Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


03 május
14komment

Egy könnyű nap éjszakája

Balra 1992, egy buli közepe - jobbra most, egy buli közepe...

Baxxy, Bandi, Szilárd - balra 1992, egy buli közepe - jobbra most, egy buli közepe...

Jelentem, hazaértem a kiküldetésből: Nagykovácsiban (indián nevén Bigblacksmith-ben) minden a legnagyobb rendben, leszámítva, hogy betörések borzolják a hangulatot – nem irigylem a vakmerő bűnözőt, szerintem nagyon rosszul jár hamarosan, könyörögni fog, hogy hívják ki a rendőröket, mint az a sonkatolvaj fiatalember, akit jó pár éve a pincébe szorított be az utcánkban konspiratíve működő nyugdíjas kommandó, hogy ott legkegyetlenebb fegyvereikkel, gumivégű botokkal kis híján rokkantra semlegesítsék. Mázli, a Kolontárról megmenekített aranyszívű, gyönyörűre cseperedett kutya iskolába jár (bár szerintem pár tárgyból bukásra áll, de az osztályfőnökével nem, csak a szüleivel tudtam beszélni, ők meg azt mondják, nagyon ügyes, sőt), Blanki (9) meg Olió (7) enyhén szólva jól vannak, szimplán csak imádnivalók, napi tizennyolc órában pörögnek, a maradék időben pedig a szoba közepére felállított sátorban szundikálnak, miután az anyukájuk, Léri szépen dramatizálva elmesélte nekik a legújabb harminc oldalt a Ruminiből. Mi meg mind e közben, a három legjobb közül két barátommal, Szilárddal és Baxxy-val – s persze még másokkal, Popóval, Lacussal, majd megtudjátok – közel két napot töltünk együtt. És kábé semmi mást nem szeretnék most, csak megosztani veletek azt az örvendetes megállapítást, mint hogy az elmúlt harmincegynéhány évben nem változott köztünk semmi. És, ha jól meggondolom, ennél kevés fontosabb dolog létezik az életben. Ömlengős kedvemben vagyok, Kökény Attilát hallgatok, lelkem van, nem pici, úgyhogy vigyázat, lengő teher alatt tartózkodni veszélyes: szeretet, romantika, remény és reggeli lassúzás a nappaliban – lapozz az ínycsiklandó kínálatért…

Hirdetés
Útban Nagykovácsiba, hétfőn este - ez a kép már előrevetít valamit...

Útban Nagykovácsiba, hétfőn este - ez a kép már előrevetít valamit...

Gyorsan elmondom nektek az igazi barátság egyik legalapvetőbb ismérvét – természetesen nem én fedeztem fel, viszont számos alkalommal volt már szerencsém átélni, és mindig borzongatóan jó: teszem azt a Szilárddal kitesszük a vesszőt egy mondat végén, mondjuk januárban, aztán ő is csinálja a dolgát itt-ott, korábban nekem is voltak elfoglaltságaim (mondtam már, hogy mostanában egész normális a főnök???, én nem tudom, mi lehet vele, komolyan, gyanús), persze tudunk egymásról, egyszer-egyszer talán váltunk is pár gyors szót telefonon, de mondjuk három hónapig semmi egyéb – és akkor jön egy este vagy egy hétvége, ami mindenkinek jó, leülünk, kipattintunk egy bort, és ott/úgy megy tovább minden, ahol/ahogyan abbahagytuk. És van ebben valami olyan nagyon szívmelengetően jó, hogy azt ki se tudom mondani. Egy állandó, fix, nyugalmas, változhatatlan pont – mindig így volt, amióta barátok vagyunk, és tudom, hogy ez már így marad, amíg élünk.

Léri a lépcsőn - épp keresi a... na... őszinte leszek, nem jut eszembe, mit...

Léri a lépcsőn - épp keresi a... na... őszinte leszek, nem jut eszembe, mit...

És tényleg valahogy így volt most is: legutóbb, mint kábé húsz éve mindig, megbeszéltük, olyan közel vagyunk egymáshoz, kár három-négy hónapot várni, hogy eltöltsünk egymással egy felhőtlen napot-estét, amúgy meg iszonyú rövid az élet – különben már a Lérinek is kiadtuk lízingbe a szervezést, hátha ő agilisebb és elszántabb lesz, mint mi, mégiscsak ő a nő, de ezzel se jutottunk előrébb. Hiába, büntetlenül senki nem ússza meg a velünk töltött hosszabb időt, és azért ő szépen hasonult hozzánk az évek során, ha szerencsére nem is mindenben. Sebaj: most mégis kiderült, a hosszú hétvége hétfő estéje már mindenkinek megfelel, kedd nekem meg a Szilárdéknak egész nap szabad, engem még a fél szerdára is elengedtek a cégtől – így aztán, nem mellékesen egy egészen fantasztikus töltésektől szikrázós nap után, hajszálpontosan este nyolc órára értem Nagykovácsiba.

Gyereksátor a szoba közepén: Blanki és Olió itt alszik mostanság

Gyereksátor a szoba közepén: Blanki és Olió itt alszik mostanság

Ahogy mentem felfelé a Szilárdék utcájához vezető emelkedőn, a kereszteződésben már láttam, hogy két aprócska alak ólálkodik a fa alatt – már somolyogtam, hát persze hogy ők voltak, ki más lehetett volna, Blanki meg Olió, nagyjából húsz kiló különféle virággal a kezükben, s ahogy megálltam mellettük, már szórták is rám az egészet, csilingelő kacagással fűszerezve… Nagyon jól érezhetően blankis megoldás, nem véletlenül hívja a Baxxy kis Honthy Hannának… OK, első meglepetés rendben, nagy puszik után a két gyerek fel a motorra a maradék ötven méteren, a kavicsos úton, és már meg is jöttem. Haza – ahogy, ahová az összes barátomhoz járok. Nagy ölelés, óriás puszi Lérinek, ahogy szoktuk, aztán egy kis becuccolás – hát persze hogy van nálam egy ládikányi pompás tabdi bor a Sanyiéktól, Varga Zsoltiék szomszédaitól, öt perc múlva viszont már egy welcome-tüskével és egy kellemesen  hűvös sörrel öblítem le az út porát – egy darabig sehová nem kell mennem innen, és ez nagyon is megnyugtat.

Mázli, aki még kölyök, egy örökké vidám, boldog kutyus - nem akárhonnan menekült meg....

Mázli, aki még kölyök, egy örökké vidám, boldog kutyus - nem akárhonnan menekült meg....

Egy pillanatra nem állunk – mesélek, mesélnek, megbeszéljük, visszaemlékszünk, röhögünk, elérzékenyülünk: van minden, mint a keceli nagy búcsúban, közben szinte észrevétlenül megvacsorázunk, együtt a kölykökkel, aztán meg mécseseket gyújtunk, kiülünk a teraszra, hallgatjuk a tőszomszédságunkban élő erdő neszezését, a madarakat, meg persze még mindig egymást, folyamatosan kortyolgatunk valamit, és hagyjuk, hogy csak úgy lomhán hömpölyögjön velünk az egész. Fél tizenegy tájban aztán végre befut Baxxy és Popó, fokozódik a csapásszám, emelkedik a hangulat, jönnek a sztorik, szépen, egymás után, emelkedünk, szépen, mint valami gigászi hőlégballon kosarában. Egyszer csak valaki megkérdezi, mennyi az idő, nekem meglehetősen legendás az időérzékem, bemondom a fél egyet, mire Baxxy megnézi a telefonját, és rávágja, öt óra negyven… Nem akarnám elhinni: de ahogy jobban megnézzük, határozottan érezhető, hogy tényleg hajnal van… Nincs más hátra, vissza kettő padlógáz, a nagy ijedségre lehörpintünk két cent okosságot: közben Baxxy kitalálja, hogy ugyanabban a beállításban ismételjük meg a fotót, amit kereken húsz éve készített hármunkról egy jó érzékű paparazzo – néhány kísérlet után már a facebook-on a remekmű, most ide is bemásolom az eredetit és a remake-et, nincs mit hozzáfűznöm. Remélem, nektek se.

Baxxy, tizennyolcas karikával megpihent egy manósapkányit munka előtt

Baxxy, tizennyolcas karikával megpihent egy manósapkányit munka előtt

Előbb Popó alszik el sztori közben, aztán Baxxy is eltűnik, majd nyolc tájban én is bemegyek a vendégszobába egy kis recharge-ért. Nem húzom még egy órája, amikor a nappaliban teljes hangerőn szólal meg egy szám, nem ismerem, magyar, félálomban hallom, de van benne három olyan lépés, amitől még alva is önálló életre kelnek a szőrszálak a karomon… Vége, de azonnal indul újra… másodjára már negyedálomban hallgatom, vége, újra – most már biztos, hogy csak a Szilárd kezelheti a cuccot, és ha nem hallom is tudom, hogy már teli torokból üvölti a refrént… harmadszor, még mindig a zárt ajtón át dübörög csak, de már nyitva a szemem, és a zenével együtt mosolyogva szívom magamba az ablakon beáradó, csodás délelőtti napfényt – fáradt vagyok kicsit, de most még ez is csak jó valahogy… valami egészen különös, hangosan nevetve kelek ki az ágyból… Felkapkodom a cuccaimat, és kilépek a nappaliba – még mindig üvölt a zene, a szoba közepén a két tökéletesen őrült, imádnivaló, egymást feltétel nélkül, példa értékűen imádó barátom lassúzik, magától értetődően állok be közéjük, s egy félórán át táncolunk-nevetünk, csak úgy, a semmin, magáért a jóért… sajnálom, hogy nem tudom szépen elmondani nektek, milyen, de azt hiszem, ilyesmi a boldogság… egy szelete legalábbis feltétlenül… És, évtizedek tapasztalata mondatja velem, ha így indul egy kedd, abból ritkán szokott baj lenni, elkerülhetetlen persze, hogy kicsit csillapítsunk a tempón, még délelőtt – a gyerekek így is mindannyiunkban hatalmasat csalódtak, sértődötten átmennek a szomszédba játszani, de pontosan tudjuk, hogy azért estére majd újra megbékülnek…

Igazi ritkaság: két Botond egy képen, az erdőszéli főhadiszállás teraszán

Igazi ritkaság: két Botond egy képen, az erdőszéli főhadiszállás teraszán

Tíz körül mindenesetre már mind szunyókálunk itt-ott, Baxxy meg Popó közben lelép, mert dolgozniuk kell – Baxxy később küld egy sms-t, amiben közli, hogy szívesen elbúcsúzott volna, de “nem találtam az utcában ébren lévő felnőttet”…

Délben Sziszi és Andriska kötelességtudóan, Léri korábbi utasításának megfelelően felkel, az előre megrendelt ebédért megyünk, jó kis rántott húst hozunk az egyik étteremből, vezetnünk persze nem igazán kellene még, úgyhogy a tőlünk megszokott kifinomult udvariassággal megkérjük Lacust a szomszédból, vigyen le minket a faluba… Tíz perc múlva felvesszük a husit, a barátság kedvéért iszunk egy pohár sört, aztán vásárolunk némi utánpótlást ebből-abból: már megint nem a tej fogyott el, de fura… És vissza, a kiesettek helyett sofőrünk, Lacus csatlakozik be kiváló brigádunkba… Délután aztán khm… fokozódik a nemzetközi helyzet, tekintettel arra, hogy megjön Orsi, a kis kosárkájában némi saját sütésű ellátmány, társaságában pedig két újabb gyerek, Panka és Boti, akik pont öt perc alatt épülnek be zökkenőmentesen a nagy gyerekcsapatba. Lacus apróságai érettnek érzik a helyzetet, hogy kis ketrecben áthozzák a titkos fegyvert, a bőrruhás kis hörcsögöket, Mázli is boldog, végre mód nélkül lehet ugrálni és játszadozni, ráadásul három percenként más dögönyözi… Mi, úgynevezett felnőttek pedig már megint csak ülünk a teraszon, megatonnányi mosoly és röhögés habszőnyegén hemperegve, és ezerrel hegyezzük a zabot, váltjuk a világot, nosztalgiázunk…

Szilárd, Lacus és Boti - meg persze a folyamatosan roskadozó asztal

Szilárd, Lacus és Boti - meg persze a folyamatosan roskadozó asztal

Jó sok éve érzem, milyen borzasztóan kevés az a mostanra hat-hét évtizedre olvadt idő, amit baromira szeretnék még itt végigmókázni: egy percet, egy másodpercet sem tudok azokra a (csak mert szerencsés, és a sors kegyeltje vagyok) kevesekre pazarolni, akik más és más okból, tulajdonképpen mindegy is, miért, méltatlanok rá – mindenki engedelmével maradok inkább azoknál, akikkel (előre is bocsánat: tudom, ilyesmiket nem illik elmondani Magyarországon – itt nem dicsérünk, mintha pénzbe-energiába-bármibe kerülne, itt, honfitársak, csak szidunk, ócsárolunk, mintha az éltetne minket – élőkről csak rosszat vagy semmit…) csak színtiszta boldogság, öröm, jóság minden perc, amit együtt lehetünk. Hálás vagyok, hogy sokan vannak, akikkel ilyen órákat, napokat, estéket, hétvégéket, heteket tölthetek el. Nekik, az összes barátomnak, mindent köszönök ez úton is: hamarosan találkozunk – szép sorban mindannyiótokkal, és folytatjuk ott, ahol a múltkor kitettük a vesszőt…

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (22 lövet, átlagosan: 7.00 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

14 komment

  1. rizsapista szerint:

    Még “csak” olvasni is gyönyörű, maradj így! (:

    / arról az első képről lett volna szavam, de hát, olyan szépen kérted! /

  2. AncsaPancsa szerint:

    Annyira tetszett, hogy belefeledkeztem az olvasásba, és a majdnem elfelejtett mosogatás közben döbbentem rá, hogy még mindig úgy vigyorgok, mint a “tejbetök”. Gyorsan letöröltem (szerencsére nem a mosogatóronggyal)az idétlen vigyort az orcámról, mert azért mosogatás közben még sem illik vigyorogni csak úgy egyedül. Vagy igen? De lehet, hogy ezentúl mosogatás előtt Téged foglak olvasni, mert így élvezetesebb, de túl szépen azért ne írj, mert elfelejtek elmosogatni.

  3. Boda Kapitány szerint:

    Örülök neki – lassacskán bőven van mit behoznod, súroljuk a száz posztot, vagyis a százezer szót…

  4. Orsi szerint:

    Van, ami sosem valtozik… Kokeny Attila mellett megfer ez a kis kozhely – de milyen igaz 4 szo… (Egyebkent meg nevrokonom vagy mi, mar az Ati;))
    A paparazzo;)

  5. Eni szerint:

    Mégis csak lehet valami abban, hogy a zord külső és az érző szív valamiképp összefügg. Azért a Kökény Atti kemény volt. Szilárdot jó volt újra látni. Köszi.

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


öt − = 2

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz