozat harmadik felvonása. Pénteken délután pedig ünnepélyesen elhúztam Szátokra, ahol a Százszorszép Gyermekotthon neveltjeit szoktuk motoroztatni minden nyáron, már vagy öt éve – most viszont egész hétvégén ott maradunk, mert kifestjük az egész otthont. Külön történetet szentelek a jövő heti élménybeszámolóban annak, hogyan szereztük meg a hétszáz négyzetméter beltérre szükséges festéket – most csak annyit bocsátok előre, hogy két nagyvonalú festékgyár farolt ki az utolsó pillanatban, roppant gusztusos módon a történetből, nyilván a válság miatt nem volt kábé ötezer forintjuk… és mégis minden rendben lesz Szátokon… Hajtás után minden részletesen.

Hirdetés

* Egy pubban felejtette nyolcéves kislányát a brit miniszterelnök.

David Cameron, neje, Samantha, három gyermekük, továbbá két baráti család ebédelt együtt egy vidéki pubban, a vidéki kormányfői rezidencia közelében. Az ebéd végeztével a kormányfő egy autóval, testőrei társaságában visszament a vidéki birtokra – úgy gondolta, a nyolcéves Nancy-t majd felesége viszi haza: az asszony viszont azt hitte, férje magával vitte a kislányt, aki így két szék közt a pubban maradt. A házaspár néhány perc múlva találkozott a rezidencián: dermedten jöttek rá, hogy valami logisztikai baki történt, rohantak vissza a vendéglőbe, ahol aggodalomnak nyomát sem találták – Nancy már vidáman segédkezett a pincéreknek a vendégek kiszolgálásában. Csodálom egyébként, hogy a pub tulajdonosa nem csörgött rá a miniszterelnökre – őszintén meglepne, ha nem lenne egy olyan telefonszáma, amit akármelyik alattvaló éjjel-nappal hívhat: Angliában nyugodtan megtehetné, úgyis csak akkor zavarnák, ha valamiért múlhatatlanul szükséges… Mondjuk ilyenkor. “Mr. Cameron… öööö… excuse me… Norman Bates vagyok, a Plough Inn general managere, nemrégiben mutattak be minket egymásnak. Borzasztóan sajnálom, uram, hogy máris zaklatni vagyok kénytelen önt, de meg fogja érteni szándékaimat… muszáj most megkérdeznem, mint férfi a férfitól, nem érzékeli netán úgy, hogy gyermekeinek számát illetően… öööö… nincs minden a legnagyobb rendben? Különös, de mi, itt a pubban a szokásosnál egy gyermekkel többet számláltunk, s az ifjú hölgy többeket emlékeztet arra a kislányra, aki az önök családjába tartozik… a second lady, ha szabad így fogalmaznom… Kérem, ha ideje engedi, tiszteljen meg minket újra… igazán köszönöm… rendben van, uram, dolgoztatjuk, finoman… örülök, hogy ilyen kiváló hangulatban van, uram… jó, csinálunk neki egy kis Labour Partyt… most megyek, még rendet kell raknom a zuhanyzóban… várjuk… Ma? Éjfélig… minden jót, miniszterelnök úr.” Nem párhuzamot szeretnék vonni, amikor előhozom, hogy 1969 októberében, azaz négy és fél éves koromban a mi családunkban is megesett valami hasonló – igaz, mi csupán gyalogosan mentünk anyuékkal, és csak a Vasmű úti üzletsoron tettünk rövid diplomáciai látogatást: viszont a Napsugár és a női divat közti szakaszon én ügyesen úgy forgattam a kártyákat, hogy elkeveredtem. Roppant mód élveztem, hogy végre egyszer kedvemre megnézhetem a játékbolt kirakatát, senki nem rángatja a kezem, hogy menjünk már, mert elkésünk… aztán, amikor kedvemre kibámészkodtam magam a vágyak birodalmának ablakában, dölyfösen sétálgatni kezdtem a főutcán, mígnem szembe jött egy távoli ismerősünk, aki minden átmenet nélkül elkapta a kezem, és egy lendülettel bevitt a rendőrségre. Kezdetben csak az ügyeletes tiszt mellett ücsörögtem, akit pár perc után már különféle műsorszámokkal szórakoztattam, eladdig, hogy felvitt egy irodába, mondván, ezt másoknak is hallani kell – félóra múlva tehát az őrs teljes személyi állománya viszonylag betegre röhögte magát családunk hétköznapjainak bemutatásán, volt már egy kis repertoárom, amit bármikor előadtam, boltpénztárakban, buszon, ismerősöknek és ismeretleneknek, mindenki imádta, mondjuk anyámék mosolya nem mindig volt őszinte. Ami a hivatalos dolgokat illeti, a címünket akkor még sajnos nem, csak a telefonszámunkat tudtam, azt öt percenként hívta valamelyik kis rendőr, és egyszer anyám felvette. Viszonylag gyorsan ott voltak értem, és az arcukon érthetetlen zaklatottságot véltem felfedezni – de komolyan mondom, a rendőrök kérték, hogy még hadd fejezzem be az aktuális sztorit. Alig akartak elengedni: vagy úgy is mondhatnám, már gyerekkoromban rám feszült a kommunista államrendőrség vasmarka. Ha esetleg ennyi is elég, és netán volna egy ócska kis kommunikációs igazgatói állás valahol, mint a hazaárulózós karriert megfutott Loppert-srácnak…

* Közel nyolcvanmilliárd forintot kíván kivonni a gyógyszerkasszából a kormány.

Kimondom kerek-perec, legfőbb ideje volt már, hogy kicsit móresre legyen tanítva a sok szimuláns gyógyszerfüggő: komolyan mondom, a szívünket-lelkünket kitesszük itt, a minisztériumban az egészségükért, napi tizenhat órákat dolgozunk, erőn felül, ahogy a köztévéinkben szoktam volt nyilatkozni, és tessék, mi a hála? Továbbra is a gyógyszertárakban, rendelőintézetekben, kórházakban sorban állva-ülve-fekve tölti az időt a nép, komolyan mondom, ezek a termelő munka helyett azzal szórakoznak, hogy eljátsszák a legkülönfélébb betegségeket, és akkor csodálkoznak, hogy szegény Gyurinknak már a tündérekkel kell megegyeznie, hogy 2014-re végre csodás pillangó legyen a most még valóban kicsit hernyószerű gazdaságból. (“The Hungarian fairytale or the Hungarian example will be a succesful one in a year time.” The Hungarian Example – a Magyar Példa: hamarosan fejezetcím lesz a komolyabb közgazdasági szak- és tankönyvekben…) Mellesleg úgy ki vannak ezek már tanulva az összes szindrómában, hogy az ész megáll, zabálják a méregdrága gyógyszert marokszám, és közben arcátlanul elvárnák, hogy toljuk a pénzt a passziójukba csőstül… hát, kedves betegeim, sajnos ennek vége. Egyelőre kipróbáljuk, hányan élik túl, ha a 2011-es gyógyszerár-támogatást jövőre kísérletileg a 43 százalékára csökkentjük – ha ez is megy nekik, 2016-ra a 43 százalékot is megtarthatjuk, én azt mondom, gyártsanak maguknak gyógyszert, ha olyan drágának találják, majd rájönnek, hogy nem is olyan egyszerű az. A célzott korosztály persze továbbra is a nyugdíjkorhatárt sajnálatosan elérő réteg marad: ezek szó szerint csak felemésztik az államilag garantáltan ideiglenesen megszüntetett nyugdíjalapot, a munka az negyven-ötven év után már érzékelhetően büdös nekik, havonta várni a postást, az bezzeg megy, naphosszat, és akkor még betegeskednek itt nekünk, csúsznak-másznak, komolyan mondom, néha alig várom, hogy végre az utolsó felcser is elhúzzon már innen, aztán véget érjen ez az össznépi szimulálás – tisztára, mint egy futballcsapat. És akkor még nem átallja megkérdezni a paraszt, hogy mire vonjuk le a tíz százalékos nyugdíjjárulékot, a négy százalék természetbeni egészségügyi járulékot, a három százalék pénzbeli egészségügyi járulékot – miközben természetesen még a munkaadó is fizet utána 27 százaléknyi szociális hozzájárulási adót… meg hogy ugyan mi is lett azzal a pár százezer milliárddal, amit itt az elmúlt néhány évtizedben pár millióan szépen leróttak… Hát kérem szépen, ez az: azt a pénzt egyszerűen eltüntették. Hogyhogy kik? Hát a mások. Mindig a mások. Azok ott. Akikre mutatok. Mi nem… hát tessék, hol voltam például én 1968-ban? Hogy hol van ma 1968? Igen, elvileg, bizonyos értelemben régmúlt – de ha hivatkoznunk kell rá, mintha ma lett volna, nem is beszélve mondjuk elmúltnyolcévről. Mindegy. Itt csak hálátlanság van, panasz, nyavalygás… például azt mondja, nem értik, miért újítottuk fel ötmilliárdért a kazincbarcikai kórházat, ha július 1-jével bezárjuk… ezeknek az sem elég, hogy egymilliárddal többet adunk a háziorvosi hálózat fejlesztésére, kettővel többet a járóbeteg-ellátásra, és csak 34 milliárdot vonunk el a fekvőbeteg-ellátásból… az ember sokszor úgy érzi, disznók elé szórja az igazgyöngyöt… de nem is terhelem tovább kedves mindnyájukat: sietek, mert be kell ugranom a Kútvölgyibe, a szokásos havi átvizsgálásra… Kíváncsi vagyok, vajon mennyit kell majd várnom… merthogy állítólag hetekre meg hónapokra jegyeznek elő egy vizsgálatra – na, csak nehogy erről is kiderüljön, hogy valami rosszindulatú rémhír…

* Van egy néni. Meg egy bácsi.

Olyan hatvanasok lehetnek. Azt nem tudom, hol laknak pontosan, de szinte minden nap látom őket itt, az utcában. Legtöbbször sétálnak. Pontosabban a néni szépen komótosan tolja a bácsit, egy tolószékben. A néni mindig mosolyog, szelíden, finoman. A bácsi sohasem mosolyog. Komoran bámul maga elé, rezzenéstelen az arca. Sokszor látom őket a parkban, a padnál. A néni leül, a tolószéket egészen közel húzza magához, a két kezét a bácsi álla vagy nyaka köré kulcsolja, vagy az arcát, a homlokát simogatja finoman, ha nagy a hőség, egy kis kendővel néha végighúzza a bácsi homlokát, és végig mosolyog rá, olyan tisztán, szívből, boldogan, hogy még lopva, csak egy pillanatra odanézni is jó. A bácsi ilyenkor se mosolyog vissza rá, mozdulatlan az arca. Mintha nagyon messze járna a tekintete, akárhányszor látom. Lehet, hogy csak én képzelem, de legtöbbször olyan, mintha azt se tudná, hogy a néni egyáltalán ott van. A néni általában a kezét fogja: mind a kettőt, szorosan, néha az ölébe húzza, egészen közel hajol a bácsihoz, és valamit mesél neki – talán valami régi történetet, az nem is kérdés, hogy olyasmit, ami kettejükkel történt, mondjuk úgy negyven éve, teszem azt, Fiumében, a kis cukrászda mellett, abban a sárga keramittal kirakott kapualjban, ahová a bácsi behúzta, és olyan mókásra kócolta össze a szépen kontyba rendezett haját, hogy muszáj volt utána megnézni a tükrös kirakatban, és sokat nevetni rajta… Mert akkor még mind a ketten nevettek… A néni csak mesél, mozog a szája, s közben egyfolytában a bácsi szemébe bámul… egyetlen pillanatra sem ereszti el a tekintetét, s közben mosolyog, csak a hangja dongását hallom, nagyon megnyugtatóan mesél, és valami nagyon szép lehet, amit mond… szinte szégyellem magam, annyira szeretnék egyszer, legalább csak egyetlenegy szót elkapni, de bármilyen lassan megyek el mellettük, nem lehet kivenni semmit, mert az csak az ő meséjük, csak a bácsinak szól, s persze így is van ez rendjén… Az a folytonosan sugárzó, átszellemült mosoly… az a két simogató, becéző kéz… az az egyre gomolygó, csendes mese – együtt, minden nap, hosszú órákon át: semmi különös – csak a szerelem maga.

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (36 lövet, átlagosan: 6.58 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

14 komment

  1. cellormella szerint:

    Nagyon jó írás..az utolsó részről eszembe jutott,hogy volt egy nagyszerű tanárom,aki mindig a komoly arcú,szigorúnak tűnő feleségével dolgozott,kutatott,ásott, létezett ..nagyon együtt.. aztán mikor elment,akkor a Vera néni szép csendesen egy hétre rá szintén..mindig néztem őket és a csendes,csak egymásnak szóló pillantásaikat és finoman irígykedtem … és vágytam a Társat ,akivel pont ilyen …

  2. Pleszkán Nóra szerint:

    Nnna,ezek az írások már megint nagyon jól sikerültek!! És én is az utolsó nagyon szép történethez szólnék hozzá. Azt hiszem, mi emberek mindannyian A TÁRSAT keressük egész életünkben, és nagyon szerencsések azok, akik meg is találják! Bár azért halkan hozzáteszem, hogy talán abban kellene keresgélni, aki éppen mellettünk van .Valószínűleg ennek az idős párnak sem volt mindig minden tökéletes az életében, csak kitartottak egymás mellett,ez a titkuk. Egyik kedvenc könyvem a Szerelmünk lapjai, hasonlóan torokszorítgatós…

  3. t_a_m_a_s szerint:

