Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


09 április
4komment

Így írtam én – épp húsz éve, húsvétkor

Egy jó apa mindig tud meglepetést szerezni a gyereknek

Egy jó apa mindig tud meglepetést szerezni a gyereknek

Jó – egy kis nosztalgia azért csak belefér néha, nem, gyerekek? 1989-ben, május 13-án vettek fel a jó kis Hírlaphoz, teljesen véletlenül, de tényleg: egy munkakönyvem már kis híján betelt – no hát istenem, kicsit nehezen találom az igazi pályát, most akkor mit ugorjak át, majd csak meglesz, mire nyugdíjba mennék, ha ugyan lenne még, sebaj… Akkortájt éppen a Vörösmarty nyomdában dolgoztam Kemény Dezső bácsival karöltve azon, hogy minél hibamentesebbé tegyük a Dunaújvárosi Hírlapot, s a többi megjelenő sajtó- és egyéb terméket, azaz nyomdai korrektor voltam, amikor a Jakab Klári (aki épp nyomdaügyeletest játszott – az volt az a szerkesztő a Hírlaptól, aki hétfőn és csütörtökön délután, illetve az elfogyasztott mennyiségektől függően este/éjszaka a nyomdában teljesített szolgálatot: ő húzta meg az anyagot vagy írt hozzá, címet adott, és megoldott minden felmerülő problémát, amit a Kampó, a Toldi vagy a Bokor Laci netán nem tudott, bár ilyennel én speciel soha nem találkoztam) megtalálta valami zsengémet az íróasztalon, elolvasta, és megkérdezte, elviheti-e. Én gyanútlanul azt mondtam, el. Két nap múlva felhívott az Eördögh Berci, és megkérdezte, nem szeretnék-e újságíró-gyakornok lenni. Mivel a pénz sohase motivált, megkérdeztem, mennyit fizetnek, s mivel kétszázzal többet mondtak, mint a korrektori álomfizetésem volt, így hát a dolog el is dőlt. Apró lépésekkel huszonhárom évet sikerült eltöltenem kis kihagyással nagyjából ugyanott, ez év február 1-jéig – ha mondjuk a világegyetem kialakulását nézzük, nem valami nagy idő, szent igaz. De mindegy is már, mondom inkább a lényeget: 1992. április 17-én, vagyis nagyjából húsz éve írtam egy kis húsvéti dolgozatot – ma, alkalomhoz illően, ezt osztom meg veletek: Kisboda megmondja, hajtás után.

Hirdetés

ÜNNEP, SÁRGÁJÁVAL

Hát az idén nem! Elhatározta keményen. Nem lesz jó szag és kölni, nem lesz remegő nyuszika, nem lesz hím és nem lesz tojás, és nem szentesített berúgás. Nem küld színes képeslapot senkinek, és amiket netán kap, a levélszekrényben hagyja. “Vagy összetépem olvasatlan” – gondolja egy rosszabb pillanatban. E-le-ge volt! Ne-ki!

Igazából nem is a húsvétot gyűlölte ennyire. A rituálék sűrűsödtek össze benne, az operettünnepek, ahogy a lassan ölő méreg vagy az el nem tűnő sugárzó anyag: már a farsangi mulatozásnál, sőt, már szilveszterkor érezte, valami nincs rendjén, s most tessék, vége, betelt a pohár. Beleborzongott, ha az előtte álló napra gondolt. Az évente kétszer látott rokonokkal való hiábavaló, rozzant beszélgetési kísérletekre, “emlékszel, mikor szegény Laci bácsi…” hát persze hogy nem emlékszik, már Laci bácsira se nagyon, de nevetni kell azért, mert vidám az emlék, ezt még leolvassa a felhevült, kövérkés arcról. Most, most, poén volt, nevetni kell hát, sokat, húsvét van vagy mifene, aztán meg elő a kölnit, hú, Marika is kacag ám, amikor a tizedik fajta utálatosvíz hidegen megérinti a fejbőrét, kirázza a hideg a csinos ruha alatt, “jaj, de aranyos vagy, Ferikém, de csak keveset ám”, és nevetés közben Marika arra gondol, vajon hányan is jönnek még, és nyúlnak óvatlan pillanatban a feneketlen zakózsebbe, és kékibolyáznak vagy pikánsverseznek, és vajon elég lesz-e a rumpuncs, és mennyi lesz a fodrász, és a gyerek nem kap-e bort valahol… – nevetni igen célszerű persze, jó rokonok volnánk. És ha megvolt a kedélyes öntözés is, hát jöhet a tojás, “pirosat vagy lilát inkább?”, és ő egy lilát tesz bele a nejlonszatyorba, a másik tizenöt mellé, csak a jóisten tudja, mi lesz a sorsuk: ki nem állhatja a főtt tojást. És még mindig nincs vége, “koccintsunk, Ferkó, kellemes ünnepeket, jaj, de jó is így együtt, gyerekek”, csók-puszi-aprósütemény, a vörösképű, egyre vígabb rokon (Miska vagy Jani?) még egyszer elmeséli Laci bácsi régi hőstettét egy békebeli húsvéton, nevetés, és most, végre megnyílik a pálya: “bocsássatok meg, régen éreztem magam ilyen jól, de ezer helyre kell még mennem…” – egy zacskó házisütemény, a baracklekvár kőkemény, por- helyett kristálycukorral megszórva, hadd roszogjon, még egy pohárka keserves, és végre, végre, a lift biztonságos, csendes magánya – ki törődik most a szaggal. Húsvét ünnepe.

Hazaérve az ajtóra szögez egy papírt: “Egyedül élő férfi vagyok. Kérem, locsolási szándékkal ne csöngessen.” A harmadik olvasni nem tudó, szó nélkül markát tartó szerencsétlen – az addigi bevételeknek hála – már nem is sokat lát, köszönés helyett már fújja is, valamit hebegve a pacsulit, alig tudja előtte berántani az ajtót. Fekszik az ágyon, mindene nehéz, a tojásszatyor, a kölnisüveg az asztalon, a mondatok, a kényszeredett örömgesztusok a fejében-kezében kavarognak, reszketnek: ki innen. El a húsvétból! “E-le-gem-van!!!”

Ez vár hát rá. Kellemes húsvéti ünnepeket! Menekülni kell, ébred rá, minél messzebb Marikától, Laci bácsitól, tojástól és nyúltól. Talán előbb azért felmegy és megmondja: “Izé… gyerekek… az idén nem tudok… én már nem is akarok… Marika… azért kellemes hús… zölderdőben…” Nem, ez nem jó. Nem szabad felmenni, radikálisan kell megoldani a dolgokat. Nyom nélkül eltűnni egy napra.

A kis tó mellett telepszik le. Üvegében ital, színtelen, kőkemény. Iszogatja. Hever a fűágyon, nézi a fodrozódó vizet, a hasán felhúzza a világos inget, örömmel odakínálva a fehéres bőrt a napnak, szétárad benne az erőadó ital, jól van. Ünnepel csendben, magában, ünnepélyesség nélkül, aztán a mező közepén – milyen didaktikus az élet – még egy átrohanó nyulat is felfedez. “Még csak az hiányzik, hogy tojásokat találjak valahol” – vihog bele a csendbe, és elégedetten gondol az otthon senyvedőkre. Hosszú órákon át nyugodt. Fekszik, a napot nézi gyakran, amíg le nem nyugszik. Aztán felhajtja az üveg alján kotyogó maradékot, megigazítja a ruháját, és lassan elindul, vissza a városba, ahol elült már a zaj, elfeküdtek az ünneplő locsolók, a tojások díszruhában szenderegnek a konyhaasztalokon, s ezer csapból zubog a melegvíz ezer pacsulis hajkoronára: az ünnep lassan lecsorog a lefolyókon.

Jólesőn nyugtázza, hogy ő már nem hiszi az egészet, hogy végre kimaradhatott. Botorkál a rózsaillatú lépcsőházban, “ügyesen meglógtam”, ezt gondolja, nyitja az ajtót, “megúsztam”, most ezt mormolja, aztán lerúgja a poros cipőt, lesöpör egy ragaszkodó fűszálat a nadrágjáról, és benyit a szobába.

A szoba közepén… – hátrahőköl – … a szoba közepén ott lebeg… remegőn, frissen, fehéren… lebeg, semmi kétség, lebeg: egy hatalmas tojás. Elképesztően nagy. Nem hiszi, hozzálép, megérinti, a tojás most a padlóra zuhan, széttörik és szétfolyik a barnás szőnyegen, ő meg hitetlenül, mohón, két kézzel habarja-szürcsöli a sárgáját, csak a bizonyosság okán, s közben igyekszik nem gondolni rá, mi is folyik itt…

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (21 lövet, átlagosan: 6.95 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

4 komment

  1. csusza szerint:

    érdekes, éppen indulófélben vagyok a Donauinsel-re (a szigetre)… könyv és görkori a batyuban …

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


× öt = 20

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz