Hétlövet

A Dunaújvárosi Hírlapban tizenegy évig futott rovat folytatódik…


28 március
15komment

Hat órácska, ami csak úgy elpereg…

Ez lett belőlem, amióta a legbunkóbb főnököm van evör: én

Ez lett belőlem, amióta a legbunkóbb főnököm van evör: én

Ennyire bunkó, szemét, paraszt, kiszipolyozó, ugarra járató főnököm, mint amilyen én vagyok, még nem volt, pedig lassan harminc éve veszek részt kőkeményen a termelésben, számos szektort bejártam. Ha netán (a félórás ebédszünetemet leszámítva) tíz percet nem a betűkkel töltök valamilyen formában, már makog idebent, a fejemet csapkodja, azt is bentről persze, igyekezzek, ne a haverommal dumáljak, jöjjek már haza, üljek a gép elé, és tegyem a dolgom, gyorsan-gyorsan-gyorsan. Írjak. Közben olvassak is. Találjam ki, mi lesz egész héten, készítsek tervet. Szedjem össze a variációkat, amikből válogathatunk pénteken, a Hétlövet megírása közben: elvégre is már kedd van. Válaszoljak szépen a kommentelőknek. Lassan délután két óra, hm… ideje lenne kész lenni a másnapi poszttal, hogy délután-kora este  még át lehessen olvasgatni párszor. Aztán jöhetnek a képek… Este és éjjel pedig, mint rendesen, fordítunk, a napi öt oldal, újabb bő fél éven át, persze minden éjszaka… most két könyv is van, lehet válogatni, egy merő szórakozás. Ha pedig a szép szóra netán nem reagálok, hát elkezd olyan éjsötét képeket festeni elém, direkt agyba, hogy attól besápadna bárki emberfia. Egy szabad napom… mit napom, délutánom nem volt hónapok óta. Oké, nagy nehezen elengedett Boszniába a retek, de csakis úgy, hogy négy napra előre megcsináltatott velem mindent… baszki, úgy indultam neki, hogy kivoltam, mint a liba… Ma meg (vagyis kedden) kiküldetésben jártam, Állampusztán, egy igencsak patinás, jellegének megfelelően nyomasztó büntetés-végrehajtási intézetben, ahol a színházi világnap alkalmából kedvenceim, a Bartók kiváló művészei adtak egy kiváló, vidám, zenés műsort a fogvatartottaknak. Este hat körül, szépen, ahogy bunkófőnök meghagyta, itthon is voltam – most éjfél múlt… még csak én tudom, hogy holnap nem lesz színházi/börtönértékelés, neki meg se merem mondani, alszik – de már most rettegek, mikor kezdi rá: “Ebben maradtunk, firkászkám?”

Hirdetés
Mert ha még a fénykard nálam van...

Mert ha még a fénykard nálam van…

Hatkor beértem a városba. Gyorsan leraktam a motort, nehogy kísértésbe jöjjek, hogy megyek még egy picikét, aztán jobbra nézek, balra nézek, hopp, de sötét van, hm, nosza… jön végre egy helységnévtábla, aszongya… mi van???? Szombathely???? Na, konkrétan volt már ilyen, de most nem lesz-lett, le a motort, aludjon csak, fél hét sincs, egyenest haza, ahogyan kell, na jó, a boltba talán csak beugorhatok, este, majd, miután a kis szobába toppanék után egyből elvégzem a munka nagyját, úgyis muszáj lesz bedobni pár könnyed jutalomfalatkát, nnnna… csak úgy parasztosan, kézbe pár dolgot, a szokott gigashopping: oké, legyen akkor egy mini bagett, ni csak, egész jó, szinte még langyos, kis pohár tejföl, az is jó lesz… és persze az utóbbi hónapok legzseniálisabb élelmiszer-narkója, a málnás-barackos joghurt… egy banán a vicces négyszázasból, semmi gond, és akkor nézzük a mogyorós csokit…

Egész mogyorós - sok-sok mogyival, egyenletesen elosztva...

Egész mogyorós – sok-sok mogyival, egyenletesen elosztva…

Tyű, de vaskos kettős sorban állnak a polcon, de sebaj, persze mindet át kell nézni gondosan, a fóliaablakon keresztül előbb megsaccoljuk, majd hajszálpontosan megszámoljuk, hány mogyoró is látható – közben szinte látom magam előtt, ahogy a wertersgrübeni HazelnussSchokoladenFabrik GmbH automatizált gyártósora mellett két pajkos, unatkozó munkás kuncogva összesúg: “Lass mal der Herrn Andreas Boda in Donauneustadt ganz herzlich und tief absiwatieren…” – s azzal szépen, manufuckturálisan elkészítik azt az egy tábla csokit, amiben tizennégy mogyorót mind egy helyre, a kisablak mögé dugdosnak, a többi ócska színcsoki, s a hamis táblát már be is vágják az Ungarn-Dunaújváros feliratú láda tetejére… Pont ma ért ide: én meg, lapozás közben, üdvözült mosollyal nyugtázom: “Tizennégy látszik – anyád, ebben lesz vagy negyven…” És… na sebaj, egyelőre még azt hiszem, de nagy mázlim volt.

Néha van, hogy picit sokan vannak, de elég ám egy pénztár nekünk...

Néha van, hogy picit sokan vannak, de elég ám egy pénztár nekünk…

Egy kézbe fogok mindent, irány a pénztár. Előre kukkantok, hát persze, hogy a kedvencem van, a vevőgyűlölő boltos-pénztáros, középkorú, savanykás arcú, mindig összehúzott szemű asszony, akit valami időgép segítségével repítettek ide 1968-ból: ki nem állhat, mert vásárolsz, és rosszallását bírvágyad felett, példás öntudatról tanúságot téve nem is rejti véka alá. Nem kell persze kimondania, mit gondol rólunk, előtte tekergőző kis pondrókról: elég, ha köszön. Jnpot.  Vszlt. Undorral söpri be a pénzed: ha valaki, hát ő tudja, hogy a világon az igazán jó dolgok ingyen vannak. És persze éppoly undorral ad vissza, mert tudja, amit ma visszakaptál, azzal majd holnap fizetsz. Boldoggá fogják avatni, remélem – ha már életében egy percre se sikerült neki, legalább utána hadd legyen.

Ezt mondjuk eltologatnánk, nem?

Ezt mondjuk eltologatnánk, nem?

Van tehát a csokim, a banánom, a joghurtom, a tejfölöm és a bagettem. Öt darab termék. Olyan harminc kocsi áll előttem, az átlagos tömöttség háromnegyedes, elég komoly vásárlóerő összpontosult épp most a Térben. Lassan hét óra. Azt azért őszintén csodálom, hogy az előttem állók kocsija még nem szenvedett tengelytörést vagy hogy nem pukkant ki a tömör gumi: a két középkorú hölgy láthatóan vagy a magyar honvédség teljes állománya részére végzi a havi nagybevásárlást, vagy csak ők olvasták el a Borsban, hogy a mesztic naptár szerint a héten vége a világnak, és a megmaradóknak minden csepp hajlakkra, téli szélvédőmosóra, papírtörlőre és halkonzervre (engedelmetekkel nem sorolom fel mind a tízezer productot a kosarukból) szükségük lesz. Hat tonna cucc ingadozik a három méter magasra pakolt kocsin – aggódva visszanézek, maradt-e még valami a polcokon a később jövőknek. Nem, nem maradt.

A két nő háromszor is rám néz, a banánomat meg a bagettemet méregetik – halványan felrémlik bennem, hátha szimpatikus leszek nekik ennyi fallikussal, és elengednek, s akkor esélyem nyílik rá, hogy nyolc körül megkezdjem a tudományos értékelést, de nem, csak nézik egy darabig, milyen szánalmasan kevés kacatom van, majd szép komótosan elkezdik felpakolni a szalagra az első tíz köbméter cuccukat. A pénztárosnő arca egyszerűen csak metálkék lesz, és bennem is feldereng, tényleg olyan jó döntés volt-e bejönni. Hamarosan, nagy meglepetés, a másik pénztár is kinyit, csak mire átlépnék, már előttem van egy cukor- és káposzta-nagykereskedő, két pótos IFÁ-val, és egy Mosó Masa, fél tonna porral, épp csak hogy sikerül visszaevickélni, és legalább a saját szar pozíciómat megtartani Mrs. Mammonék mögött.

Másfél órán át számolja, utána kártyával fizetné a maradékot...

Másfél órán át számolja, utána kártyával fizetné a maradékot…

Tán harmincöt perc ha elhussan, amikor a fizetési fázisba ér előttem az ügymenet. Kétmillió-hatszázötvennyolcezer-hétszázhuszonegy fofó zusammen. Jó. Először is előkerülnek bizonyos színes jegyek, olyan hatvan-nyolcvan centi vastag tömböcskék, gondolom, mindegyik egyforintos névértékű. Indulhat is a számlálás. Negyed kilenc után kész az első tömb: kilencszázötven forint rendben. A néni egymás után végez a második, harmadik, majd a hatodik tömbbel is. A fennmaradó összeg huszonnyolc forint – Schmitt Pál becsületére mondjátok meg, honfitársak, ti meglepődnétek-e, ha a Magyar Nemzeti Hadsereggárda anyagbeszerzői kártyával akarnák kiegyenlíteni a végösszeget? Nekem a szemem se rebben. Zöldpinzöld, nem jó. Ismétlés. Zöldpinzöld, bazmeg, Ildi, elfelejtettem a kódot, hát nem 2812? Nem hát, mondja a barátnő/kollegina/rokon csicseregve, a tiétek 2128, az enyém meg 3544. No, ennyi számtól már mindenki összezavarodna, így a kedves pinkódütő is – nincs mit tenni, széles mosollyal (bár a nyelvem kissé véres) előveszek egy ötvenest, ennyit nekem bőven megér, ha fél tízkor esetleg be tudnék kezdeni: de persze így ám nem lehet. Pláne, mi több, nem is szabad. Átruháznánk, átruháznánk? Ki tudja, még valami összetett jogi hercehurca lehet belőle, gondolja a pénztáros, miközben hárítja az ötvenest. Kártyázunk hát még egy kicsit. Egy idő után persze 1111-től indulva elég sok négyjegyű kombinációról derül ki, hogy nem az az: nem úgy viszont a 7966 – mert az végre stimmel. Ugye hogy mégis jól emlékeztem, mondja az egyik – aztán az asszonyságok nyikorogva el. Én kattogva be: kifizetek kétszáztíz pénzt, és már menekülhetek is. 5 (ez az, bizony…)

Újraindítás, Ctrl+Alt+Del

Újraindítás, Ctrl+Alt+Del

Beesek a lakásba, gyorsan ledobálom a cuccot, majd eszem később, sebesen kapcsolom a gépet. Ja, nem mondtam: a gépem vírusos. Vagy nem is biztos, hogy az, csak újra kéne telepíteni nagyjából az egészet, minden tizedik bekapcsolásnál olyan szintre lassul be, amit soha nem akarsz tudni. Háromnegyed tízkor indulunk – félóra sima homokóra-nézés, majd “nemhiszemel”-ezés, válogatott istenkáromlás, monitorcsapkodás, egérszétverés, géprugdosás után már sejtem, hogy kilenc előző alkalommal jó lehetett, pedig akkor se tűnt valami kapkodósnak. Ki kell kapcsolni, újraindítani, és hátha. De azért ez se olyan egyszerű. Bezárod a programot: pixelsoronként, konkrétan pixelenként tűnik el az oldal, ötven perc alatt. Utána kikapcs. Olnád. Sokáig semmi nem történik, aztán egyszer csak sikerül. És háromnegyed tizenkettőkor, az agyhalál küszöbén végre eljutok oda, hogy nagyjából működik a gép, majd a rettenetes pióca, a facebook is elereszt kissé, elkezdhetem hát írni a másnapi dolgozatot – tudomány, színház és börtön nélkül (azt majd holnap: ígérem, nem megyek boltba, és már reggel beindítom és edzem a gépet) csak egy magyarázkodós, suta kis dadogásra futja… Hogy… Izé… főnök, bocs… én tényleg ma akartam azt a színházast… le is töltöttem a képeket, tessék megnézni… csakhogy… tetszik tudni… hát… hatkor beértem a városba… gyorsan leraktam a motort, nehogy kísértésbe essek…

Értékeld:
1 lövet2 lövet3 lövet4 lövet5 lövet6 lövet7 lövet (26 lövet, átlagosan: 6.50 a hétlövetből)
Loading ... Loading ...

 

15 komment

  1. Suszter és a Gyík szerint:

    És látod? Milyen jó, hogy a buziköcsögfőnököd megengedte neked, hogy nekem seggemmel üljem meg a hátuljadat? Még jó, hogy vége a szabimnak.
    Asszonyomnak van még szabija. Tegnap valamikor délben azt mondta, “csak elugrok a Hofer-be”… Azóta nem tudom, hogy merre van, s tán hiányzik is az ebéd mellőlem. Aber, végre olvashatom a Hétlövetet, meg teleírogathatom Neked, meg a buziköcsögfőnöknek.

    Szabadság, én így szeretlek!

    Remélem, jól vagyol és szépen folyik az olajad! Ha nem, akkor nem leszel soha a büdös életben Júing. Csak olyan bodás. Az meg már milyen?! Nem? De!

  2. Boda Kapitány szerint:

    Na végre… már nagyon nem tetszett, hogy ilyen hosszan nem írsz, nem olvasol… Jól van… :-)

    • Suszter és a Gyík szerint:

      Volt mit elolvasnom, bepótolnom. Meg merem kockáztatni, hogy azt írjam: izgalmas könyvet írsz nekünk, halandóknak.

      (ezt a nyalást a motorozás miatt írtam csak, valójában egyszerűen csak kurva jók)

  3. Leila szerint:

    Recept (jól kipróbált):
    Benyomod a gépet, elmész a boltba, megkajálsz (joghurtot is egyél), mire végzel addigra a gép bemelegszik és legalább nem idegeskedtél a homokórát bámulva.
    Szigorúan tilos a gép közelébe menned evés közben…
    Jó kis írás köszi

  4. Eni szerint:

    Javasolhatom a Supermarcsik helyett a helyi kisboltokat? Nincs tömeg, nincs kártyázás, kedves a pénztáros és ott is van minden, mi B.A. kosarába kívánkozott. Nem is értem, hogy miért oda tévedtél be? Bár így utólag, abból nem is lett volna mai Hétlövet. Talán ezért.

  5. Kovács Csaba szerint:

    Megnézzük azt a gépet?
    Referencia: ott vagyunk ahol az első könyved született, csak a földszinten.
    Komoly!
    Szívesen segít (parancsomra :) 2-3 fiatal aki 1500 PC-t tart karban (már nem úgy, hogy cipeli)!

  6. Kovács Csaba szerint:

    Hát ideje az van, de a hét végén kész lehet…
    Holnap ha megcsörgetnél, a részletekbe jobban bele lehetne mélyedni.

    • Boda Kapitány szerint:

      Akkor egy kicsit szerintem várni kell, míg beszerzek magamnak valami laptopot, mert a napi frissítés másképp elég nehézkesnek tűnik… De köszönöm szépen, előre is, élni fogok vele nagy valószínűséggel…

      • Kovács Csaba István szerint:

        A szerzésre is volna megoldás. Tudok kölcsönözni a holtidőre egy hordozhatót.

        (Még nem morgott senki azért, hogy a “Hozzászólás küldése” gomb nincs jó helyen?)

  7. Dani szerint:

    Köszi, nagyon jól szórakoztam. Most is.
    Nem gondoltam, hogy ilyen sok idő egy szösszenetet megírni. Feltételeztem, hogy vannak emberek, akiknek ez simán séróból jön.

    • Boda Kapitány szerint:

      Vannak. Igazából nem is a megírás a fő gondom, inkább mire minden technikai marhaságot mögé pakolok, képet mentek, átrakok, izélgetek… szóval úgy elmegy vele elég jól az idő… minden nap. Ja.

  8. Mese-mese-mátka szerint:

    Há-há!! Én ennél gyorsabb időhurokba szoktam keveredni! Időben vagyok, még ráérek, jaj, de király vagyok, húúú, elkéstem!! :D

Szólj hozzá!

Töltse ki az adatokat alábbi mezőkben, és küldje el üzenetét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


9 − = nyolc

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Minden jog fenntartva! © Boda András Creative Commons Licenc
A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB
Követés

Kapjon e-mail értesítést minden új bejegyzésről ami a blogra érkezik.

Csatlakozzon a többi követőhöz