    Nagyon jó volt olvasni a helyi sztorit, örülök, hogy a (sajnos) szokásos nyomorból ezúttal egy ilyen kedves, megható történetet emeltél ki.
    Mi a gyereket tologatva szinte minden délután bejárjuk a fél várost, jól esik látni ezeket tisztességben egymás mellett megöregedett embereket. Tudtak valamit az életről, amit remélem nekünk is sikerül megtanulni az évek múlásával: elviselni egymás ilyen-olyan hülyeségét, rigolyáját, kitartani a másik mellett jóban, rosszban. Akkor is, ha néha nehéz…

  4. Boda Kapitány szerint:

    Köszönöm… és örülök, hogy ilyen jó kis gondolatok ébrednek bennetek is… hajrá… én sajnos szingli maradtam, mert a barátnőm szüleinek nem lehetett gyerekük…

    • Bábuská szerint:

      Ez mindent vitt:):)

      • Bábuská szerint:

        Ja, és megszülettem….:)

      • Boda Kapitány szerint:

        Most a hétvégén ismételgettem, azért jutott eszembe… nem ismerted? :-)

        • Bábuská szerint:

          Nem ismertem, de már felvilágosult vagyok:) Én nem ismételgetek semmit, ha afelől érdeklődnek, miért vagyok szingli, egyszerűen jól orrba vágom a kérdezőt, és várom a következő kérdést:):) Ezek után nem értem, mi a baj velem?

          • Boda Kapitány szerint:

            Lehet, hogy akit lecsapsz, már nem is tudja elmondani, mi a gondja…

          • Bábuská szerint:

            Csak hülyültem, én egy kicsit hazudós nyuszi vagyok.. És nagyonnagyonnagyon irigylem a drága idős párocskát, én magam is “mertem nagyot álmodni” anno, csak kicsit hamar felébredtem, mint sajnos oly sokan a mai világban. De ezért kell ilyen írásokat olvasni, hogy legalább egy picinykét visszatérjen a remény, hátha… (aztán a biliből kivesszük a kezecskénket..)

  5. LTy/ i szerint:

    Kedves Kapitány!
    Nagyon tetszett ez a mostani három fogásos Hétlövet is!
    Sajnos az elsőhöz van saját átélésű történetem. Ma már bátran merem megosztani másokkal is, mert- bár nem vagyok büszke magamra miatta- jó vége lett. Valamikor ’85. kora őszén lementem a fiammal levegőzni, mikor a Skála elé értünk valamiért beugrottam, őt kint hagytam az üzlet előtt az ülőkocsiban. Sajnos sokan voltak,mire kikeveredtem, kb. 20 percig lehettem bent, a fiam eltűnt, nem találtam sehol. Hazaszaladtam, nem vitte fel senki, vissza az üzletbe, ahol meghallottam a hangos bemondóban, hogy az “ülőkocsis kisfiút átvehetik a parkoló felől nyíló irodában…”! Kétségbeesetten, sírva-ríva mentem érte…Akkor egy életre megtanultam, hogy egy percre sem hagyom őket magukra, bárhová is kell mennem!
    A második “fogáshoz” úgy érzem, sajnos már nem lehet mit hozzáfűzni, legfeljebb annyit, remélem egészséges nyugdíjas leszek, bár addig még sok víz, bocsánat kormány, lefolyik a Dunán…!
    Nagyon megérintett a kedves néni és bácsi története. Sajnos van úgy, hogy az ember úgy érzi megtalálta az igazit, aztán egyszer csak rá kell jönnöd, hogy valami elromlott, pedig sokáig működött… Mindég kicsit valami belemegy a szemembe, amikor aranyos öregeket látok kéz a kézben sétálni… A Szerelmünk lapjai című történetet én filmen láttam, nagyon szép és megható, sok ember tanulhatna belőle szerelemről, szeretetről, kitartásról…

  6. m.B. szerint:

    Kényeztetsz itt minket ezzel (van egy néni meg egy bácsi) a szépirodalmi fogalmazmányodal. Kösz.
    Komolyan, vissza téritesz a könyvek világába.

  7. t0s0 szerint:

    Olyan ez a 3 lövés, mintha valaki rád parancsolt volna, hogy írj stílusgyakorlatokat.

    Rendkívül jól sikerült.

    A finom irónia – a maró szatíra, gúny – és a szív húrjain is ragyogóan játszol.
    Én csupán olvasgatok itt és néha a röhögéstől csuklok, néha pedig, mert szorít itt belül.

    • Boda Kapitány szerint:

      Köszönöm… igazán… szerencsére elég régóta nem parancsol senki, bár amióta rám szakadt a magánzóság, elég szigorúan fogom magam… :-)

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


nyolc − = 1

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz