Hétlövet

Pedró, Petyó és a kupakapók: van egy csapat!

letöltés PDF-ben

Még otthon - tömeg, de nem nyomor

Ha a fél világ szurkol ellenünk, akkor is bajnokok leszünk… De nem, nem is szurkol a fél világ ellenünk, van az háromnegyed is – egyébként meg ebben a pillanatban, amikor a kies belga söröző egyik nyugalmas asztalánál e sorokart rovom – hétfőn, kora délután -, még nem biztos (bármennyire úgy érzem is), hogy kedvenc jégkorongcsapatom, a Dab.Docler, azaz a Dunaújvárosi Acélbikák együttese nagyjából hét óra múlva, amikor véget ér a MOL Liga döntőjének negyedik mérkőzése, amit a Miskolci Jegesmedvék kiváló alakulatával vívunk, győztesen jön le a jégről. Hogy jól értse mindenki, a helyzet úgy áll, hogy a fináléban négy meccset kell megnyerni ahhoz, hogy ligagyőztes légy – mi, ebben a pillanatban háromnál tartunk: ha tehát ma este még egyszer sikerül legyűrni a Miskolcot, ezt a sorozatot kipipálhatjuk… Marad persze még akkor is néhány teendő: például tovább kell harcolnunk az osztrák másodosztályban, a Nationalligában (mindjárt itt is egy, a Feldkirch ellen épp ma este), és hátravannak még a magyar bajnokság és a Magyar Kupa küzdelmei is. Most azonban csak a ma este létezik…

Ellenfényben a svéd mester: Stephan Lundh

Az első két meccset még Dunaújvárosban vívta egymással a két csapat – otthon, ha jól emlékszem, huszonöt alkalommal nem sikerült győznie a Miskolcnak, és ez a szívemnek oly kedves sorozat szerdán-csütörtökön sem szenvedett csorbát, vagyis lehet, hogy már huszonhét. Két győzelemmel indulhattak hát a srácok Borsodiába – de könnyen jelentős hibát követhet el az, aki van annyira állat, hogy elhiszi, a medve játék (e problémakört dolgozza fel a sárga-feketék veretes indulója is). Egyebet ne mondjunk, az elődöntőben a minket tavaly az aranytól elütő, kiváló HC Csíkszereda várt a Miskolcra – a három nyert párharcig tartó elődöntőt a székelyek kezdték jobban, kettőt simán behúztak, így már csak egy győzelemnyire voltak a döntőtől, amikor feldübörgött az acélszív, s a Jegesmedvék tíz körömmel visszakaparták magukat – ők is nyertek kettőt. Aztán a mindent eldöntő, infarktusközeli pillanatokat hozó ötödik meccsen, mindent kiadva magukból, harmadszor is diadalmaskodtak.Ezért mondom hát, hogy ilyen nemes vad esetében ugyanaz az eljárás, mint az igazinál: kár belekezdeni a jókedvű vodkázásba, csak azért, mert kettőt a szeme közé suhintottunk a duplacsövűvel és lefeküdt: könnyen lehet, hogy megkocogtatja még a korán ünneplők vállát…

Én tehát még nem ünnepelek, csak előre dolgozom kicsit, és úgy döntöttem, hogy bármi lesz is ma este, így hagyom ennek a dolgozatnak az elejét. Ismerje csak meg a kedves olvasó a kételyeket-tippeket, amik egy minden szempontból amatőr szurker keblét feszegetik… Merthogy… csak alig hallhatóan susogom, a tegnapi küzdelem után, én bizony úgy gondolom, mára már nem lesz elég erő és hit a Miskolcban – és kőkeményen berántjuk azt a szükséges egyet… Ez idáig minden mérkőzés úgy zajlott le, hogy a Miskolc vezetett, a második harmadban kicsit feljebb kapaszkodtunk, a végén pedig bedaráltuk az ellenfelet. A második, dunaújvárosi összecsapáson a vendégek kipróbálták a B-tervet, vagyis kíváncsiak voltak rá, megriadunk-e tőle, ha a hoki khm… fizikai oldalát erőltetik, nos, egyszerűen szólva bunyóban sem vallottunk szégyent, és végül ott is nekünk sikerült hűvösebbnek maradnunk fejben. Volt aztán egy kis virtuális szurkolói egymásnak feszülés is, a neten keménynek szánt, nagyjából oda-vissza igazságtalan/értelmetlen/nívótlan anyázás zajlott, ám szerencsére a hoki nem foci – a lelátókon se. Úgy lehet, a pálya szélén adódhat némi nézetkülönbség a drukkerek között, de mind ez idáig ez nem lépte át a verbális brutalitás szolid határait, s őszintén hiszem, nem is fogja. A hokiszurkerség ugyanis nem csak attól nagyszerű elfoglaltság, hogy az ember közvetlen közelről élvezheti a világ legjobb sportját, de attól is, hogy meccs után többé-kevésbé nyugodtan odamehet az ellenfél táborához, és meghívhat egy sörre egy csomó embert. Szinte biztos, hogy kellemes este lesz.

Amilyen például a tegnapi volt nekünk, itt, Miskolcon. Pontosabban már a nap eleje sem volt akármilyen: hiszen Siba “Példa” György kulcsi haciendáján találkoztunk össze délben, s maga a mester – aki persze szellemi táplálásunkról is gondoskodott, amennyiben Mózes kulcsiakhoz írott leveléből is citált néhány léleknemesítő gondolatot – készített számunkra háromfogásos ebédet. Ha hárman fogtak volna le, akkor is kiszaggatom magam a szorításból, hogy azt a húslevest felkanalazzam – nem is beszélve az azt követő húsokról és köretekről – a desszertről Példa sajnos megfeledkezett, pedig volt az is. De bebizonyosodott, az ember szerencsére képes szűk nyolcezer kalóriával is elmenni déltől estig… A Sharan, hűséges járművünk, amivel ezúttal is jöttünk, épp pár százezres (nem kilométer: forint!) nagyszervízről jött – így aztán meg se lepődtünk, hogy nincs négykerékhajtás, turbó, hogy érdekes dolgokat művel a szellőztető-fűtőrendszer. Ezeket javították. Sebaj, végül is nem tilos az autópályán százzal haladni, a fogyasztás is kisebb, nem szólva a biztonságról.  Ideértünk hát, elfoglaltuk kitűnő szállásunkat, és ittunk egy fröccsöt, babonából.  Este hattól pedig a miskolci csarnokban küzdelmes viadalt, a háromból az eddigi legszínvonalasabb meccset láthatta a több mint ezerfőnyi – ezer hazai, száz dunaújvárosi – rajongó, aztán örvendeztünk még kicsit a helyszínen, majd jött a remek vacsora a belgában, pár különleges sör, és különlegtelen badacsonyi bor, és persze anekdota számolatlanul. Vincze Bandi szokott formáját futotta – egyebek mellett meghallgathattuk például azt a sztorit, melyben egy szombati késő este egy jóbarát kaptatott fel a Hangulat ruhatáráig, ahol is egy hálós cekkert kíván elhelyezni, amiben két élő, összekötözött lábú tyúk volt, amikért reggel hét körül szalajtotta el optimista asszonykája. Hogy mi az időviharba sodródott ifjú történetének vége, ant nyolcadjára se sikerült megtudni, az általános vinnyogástól Bandi soha nem tudja elmondani… És akkor most jött el a pillanat, hogy feltápászkodom az asztaltól, összecsomagolok, és indulok a pályára, a – remélhetőleg – végső diadalt megtekinteni.

És tessék: laza időugrás, alig néhány óra telt el, és szinte még fel sem ocsúdtunk – emberek, dunaújvárosiak, barátaim, megnyertük a MOL-ligát, első ízben miénk a kupa, a srácok nyakában egy-egy méretes aranyérem!!! Mindössze négy meccs kellett a négyből – közkeletű kifejezéssel élve “söpréssel” diadalmaskodott a csapat, ami nem (csak) az arcoskodás miatt jó, de azért is, mert – ez is a profi szemlélet része – lényegesen kevesebb energiát-utazást-pénzt igényelt, mint ha mondjuk hat vagy hét mérkőzést kell játszani… De ne menjünk el ennyivel a hétfő esti mérkőzés mellett: mert el kell mondani, milyen nagyszerű volt látni, mennyire csapattá érett össze ez a csapat; hogy milyen fegyelmezetten, magabiztosan, szépen kerekedett – negyedszer is – felül az összeszedetten játszó, nagyon akaró, de kétségkívül már nagyon fáradt sárga-feketéken. És, csapat ide, csapat oda, egyénizzünk is kicsit – hadd ne hagyjam most ki Peterdi “Pedró” Imre nevét, aki klasszikus mesterhármasával, azt hiszem, megegyezhetünk, nem szabotálta épp a pályán folyó munkálatokat… És Petyó, azaz a közönségkedvenc kapus, Peter Sevela, aki klasszikus mesterharminchármasával ezen az estén mindent, de tényleg mindent kivédett, és még egy pici… És persze mindenki, de tényleg mindenki más (játékosok, szakvezetők, segítők, háttérben csendben dolgozók) rengeteget tett hozzá a győzelemhez, ami ide vezetett. Csak egy vidám példa: Pavuk-apu, egyik legpengésebb csatárunk felmenője, aki fogadalmához híven megvált huszonhét éve (!) viselt, dús arcszőrzetétől, méghozzá – jóbarátok gondos és buzgó segítségével – ott, a lelátón, frissiben, élő egyenes tévéadásban (Vincze Bandi nem lenne az, aki, ha nem jegyezné meg: “Ha a gyerek netán még gólt is üt, bammeg, most hajad sincs…”)

És ha már lelátó: jó volt hallani, hogy maroknyi szurkolótáborunk a szokottnál is szorosabbra húzta magán a kultúra köntösét – a boldog szurkerek fáradhatatlanul éltették a mieinket, zengtek az indulók, mámoros volt a gólok utáni öröm, de a végén buzgón megtapsolták a nemes ellenfelet is, mi több, őszintén gratuláltak a kifelé menő, szomorúságukban is büszke miskolci fanoknak. Akik ma már túl vannak a vereség keserén, s nyilván örülnek: hiszen az ő csapatuk is pályafutása eddigi legszebb sikerét érte el az ezüsttel…

A belga sörözőben még pár órán át folyik a sör-bor, és boldogan éljük-beszéljük át újra meg újra az összes csodálatos mozzanatot, éltetjük a vacsorázni érkező hősöket – Stephan Lundh, a sikerkovács mester, szintén egy méretes kwak-tégelyt szorongatva arra a felvetésünkre, miszerint ugye de milyen jó is volt ez a mai meccs, kis félmosollyal csak egy laza axiómát mond: Minden mérkőzés jó, amit megnyer az ember. És ezzel elég nehéz lenne vitába szállni…

(Ma este a jégcsarnokban a srácok itthon is megünneplik a ligagyőzelmet, és megmutatják a friss vésetű kupát mindenkinek – a Feldkirch elleni meccs után minden szurkoló jó egy free sörre: jelentős fieszta várható, ha tudtok, gyertek…)

(18 lövés, átlagosan: 6.83 lövet a maximális hétlövetből)

 Loading ...